rss      tw      fb
Keres

Megkövetések ideje




Németország példát mutatott. A Bundestag az áldozatok előtt tisztelgő ünnepi ülésen emlékezett meg az auschwitzi haláltábor felszabadulásának 69. és a 900 napig ostromlott Leningrád felszabadulásának 70. évfordulójáról. Ez alkalommal az ülésre meghívtak egy 95 (akkor 19) éves orosz veterán túlélőt, aki a hallgatóság előtt elmesélte személyes élményeit a németektől körülzárt metropoliszban, ahol a 2 és fél éven át tartó német blokád alatt közel 1 millió ember halt éhen.


Ez alkalommal Joachim Gauck, Németország elnöke Putyin orosz elnökhöz intézett levelében „szégyenérzettel és mély megbánással” ítélte el a Szovjetunió ellen 1941-ben indított háborút. (A németeknek még ma is van bűntudatuk. Úgy tűnik, ez nem évül el néhány nemzedéken keresztül, de enyhülhet.)


Willy Brandt az NSZK kancellárjaként 1970-ben, lengyelországi látogatásakor a varsói gettófelkelés áldozatainak emlékműve előtt letérdelve emlékezett.


Jacques Chirac francia elnök 1995-ben elismerte a franciák felelősségét is a zsidók deportálásában.


Borisz Jelcin Oroszország elnökeként 1992-ben a magyar Országgyűlésben kért bocsánatot, és megkövette a magyar népet az 1956-os orosz katonai invázióért.


II. János Pál pápa 2000-ben szentmisén kért bocsánatot a katolikus egyház által elkövetett összes addigi bűnökért, megemlítve – többek között – a keresztes hadjáratokat, az inkvizíciót, a protestánsok elleni erőszakot, Galilei meghurcolását. 1998-ban külön is elítélte a keresztények hallgatását, passzivitását a holokauszt idején.


Mi magyarok nem vagyunk hajlandók saját múltunkba önkritikusan visszatekinteni, holott nekünk is van miért szégyenkeznünk. Vezetőink nem akarják rászánni magukat, hogy ország-világ előtt hivatalosan elismerjék a magyar állam, közelebbről a Horthy-rendszer súlyos felelősségét a háborúba lépésért, és zsidó származású polgáraink halálba küldéséért.


Még ma is léteznek botcsinálta történészek és olyan politikusok, akik szerint jogos keresztes háborút folytattunk a bolsevizmus ellen (sok ezer kilométerre a határainktól!).


A körülményektől kényszerítve egy-egy vezető kormánypolitikusunk szájából nemzetközi találkozókon elhangzott ugyan néhány szelídített mea culpa, amit a résztvevők éppen hallani kívántak, de ez csupán áttetsző spanyolfal, amely mögött azon fáradoznak, hogy fölmentsék a háborúért felelős rendszert, és az elkövetett bűnöket másokra hárítsák. Ezért készülnek most felállítani a gyermeki ártatlanság Szabadság-téri emlékművét, hogy hirdesse népünknek és a világnak: mi nem bántottunk senkit, bennünket megszálltak a csúnya, erőszakos németek. (Ha ezt a narratívát tovább ápoljuk, majd még a németektől is bocsánatot kell kérnünk, amiért minden bűnünket rájuk hárítjuk.)


Sajnos, nem vagyunk képesek létezni ellenségkép nélkül. Ha nincs ellenség a láthatáron, előállítjuk. Most éppen a nyugati „imperialistákat” neveztük ki annak, és vívjuk a harcunkat ellenük, akik még a rezsicsökkentést is irigylik tőlünk. Szabadságharcos nép vagyunk.


Ekképpen viaskodunk mi, magyarok egy képzelt ellenség ellen, egy virtuális csatamezőn, és vonulunk Kelet felé, vissza az időben. Magyar virtus.


Hogy ez meddig tart? Talán még évtizedekig. Úgy járhatunk, mint az a japán katona, aki azt hívén, hogy még tartanak a harcok, 30 éven keresztül rejtőzködött a dzsungelben, noha a háború már évtizedek óta véget ért.


Beköszönt-e valahára hozzánk a bocsánatkérések ideje?