Nem érdemlek több esélyt




Amikor az orosz tanárnőmtől megkaptam az első, egyben utolsó intőmet, miszerint „Kedves Szülők, a lányuk az órán brekeg, ezért megintem”, azt hittem, hogy akkor és ott van számomra a világ vége, és úgy is éreztem magam. Nem nagyon reménykedtem, hogy innen helyrehozhatom a dolgokat. Ostoroztam magam, hogy nem érdemlek egy újabb esélyt a tanárnőnél, én vagyok a világ rossza, anyáméknak meg alig mertem megmutatni a szégyenteljesnek érzett beírást. A biosz kettes két héttel később csak rátett egy lapáttal az amúgy is kicsit megrozzant önbizalmamra. Nem volt nehéz arra gondolnom, hogy nem érdemlek újabb esélyt, hiszen hibát hibára halmozok, az ilyen meg „térdepeljen egy életen át a sarokban kukoricán”, és csak azon gondolkodjon, mit és hogyan kellett volna másképp csinálnia. A hibák bennem ragadtak mementóként és kitörülhetetlenül. Azután persze kiderült, hogy oroszból sikerült föltornáznom magam és a brekegést régen feledve, ötös került a bizonyítványba, valamint bioszból is csupán átmenetinek bizonyult a gyengélkedés.


Iksz év múltán mostanság hatalmasra nőtt plakátok figyelmeztetnek arra, hogy nem érdemlek több esélyt szóhoz jutni, megnyilvánulni, megkísérelni megreparálni a végzetesen elrontott ügyeket, helyzetet. Azt állítják, hogy volt már jó sok időm, úgy nyolc év a bizonyításra. Jól tudom, hogy akkor okok sokszínű garmadája miatt szinte törvényszerűen nem sikerülhetett, amit elgondoltam, véghezvinni elterveztem. De ez ma mit sem számít, sulykolják, egyre verik belém, nem érdemlek több esélyt. Váltig állítják ezt azok, akiknek igaz, nem egyben nyolc, hanem kétszer négy év állt rendelkezésre feladatukat maximális profizmussal végezni és az ország sorsát jobbítani, érte cselekedni úgy, hogy leküzdhetetlen akadályok nem állták útjukat, viharos ellenszél nem vetette vissza őket. Mégis látjuk, érezzük, naponta megélhetjük, hogy mennyire nincs összhangban a racionalitással, a logikával, az úgymond normális emberi érzésekkel mindaz, ahova jutottunk.


A nem érdemlek több esélyt plakátokkal személy szerint engem és a hozzám hasonló érzés- és gondolatvilággal, hittel, szociális érzékenységgel, elkötelezettséggel rendelkező, az ország sorsával törődő embereket nemcsak sugallva, hanem ténylegesen kívánja kizárni a békés cselekvés színteréről. Mintha fölösleges, szükségtelen, értéktelen, bűnös személyek volnánk mi mindahányan ebben a napi politikában, a gazdaságban, az életben, amit másképp úgy hívnak, hogy Magyarország. Értetlenkedve és hitetlenkedve élem meg mindezt. Alig akarom, ám kénytelen vagyok elhinni, mert a szememet szúrja ki, és belém vág, valamint semmiképp nem tudok elmenni mellette, hogy ez velünk nemcsak megtörténhet, valójában meg is történik.