Főbohóc & albohócok




A CÖF a valóban kissé fantáziátlan színvilágú ellenzéki összefogás-plakátokat élénkíti egy tarkabarka bohócruhában nyomuló járulékos figurával (aki igyekszik a nagyok közé pofátlankodni).


Ki is lehet ez a bohóc? Neki köszönhető a CÖF szívvidámító akciója, tehát nyilván, legalább a CÖF számára, fontos személyiség lehet.


Én is arra hajlok, hogy ő személyesen testesíti meg a mi totyakos szemünk fényét, a szeretett vezetőt, aki szeretne a volt miniszterelnökök között feszíteni, végül is, ő is volt…


Hiú a mi pohos vezérlő tábornokunk, úgy látszik.


Már a katonaszakszervezet bohóc-ötletén fölbuzdult – „ez olyan sikeres lehet, hogy mostantól én találtam ki” – mondhatta. Igaz az is, a bohócügyet ő emelte be államtitkári kormányszintre.
Különben is, ő mindenhez ért, ki lehetne nála jobb, bohócnak is? „Ide nekem a bohócot is!” – rendelkezett. Ki is tudna neki ellenállni, ha ilyen szépen kéri?!


Erre bizonyíték is van, tudjuk, országszerte a központit majmoló, bohócruhás maskarák ölelgetnék a demokratikus politikusokat.


Olvasom, hogy Szombathelyen egy Összefogás-aktivista „kezet fogott a bohóccal, és miniszterelnök úrnak szólította, kérte, hogy vegyen részt a fórumon. A férfi egy darabig szótlanul vigyorgott, majd annyit mondott: nem én vagyok az. Ennyiben maradtak.”


Ez is mutatja, hogy ők is jól tudják, a – központi, országosan fontoskodva mutogatott, mondhatjuk magyarán: a főbohóc valóban nem más, mint a mi szeretett, totyakos Miniszterelnökurunk. Így egybe írva, nagy kezdő betűvel, hiszen nagyon szereti a rangot, s ezzel új, megtisztelő fogalmat alkothatunk, amire csak ő méltó.


Egyedül ő, semmi kétség, a Nemzet-miniszterelnökura.