A honfoglaló magyar nép élete
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. október 30. szombat, 03:26
A szegedi egyetem történetének legismertebb nyelvésze kétségkívül Horger Antal (1872–1946) – mindenki tud hírhedt elvetemültségéről, miszerint egy vers miatt eltávolította a talán meghaladhatatlan zsenijű költőt. Tartozunk Horgernek annyival, hogy hozzátegyük: nem az egyetemről, hanem a tanári pályáról tanácsolta el József Attilát, a zseniket meg a kortársak rendre nehezen viselik, csak az utókor szokta tévedhetetlenül fölismerni őket, s megróni az elődöket vakságuk miatt, miközben saját koruk zsenijeit ugyanolyan komiszan kezelik, mint az előző generációk az övéiket. Ezzel együtt Horger Antal nem volt makulátlan, a válása körüli, verekedésbe, sőt csaknem gyilkosságba torkolló pörlekedés hírét a korabeli sajtó is tárgyalta. A nyelvészeknek mégis árnyaltabb a véleményük erről a mogorva emberről, mert fontos nyelvtörténeti és nyelvjárási munkákat írt, sőt még egy nyelvváltozási „törvényt” is elneveztek róla (ma már inkább „két nyíltszótagos tendenciának” nevezzük: az ómagyar korban, ha egy legalább három szótagos szóban két nyílt, vagyis magánhangzóra végződő szótag követte egymást, a második szótag magánhangzója kiesett: ezért lett a bokorot-ból bokrot, a malomok-ból malmok, és ezt a szabályt követve mondják ma több nyelvjárásban is a motort úgy, hogy motrot).
Horger Antal – picasaweb.google.com
Horgernek tehát megvoltak a maga törvényei, mégsem ő volt a szegedi bölcsészkar legmeghatározóbb nyelvésze. Ez a cím sokkal inkább Mészöly Gedeont (1880–1960) illeti meg, aki munkásságával egészen különleges helyet foglal el a magyar nyelvtörténészek között: az adatokat lepkegyűjtőként katalogizáló, szigorúan pozitivista felfogással szemben ő nagyobb teret hagyott a fantáziának és a rejtett jelentéstani összefüggések föltárásának anélkül, hogy a megfelelő adatokkal történő bizonyítás vagy a filológiai pontosság igényéből engedett volna. Ezt nem pusztán irodalmi – fordítói, szépírói, stiliszta – hajlamai miatt tette, hanem mert azt vallotta, hogy a szavak története torzó és hiteltelen a szó köré épülő kultúra megrajzolása nélkül, s fölismerte, hogy nemcsak a szójelentések mélyen gyökerező összefüggései, hanem a nyelvtan elemei is rávilágítanak a régiek (és a maiak) gondolkodásmódjára. Ez pontosan megfelelt annak az elvnek, amelynek egyik kidolgozója régi ismerősünk, Hugo Schuchardt, aki a családfaelmélet helyett is sokkal életszerűbb modellt javasolt. A szemlélet aztán egy heidelbergi folyóiratról, a Wörter und Sachen címűről kapta a nevét, ezt Rudolf Meringer, a pszicholingvisztika egyik előfutárai indította 1909-ben. A szemlélet egyébként szorosan kapcsolódott Wilhelm Wundtnak (1832–1920), a kísérletes pszichológia atyjának néplélektani elméletéhez, eszerint a magasabb (nem elemi) pszichikus működések megértéséhez a nyelvet, a néprajzot, a vallásokat kell tanulmányozni, mert ezekből tárhatók föl a gondolkodás szabályai. A néplélektan tehát Wundt értelmezésében nem tartalmazott sem metafizikus, sem determinisztikus elemeket, sokkal inkább a kulturális és nyelvi relativizmushoz kutatásához volt köze – nagyjából azt alapozta meg, amit ma antropológiának, szociálpszichológiának, etnológiának nevezünk. A 20. század elejének kiváló magyar tudósai társaslélektan címke alatt művelték ugyanezt: többek között Gombocz Zoltán (1877–1935) a nyelvészetben, Karácsony Sándor (1891–1952) a pedagógiában, Lükő Gábor (1909–2001) a néprajzban. A Wörter und Sachen szemléletét itthon az elsők között Jankó János (1868–1902) és Bátky Zsigmond (1874–1939) alkalmazta, Mészöly Gedeon pedig két olyan folyóirat megszületése körül is bábáskodott, amelyek már címükben is ezt a szemléletet hordozták: az 1929 és 1939 között megjelent Népünk és nyelvünk ötlete és programja saját bevallása szerint tőle származott – a folyóiratot a „magyar alföldi néplélek”, ma úgy mondanánk, az alföldi parasztság antropológiai és szociológiai leírására létrejött szegedi Alföldkutató Bizottság jegyezte, első szerkesztője Bibó István (1877–1935) etnológus volt (a politikafilozófus Bibó édesapja), őt Horger Antal követte ezen a poszton. E lap szellemi utóda volt a rövidéletű Nép és Nyelv (1941–1944), ezt már Mészöly szerkesztette.
Mészöly Gedeon – Wikipédia
Ennek a bölcsészettudományi–társadalomkutatói irányzatnak a követői számára egymás forrása volt a nyelvtörténet, a néprajz és a néplélektan (ma megkövetelt eleganciával fogalmazva a művelődéstörténet, antropológia, szociálpszichológia, szociológia és sok szempontból a kognitív tudományok), eredményeik nem pusztán kiegészítették egymást, hanem az egyes területek javaslatai értelmezhetetlenek voltak a társterületek ismerete, adataik beépítése nélkül. Ez a szemlélet nem „interdiszciplináris”, hanem, modernül mondva, transzdiszciplináris: elméleti és módszertani szükségszerűség benne, hogy nem tudományterületet, hanem a világot kutatjuk, a jelenségeket és az életet a maga összetett, bonyolult valójában, a kutatói kényelmet szolgáló világszeletelést és jelenségizolálást meghaladva. Ezzel a módszerrel állította egészen új pályára a magyar régészeti munkálkodást László Gyula (1910–1998) – régészeti néprajznak hívta az általa kifejlesztett, s máig szinte egyedülálló teljességgel megvalósított módszerét. Számára a sírmelléklet vagy a sírok elhelyezkedése nem pusztán lajstromba veendő körülmény volt, hanem az egykor éltek gondolkodásának, hitének lenyomata. Nem állt meg ott, ahol sokan igen: továbblépett a föllelt tárgyak morfológiai kapcsolatainak kimutatásán, díszeinek leírásán, korának megállapításán. Az egykori életet és művelődéstörténeti beágyazottságát próbálta megfesteni, láthatóvá tenni – átvitt és szó szerinti értelemben is, hiszen a képzőművészeti diplomát is szerzett László Gyula legendásan jól rajzolt. Munkálkodása nem volt teljesen előzmény nélküli, néhányan – többek között Móra Ferenc (1879–1934), a szegedi múzeum igazgatója, Zichy István gróf (1897–1951), a Történeti Múzeum vezetője, Cs. Sebestyén Károly (1876–1956), az előbb említett Népünk és Nyelvünk egyik szerkesztője, Móra közvetlen munkatársa – hasonló szemlélettel dolgoztak, csak Lászlónál kevésbé kiérlelten és anélkül, hogy megközelítésüket tudatosan módszerré formálták volna. Manapság pedig elképzelhetetlen jó régészeti munkát írni vagy valamirevaló kiállítást rendezni úgy, hogy nem az egykori élet áll a középpontban: enélkül csak törött köcsögfülek és rozsdás vasdarabok hevernek a tárlókban, és emészthetetlen szóhalmazok tömik tele a könyvet.
László Gyula – mek.oszk.hu
A magyar nyelv török kölcsönszavaival foglalkozó turkológusok nem véletlenül vallják magukat történésznek akkor is, ha egyébként az általános nyelvészet és a nyelvtörténet teljes eszköztárát birtokolniuk kell ahhoz, hogy bármit is kibontsanak a nyelvi adatokból, s hogy e „nyersanyagról” érvényes és hiteles megállapításokat tegyenek. Szerencsére a magyarországi turkológiai hagyományt nem kellett a „komplex szemlélet” jegyében újrakezdeni, hiszen máig is szilárd alapozása Gombocz Zoltán munkája, s éppen ő volt az, aki a török kölcsönszavakról megjelent első munkája (1907) előtt négy évvel Wundt néplélektanának nyelvtörténeti vonatkozásait bemutatta a magyar közönségnek. Így aztán a magyar nyelv török elemeinek kutatása kezdettől fogva az egykori élet megismerésének igényét jelentette. Ami azt illeti, ez nemcsak a magas tudományok szempontjából szerencsés körülmény, hanem egykori hallgatóként is hálás vagyok érte: egyébként halálosan unalmas lett volna azt listázni, hogy a magyar alma szónak melyik török nyelvben mi a megfelelője, hiszen csak egy-két elma jelent némi változatosságot a sok alma mellett. Igaz, a többi néhány száz szó etimológiája azért ennél több hangtani és jelentéstani kihívást rejt. De igazán izgalmassá ezt az anyagot mégis az teszi, amit László Gyula a következőképpen fogalmazott meg: „Azok előtt, akik nem tekinthettek be a nyelvtudományi munka műhelyébe, talán hihetetlennek látszik az, hogy az élő magyar nyelv magában hordozza néhány ezer éves történelmünk minden emlékét. Annál becsesebb pedig számunkra ez az anyag, mert elsősorban nem az események tükröződnek benne, hanem műveltségünknek, népünk mindennapjának lassú alakulása ölt benne testet.” A mai magyar nyelvben úgy 350-500 honfoglalás előtti török kölcsönszó van (hogy miért nem tudunk pontos számot mondani, arra még visszatérünk majd). Szavak lévén illő, hogy megszólaltassák azokat a bizonyos „néma évszázadokat”, amikor az írott források még nem segítenek a magyar történelem föltárásában.
Meg is szólaltatják, sőt időnként még a hiányuk is beszédes. A magyarok nemcsak török neveken, türköknek vagy onoguroknak nevezve, hanem törökös kultúrájú népként is bukkantak föl Európában. Török volt törzsi berendezkedésük, államszervezetük, szokásaik, hitviláguk, életmódjuk, viseletük, harcmodoruk. Éppen ezért máig makacsul tartja magát a közgondolkodásban az a hiedelem, hogy a gyűjtögető-vadászó magyar törzseket török népek „tanították” volna a lovasnomád életre is. Ezt az elterjedt tévhitet sokszor cáfolták: egy letelepedett, nehezen mozgó népet a törökök nem tudtak volna „magukkal vinni” az Uráltól a Kaszpi-tengerig, de nem is lett volna ilyen szándékuk, hiszen a nomádok a letelepedett népeket szolgaként dolgoztatták, illetve adóztatták, harcban nemigen tudtak velük mit kezdeni. A ló, fék, nyereg, kengyel szavak igen régiek a magyarban, és az obi-ugor nyelvekben is megvannak – vannak, akik török, vannak, akik iráni népek hatásának tulajdonítják a megjelenésüket. Láttuk, abban a korban, amikor a magyarok elődei megismerkedhettek a nomád életmóddal, és megkezdték a lassú áttérést, a steppét iráni népek uralták, valószínűbb tehát, hogy a lovas nomád életmód alapjait tőlük vették át. Az alapvető fegyverek korábban vadászeszközök voltak, így természetesnek tarthatjuk, hogy az íj, nyíl, tegez, fokos, fejsze már az uráli, illetve finnugor korban is része volt a magyar nyelv előzményeinek. Nagyon valószínű tehát, hogy az 5. században, amikor a török népek végleg átvették az irániaktól az uralmat az eurázsiai steppe fölött, a magyar törzsek már hosszabb ideje lovas nomádként legeltették állataikat. Ezt bizonyítja az a hiány is, amely a lótartással kapcsolatos szókincsben látszik: török kölcsönszavaink között mindössze két lótartáshoz kapcsolódó kifejezés van, a gyeplő és a béklyó, ez utóbbit a lovak elcsatangolásának megakadályozására használták. Későbbi törzsi szerveződésük minden más elemét meghatározta viszont a török hatás. Az alábbiak éppen ezért tűnhetnek majd ismerősnek, hiszen a megelőző részekben hasonló vagy azonos példákat szép számmal láttunk – itt az igazán izgalmas az, hogyan bomlik ki ennek a török nomád kultúrának a képe ma is használt szavaink történetéből.
Az íjasmester – László Gyula rajza
A nemzetségi – azaz rokonságon alapuló – szerveződés korábban is jellemző volt a magyarokra, erre épült rá a nomád modell. Ennek alapvető egysége az apai ágon kialakult nagycsalád, azaz három-négy generáció együttese volt. A nagycsalád tagjai a legeltetést együtt végezték, de akár az állatok védelmére elégséges katonai erőt is csak akkor tudtak elérni, ha vérségi alapon nemzetségekbe szerveződtek. A katonai egységként is működő nemzetség neve eredetileg egy finnugor kori szó, a had volt, mai jelentését éppen azért kapta, mert a harcrend is a nemzetségekre épült. A nemzetségek közös identitástudattal, közös szokásokkal, hagyományokkal, jelképekkel rendelkeztek, magukat közös ősre vezették vissza. Noha a nemzetséghez tartozás alapja a vér szerinti származás volt, a tényleges rokonság mellett a közösségnek voltak „fogadott rokon” tagjai is – a házasság révén a nemzetségnek tagjaivá váltak a nemzetségen kívülről hozott nők, de azok az idegenek is, akik vállalták a nemzetséggel a közösséget, s akiket a nemzetség megfelelő szertartások révén befogadott.
A nemzetségek is egy még nagyobb egységbe, törzsekbe szerveződtek. Ez már nem jelentett sem nyelvi, sem etnikai egységet, de a fiktív rokonságtudatot a törzsön belül is fenntartották, illetve megteremtették – a csatlakozott törzsekkel is vérrokonságot vállaltak, ennek egyik módja lehetett a vérszerződés jól ismert rítusa. Az azonos vezető, azaz úr alá tartozó népet hívták eredetileg uruszág-nak (ma úrság-nak mondanánk), ebből származik ország szavunk – ez eredetileg nem területi, hanem szerveződési egységet jelentett. Az úr egyébként török kölcsönszó, a törökben ’nemes, előkelő fiatalember’-t jelentett. Török eredetű tisztségnevet őriz eredetileg ’törzsfő’ (esetleg ’nemzetségfő’) jelentésű bő szavunk is, ez ugyanabból a török tisztségnévből származik, amelyből a hódoltságkorban újra átvett bég. Mostani jelentését jelentésátvitellel kapta: a törzsfő (nemzetségfő), a bő nagy hatalommal, nagy vagyonnal rendelkezett, bőségben élt, és a ’gazdag’ jelentésből jött később létre a ’bő’ jelentés. Hasonló jelentésváltozás következett be az olasz eredetű dózse esetében – ebből származik a korábban szintén ’gazdag’ jelentésű dús szavunk. A képzett alakok, illetve kifejezések még őrzik e két melléknév eredeti jelentését, pl. bőven van valamije, bővében van valaminek, dúskál valamiben.
A törzsek még nagyobb egységbe, szövetségbe szerveződhettek. Ez a szövetség sokszor alkalmi volt, hadjáratok, portyák, esetleg védekezés idejére szervezték meg, és a következő alkalommal jelentősen változhatott az összetétele, korábban szövetséges törzsek fordulhattak egymás ellen. Az ilyen laza szövetségekben a törzsek vezetői egyenrangúak voltak, csak a háborúk, hadjáratok idejére választottak maguk közül egyet, aki a szövetséget vezette, de az ő hatalma nem volt lényegesen nagyobb a többiekénél. Nagy nomád birodalmak akkor szerveződtek, ha ezt a laza szövetséget egy erőskezű törzsfőnek sikerült állandósítania, és saját törzsének befolyását megszilárdítania. Talán emlékszünk még, a nomád birodalomszervezésnek ezt a lépését a török szövegek úgy írják le, hogy a kagán „összegyűjtötte”, és „néppé szervezte” a törzseket – a gyűjt, gyűlik ige egyébként török eredetű a magyarban. A magyar törzsek valószínűleg laza szövetségben éltek a 9. század közepéig: ezért mondhatta Bíborbanszületett Konsztantinnak Tormás (Termacsu) és Bulcsú, hogy a „türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt … Levedi”. Tormás és Bulcsú állítása persze értékelhető úgy, hogy csak a korukban uralkodó Árpád-ház legitimációjának biztosítása érdekében tájékoztatták a bizánci császárt az idézett tartalommal. De legalább ennyire meggyőző az a vélemény is, hogy Levedi mindössze az első törzsfő volt a többi között, a többi törzsfőhöz hasonló jogokkal, s a törzsszövetség első igazán nagy hatalommal rendelkező vezetője, kagánja valóban Árpád apja, Álmos volt.
Lap Bíborbanszületett Konsztantinosz munkájából – mindentudas.hu
A törzseken, de akár a nemzetségeken belül is igen nagy vagyoni különbségek lehettek, ezek a különbségek öröklődhettek, de meg is változhattak: a közösség szegényebb, de szabad tagjai harci kiválóság – török eredetű szóval érdem – révén fölemelkedhettek, a tehetősebbek viszont elveszthették vagyonukat. A társadalmi különbségek valódi törésvonalait nem a vagyoni helyzet, hanem a törzshöz, nemzetséghez tartozás jelölte ki. A vezetők és a szabad fegyveresek jogai akkor is sokkal közelebb álltak egymáshoz, ha vagyonukat illetően óriási szakadék választotta el őket. Ők viseltek hadat, és ők irányították a vonulást, a pásztorkodást, a földműves munkát viszont leginkább szolgák végezték. A vezetők saját nemzetségük tagjait, a szabadokat nem tették szolgává. A nomádok szolgái vagy a leigázott népek közül kerültek ki, vagy portyákon hurcolták el őket. Láttuk, a magyarok kereskedtek a szomszédos szlávoktól elhajtott emberekkel, de saját szolgálatukra is raboltak közülük. Nem véletlen tehát, hogy a szolga a és a cseléd a magyarban szláv eredetű szó (a szláv népnév pedig több nyelvben ’szolga, rabszolga’ jelentésű közszóvá vált), s még Etelközben került a magyarba. A törzsszövetségen belüli rangot elsősorban a szövetséghez való csatlakozás ideje és módja döntötte el. Természetesen kiemelkedő szerepet kapott a szövetséget megszervező vezértörzs, de az uralkodó kíséretében megtalálható volt a többi törzs vezetője is. A legveszélyesebb hadi teendőket, az elővéd és utóvéd, illetve a határőrizet feladatait a legkésőbb csatlakozott törzsek látták el – a honfoglaló magyarok esetében a kabarok.
A törzsszövetség nevét a vezértörzs adta, és a török nomádok gyakran jelezték számnévvel is, hány törzs csatlakozásából jött létre a szövetség: a forrásokból jól ismert az on ogur (’tíz ogur’), tokuz oguz (’kilenc oguz’), üč karluk (’három karluk’), otuz tatar (’harminc tatár’) törzsszövetség neve. Ezt a törökös névadási szokást követték a magyarok, amikor szövetségüket Hetü Modzserinek, azaz Hétmagyarnak nevezték – Anonymus őrizte meg ezt a nevet, méghozzá nem a saját idejében használt változatban, hanem egy korábbiban. Ezzel nincs is baj. Csakhogy a magyar szövetség eredetileg nyolc törzsből állt, hasonlóan a szomszédos besenyők államához (róluk természetesen részletesen is lesz szó később): a Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi törzsből. Azt nem tudjuk, miként, mikor alakult ki a nyolcas szövetség, azt sem tudjuk, mikor lett ebből hét törzs a Kürt és a Gyarmat összevonása után. Mindenesetre a Hétmagyar nevet értelemszerűen csak akkor kaphatta a magyar törzsszövetség, amikor a törzsek száma hétre csökkent, de a kabarok még nem csatlakoztak, újra nyolcra emelve szövetség törzseinek számát. A Kürt és a Gyarmat összeolvasztása egyébként nem lehetett nagyon tartós állapot, mert a honfoglalás után, vélhetően a 10. században, e törzsek népe külön telepedett le – erről a magyar helynevek jól ismert sajátossága tanúskodik. Amikor a Kárpát-medencében élő magyarok akkori vezetői számára néhány évtized múltán nyilvánvalóvá vált, hogy a nomád szokások és életmód jelentős részét föl kell adniuk, megkezdődött nomád törzsi szervezet fölszámolása. A törzsi szerveződés korábban is magában hordozta azt a veszélyt, hogy valamelyik megerősödött törzs átveszi a szövetségen belül a vezető szerepet, de amíg a törzsi rend volt a nomád állam kereteit jelentő katonai s egyben gazdasági szerveződés alapja, addig természetesen nem lehetett megbolygatni, kockázatok ide vagy oda. A letelepedéssel azonban ez a szerkezet is megváltozott, s a központosító uralkodói politikai széttelepítette az egyes törzseket: ezért találhatók meg egymáshoz közel eső földrajzi területeken csokrokban a különböző törzsnevek, nagy többségük Észak-Magyarországon és a Dunántúl keleti sávjában. Egyetlen példával: Nógrád megye területén, illetve a vele a mai Szlovákiában érintkező részen egymáshoz közel található Kazár (a kabarok neve lehetett), Ipolynyék, Erdőkürt, Balassagyarmat, Nógrádmegyer, Salgótarján, Diósjenő, Ipolykér, Karancskeszi – és a kabarnak tartott Bercel törzsről elnevezett település is van ezen a vidéken. Ez a mintázat sok helyen ismétlődik, a Kürt és a Gyarmat mindenhol önállóan szerepel, Kürtgyarmatnak nincs nyoma a helynévanyagban – figyelemre érdemes azonban, hogy átlagosan harminc körül van az egy-egy törzsnévből alakult helynevek aránya, Gyarmatból viszont, amely töredéktörzs volt, jóval kevesebb, az egykori vezértörzsből, a Megyerből viszont sokkal több.
A törzsszövetség elnevezése tehát török mintát követ, és egészen biztosan több törzsnév is török eredetű – hogy mennyi, az már hosszú ideje vita tárgya. Két kiváló turkológusunk, Németh Gyula és Ligeti Lajos véleménye két pólusnak tekinthető e kérdésben: Németh szerint a Nyék és a Megyer kivételével valamennyi törzsnév török eredetű, Ligeti szerint csak a Tarján és a Jenő – a többiek pedig e két vélemény között állnak. A laikusok általában azért tulajdonítanak különös fontosságot ennek a kérdésnek, mert úgy hiszik, hogy a török törzsnév török nyelvű népességet is jelent. Valójában azonban nem így van: a nomád birodalmakon, akár törzseken belül is általános lehetett a két- vagy többnyelvűség, a törzsnév eredete már ezért sem ad útbaigazítást a törzshöz tartozó nemzetségek első nyelvéről. Nem szabad azonban azt sem elfelejtenünk, hogy ugyanakkor semmi sem szól ezeknek a törzseknek a töröknyelvűsége ellen sem – csak annyit jelent az előző megjegyzés, hogy a név önmagában nem bizonyíték az anyanyelv milyensége mellett. Abban is biztosak lehetünk, ezt nem árt mindig megerősíteni, hogy a nyolc törzs népe között bizony igen sokan voltak, akik eredetileg valamilyen török nyelvet beszéltek.
Bíborbanszületett Konsztantinosz Szkülitzész krónikájában (11. század) – Wikipedia
Egy újabb, erősen vitatott nézet szerint elképzelhető, hogy törzsneveink eredetileg olyan közszavak voltak, amelyek a szövetségen belüli pozíciót jelölték, hasonlóan a besenyő törzsnevekhez, amelyeket egytől egyig lószínnevekből képeztek. A magyar törzsneveket a hadi szerveződés funkcióiból magyarázó elmélet igen fiatal, csak az 1990-es évek második felében dolgozta ki Berta Árpád. Lényege, hogy a Bíborbanszületett Konsztantinosznál található magyar törzsi lista (kabarok, Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi) sorrendje megőrizte a törzsek rangsorát, pontosabban a szövetségen belüli katonai pozícióját. A törzsnevek, amelyek mindegyikét török nyelvekből magyarázza Berta, szintén a hadi funkcióra utalnának. Ezért kezdődik a császár fölsorolása a kabarokkal (nevük jelentése ’orr’ lenne), mert utolsóként csatlakozott törzsként ők kapták a legveszélyesebb feladatot, az elővéd szerepét. A Nyék, akár finnugor, akár török eredetű is, ’sövény’ jelentésű, tehát valamilyen védelmi szerepet töltött be a vezértörzs körül, vélhetően oldalról védte a központi törzset. A Megyer eredetileg a törzsszövetség névadó vezértörzse volt, törökből magyarázott eredeztetése szerint ’központi hely’ volt a jelentése. A Kürt, melynek jelentése ’mellecske, mellső rész’, a Megyer elővédje, a ’valaminek a háta mögötti terület’ jelentésű Gyarmat a Megyer utóvédtörzse lehetett. A Konsztantinosz által megörökített dinasztiaváltás után – ekkor lett a szövetség vezetője Levedi helyett Álmos – a Tarján lett a vezértörzs, ennek eredeti török alakja, a tarkan, tarhan (a magyarban helynévként Tárkány alakban ismeretes az első változat is) magas rangú török nomád tisztséget jelöl. A törzsnév e nézet szerint a rangot viselő törzsfőről kapta a nevét, azaz ’Tarján törzse’ lehetett. Ekkor vonhatták össze a Kürt és a Gyarmat törzset az új vezértörzs védelmére, mint a helynevek bizonyítják, nem hosszú időre. Az ’oldalka’ jelentésű Jenő az oldalvéd funkcióját töltötte be, a Tarján utóvéd törzse az ’utolsó, hátsó’ jelentésű Kér, de a szövetség utolsó törzse mégis a ’töredék, maradék’ jelentésű Keszi lehetett. Az elmélet szerint a törzsek között lehetnek olyanok, amelyeket korábban másként hívtak, a Tarján név például igen későn, csak a dinasztiaváltás után jelenhetett meg, éppen azért, hogy az új vezértörzs szerepét kiemelje. A törzsneveket nem föltétlenül egy török nép adta a magyaroknak, származhattak a törzs – minden valószínűség szerint törökül is beszélő – vezetőitől. A mozaikkép minden eleme a helyére kerülne, ha ez az elmélet igazolható lenne, az alapkövekként használt etimológiák, névmagyarázatok között azonban több meglehetősen bizonytalan, így Berta javaslata nem aratott különösebb sikert szakmai körökben. Nagy erénye viszont – és ez a nehézkesebb szómagyarázatokat valamelyest erősíti, legalábbis bizonyos határokon belül –, hogy rendszerbe, méghozzá a nomád sajátosságok alapján kialakított rendszerbe illeszti a korábban egyenként, összefüggések nélkül vizsgált törzsneveket. Meglehet, hogy az elméletből majd csak ez, a rendszerszemlélet marad meg, s ez akkor is előrelépés, ha az etimológiák tévesek, és újakat kell helyettük keresni.
A törzsneveken kívül számos török eredetű személynév maradt fenn a krónikás hagyományban, ezek közül sokat elevenítettek föl későbbi korokban – némelyiket félreolvasva, hibás alakban –, egy részük ma is használatos: ilyen többek között az Álmos, Tas, Árpád, Szabolcs, Gyula, Bulcsú, Sarolta, Kende, Ákos, Zolta (Zoltán), Solt, Bojla (Béla), valamint a krónikákból tévesen olvasott Géza, ennek mai alakja, többször is említettük, szabályosan Győcsa lenne. A Kende és a Gyula eredetileg tisztségnév volt: kendének (kündü, künde olvasata is lehetséges) a törzsszövetség első, gyulának a szövetség második emberét hívták. A kazárok szokásainak leírásakor említi az arab Ibn Fadlán, hogy a kagán-bég, azaz a sád – vagyis a tényleges hatalommal bíró vezető – minden nap bement a kagánhoz, istennek járó tisztelettel köszöntötte, egy fáklyát (égő fadarabot) vett a kezébe, s azzal ült a kagán mellé. Ennek a fának a neve volt dzsila, ebből alakult ki a magyaroknál használt gyula (az ősmagyarban dzsula, dzsila) tisztségnév. Az „első”, illetve „második” ember tényleges hatalma azonban más erőviszonyok szerint alakult – idéztük már Dzsajhánit azzal kapcsolatban, hogy a kende csak névleges hatalommal rendelkezett, valójában mindenben a gyula döntött, tehát a magyarok átvették a kazároktól a kettős királyság intézményét.
A hét vezér – Képes Krónika – Wikipédia
A korábbi nomád népek leírásakor láttuk, hogy a kagán szakralizálódásának különféle fokozatai voltak: a türköknél a szakrális szerep mellett megmaradt a tényleges vezetői funkciókból is jónéhány, az ujguroknál is, de ott a szakralizáció erősebb volt, a kazároknál pedig lényegében semmilyen tényleges hatalma nem maradt a kagánnak, életét ritualizált vallási kötöttségek szabályozták. A jelek szerint a magyarok kendéjét kevesebb vallási előírás kötötte. A kettős királyság alapelemei – hogy hatalmát az égiektől származtatták, uralkodásának időtartamát előre meghatározták – nyilván a kendére is igazak voltak. Szintén őt tették felelőssé a természeti csapásokért és a hadiszerencse megroppanásáért: a történészek egy része úgy véli, hogy a pusztító besenyő támadás után a Kárpát-medencébe menekülő magyar törzsek Álmos vezért föláldozták. Bíborbanszületett Konsztantin tudósítása szerint Árpádot (valójában Álmost) kazár szokás szerint pajzsra emelve választották fejedelemmé. A megválasztott uralkodó pajzsra emelésének rítusa máshol is megvolt, de a magyarok minden bizonnyal a kazároktól vették át, ezt egyébként a Konsztantinoszt tájékoztató két magyar követ is így tudta. Fennmaradt a szövetség harmadik tisztét betöltő főember méltóságneve is, a karha – az ő feladata valószínűleg az idegen népek felügyelete, ellenőrzése, vezetése volt.
A magyarok harcmodoráról írva ugyanazt a sajátosságot emelték ki a bizánci, az arab és a nyugati krónikások is: hogy erejüket elsősorban rendezetten végrehajtott cselvetéseiknek, hadi stratégiájuknak és félelmetes nyilazásuknak köszönhetik. Bölcs Leó császár Taktika című munkájában részletes leírás olvasható a kazárok és a magyarok harci szokásairól – talán még emlékszünk rá, nála a türk a kazárok és a magyarok neve is lehet. És meglehetősen hasonló lehetett a két harcmodor is, hiszen a kifejezetten hadi kézikönyvet író császár nyilván nem felszínességből tekintette lényegében azonosnak a forrásában, illetve saját korában türknek nevezett két nép hadakozási szokásait. Bölcs Leó szerint a nomádok általában nem fordítanak gondot a hadrendre, a bolgárokat és türköket kivéve, ezért ők eredményesebbek a közelharcban is. A türkökről így ír:
„Ez a nép tehát, mely egy fő alatt áll, fellebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért, s nem szeretet, hanem félelem tartja őt féken; a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal és a szükségesekben való egyéb nélkülözéssel, mint afféle nomád nép. A türkök törzsei fürkészők és szándékaikat rejtegetők, barátságtalanok és megbízhatatlanok, telhetetlen kincsszomj rabjai; semmibe veszik az esküt, sem szerződéseket nem tartanak meg, sem ajándékokkal nem elégszenek meg, hanem mielőtt az adottat elfogadnák, fondorlaton és szerződésszegésen törik a fejüket. Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján. Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal szerzik meg az előnyt. [Nemcsak a harcosok, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi, nagy gonddal gyakorolják a lóhátról nyilazást; a harcban nagy csapat ló követi őket, részben táplálékul és a tejivás kedvéért, részben hogy többnek látsszanak. Őrseiket egymástól távol helyezik el, hogy ne lehessen könnyen rajtuk ütni, és éjjel állnak föl csatarendbe.] A harcban […] különböző ezredekben [állnak csatarendbe], tömören összekötve egymással az ezredeket, melyeket csak kis közök választanak el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak. A derékhadon kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek tőrbe csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak fel velük szemben, vagy pedig a szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. […] Jobbára a távolharcban, lesbenállásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakulatokban lelik kedvüket.”
I. Bazileosz és fia, Bölcs Leó Szkülitzész krónikájában (11. század) – Wikipédia
A hadrend fontosságára világít rá a 10. század első felében élt arab földrajz- és történettudós, Maszúdi tudósítása Bizánc ostromáról. Ezt a besenyők és a magyarok közösen hajtották végre, már a 10. században. Leírása szerint a fölsorakozott bizánciakkal szemben a támadást a besenyők kezdték. Jobb, illetve bal szélen álló ezer fős lovasosztagaik az ellenség derékhada felé folyamatosan nyilazva átvágtattak a másik oldalra, majd újra vissza: „a nyilazás így állandóan folyt, a lovasosztagok pedig forogtak, mint a malomkerék”. Közben a magyar sereg mozdulatlanul állt. Az összezavarodott bizánci sereg őket támadta meg, a magyar lovasok középen utat is nyitottak nekik, aztán egyetlen hatalmas nyílzáporral borították el őket. Mindeközben rendezettek maradtak a lovasosztagok, és mindkét oldalról száguldozva nyilaztak, majd karddal is harcoltak, végül győztek. Regino, a prümi kolostor apátja 908-ban befejezett Világkrónikájában hasonlóan jellemezte a magyarok harcmodorát: „Ugyanis arcvonalban közelről harcolni vagy városokat ostrommal bevenni nem tudnak. Előreszáguldó vagy meghátráló lovaikon harcolnak, gyakran színlelnek futást is. És nem tudnak sokáig harcolni; egyébként, ha akkora lenne a kitartásuk is, amilyen erős a támadásuk, akkor elviselhetetlenek lennének. Többnyire a heves viadal közepén abbahagyják az ütközetet, és kevéssel ebből a futásból visszafordulnak a csatába, és amikor azt hinnéd, hogy már győztél, éppen akkor jutsz halálos veszedelembe.”
A „menekülésről” már gyerekkorunkban megtanultuk, hogy cselvetés volt, de nemcsak az lehetett, hanem időleges visszavonulás is: egyszerűen távolabb akartak kerülni az ellenségtől, hogy amíg csak lehet, elkerüljék a közelharcot, s helyette legfélelmetesebb fegyverüket, a nyilazást vethessék be – de közben hátrafelé fordulva is újabb nyílesővel árasztották el azokat, akik követni próbálták őket. A híradásokból kitűnik, hogy a magyar harci cselekmények az egyes csapatrészek rendkívül összehangolt és gyors mozgására épültek, alapvető fontosságú volt hát, hogy az alakulatok tagjai könnyen fölismerjék saját helyüket. A nomád birodalmakban éppen ebből a célból jelölték különböző színekkel az egyes seregrészeket – az előző fejezetekben többször esett szó arról, hogy a hadi egységek égtájanként más-más színű lovakon vonultak hadba, később pedig más színű zászlós-lófarkas kopjákat vittek magukkal. A besenyők törzsei is a hadrendi beosztás szerint kaphatták lószínnevekből képzett megjelölésüket. Az a két színnév, amely a honfoglalás előtt török nyelvből került a magyarba, a sárga (sár, sárig) és a kék eredetileg talán lovak színét jelölte. A sárga egyértelmű: ma is így hívják a „barna” lovakat (és a legnagyobb szentségtörés őket „barnának” nevezni). A kék lovaknál se valamiféle Disney-pónit képzeljünk el, fésülgethető hupikék sörényzuhataggal. Gondolhatnánk egészen sötét, kékesfekete színre, amilyen az ugyanebből a török szóból származó kökény érett bogyójának, illetve a szintén az ebből a szóból származó kökörcsin sötét sziromleveleinek a színe – de sokkal inkább hamvas ezüstszürkére, azaz deresre. Több török népnél is ismeretes nemzetségnévként a Kök börü, azaz ’szürke farkas’ – a kazakoknál az Aq börü ’fehér farkas’ mellett, és ezt az értelmezést erősíti, hogy sok török nyelvben a ’galamb’ jelentésű szó is a kök származéka –, ebből a török kökből származik a magyar kék –, márpedig a galamb szürke, és nem hideg fényesfekete. S hogy meg teljesebb legyen a színkavalkád: szintén ezüstös szürkés a kökörcsin szára, levele és virágának fellevele.
A magyar harcosok nagyon hasonlítottak az ázsiai nomád harcosokhoz: csontlapokkal erősített, nagy hatóerejű reflexíjat használtak, és többnyire lapos nyílhegyeket – mivel a zengőnyilak elterjedési területe a Volgánál megszakadt, zengőgömbös nyilak a magyar sírokból sem kerültek elő, gyújtogatásra alkalmas nyílhegyek viszont igen: a közepüket átfúrták, hogy át tudják fűzni rajtuk a csóvát. A tűzszerszámot a magyar harcosok nem az övükön, hanem tarsolyban hordták. Az előkelők a tarsolyt igen díszes, sokszor ezüstből készült, aranyozott veretes lemezekkel ékesítették. Az övek, lószerszámok szintén díszesek voltak. Az íjon kívül általában hajlított szablyát vagy zászlós kopját vittek a harcba.
Honfoglaláskori ezüst tarsolylemez – sulinet.hu
A szállásterületet gyepűvel vették körül: egy széles sávban megtisztított, jól belátható terület körül árkot, sáncot, torlaszokat helyeztek el, esetleg földvárakat hoztak létre vagy hasznosították a korábban építetteket. A gyepűt kapuk szakították meg, ezek biztosították az átjárókat a kereskedelmi utak számára. A gyepű, árok, kapu török kölcsönszó a magyarban, és a törökös harcmodor és értékrend elsajátításával együtt kerülhetett a magyar nyelvbe a sereg, tábor, öl, erő, bátor, érdem, ildom, illik, valamint a tízezres csapategységet jelölő tömény. A nomád hadviselésben nagy szerepet játszó cselvetéstől nem függetlenül került a magyarba az ok ’értelem’ (származékaiban – okos, oktalan, okít – megőrződött az eredeti jelentés), a tanul, illetve tanít tan- töve, az ’emlékezet, értelem’ jelentésű ész, a ’gondol, vél, szándékol’ jelentésű szán és a kiterjedt szócsaláddal rendelkező ér ’elér valameddig’, és ennek gondolkodással kapcsolatos ért származéka. Török eredetű az eredetileg ’eszköz’, de a török nyelvekben ’csalás’ jelentésű ágyú is – a mai magyar jelentés jól magyarázható, ha eredetileg a harcokban használt, „fondorlatos” hadieszközre alkalmazták a szót.
Maszúdi idézett leírásában olvasható, hogy a magyar vezetők keményen megbüntették az ellenszegülőket, a nomád közösségekben pedig általában is fontos összetartó erő volt a közös törvények tisztelete. A bíráskodással, törvényekkel, jogrendszerrel kapcsolatban is számos török eredetű kölcsönszó került a magyarba: törvény, béke, gyarló ’hibás, vétkes’, tanú, bilincs, kín, ál ’csalás’, kölcsön, bélyeg ’tulajdonjegy’, tolmács, bér, bú, gyötör, szán ’sajnál’. A türkökről, ujgurokról, kazárokról biztosan tudjuk, hogy többféle írásrendszert használtak, saját fejlesztésű rovásírásokat is. A magyarban török eredetűek az írásbeliséggel kapcsolatos alapfogalmak, az ír, a betű, a szám. Török eredetű a szó is, eredeti jelentése ’utasítás, híradás, parancs’ volt. Az időfogalommal kapcsolatos alapszavak is török eredetűek: az idő, kor, kés-ik, ezek egyes származékai is követhetnek török mintát, például a korán, koron, későn, idén. Számos, akkoriban szomszédos nép neve is a törökből került a magyarba: a besenyő, nándor ’onogur’, böszörmény ’muzulmán’, belár (bulár) ’bolgár’, orosz, török, várkony ’avar’.
A Dzsajhánit követő forrásokból az derül ki, hogy a magyarok vezére húszezer lovassal „vonul ki” – ennyire becsülték a hadra fogható szabad férfiak számát. Ebből az adatból próbálnak a kutatók következtetéseket levonni a magyar törzsek összlétszámára, meglehetősen nagy eltérésekkel: van, aki legfeljebb 120 ezer fős össznépességgel számol, van aki félmillióssal, a többség 250-300 ezres sokasággal. A különbség egy része abból is adódhat, hogy csak a nomád családokat veszik-e figyelembe, vagy a velük együtt élő szolgákat is. A magyarokat Regino apát a hunok óta jól ismert, nomádokra vonatkozó, a nyugati krónikások által kedvelt toposszal írta le: „Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös, lázadozó, csalárd és szemtelen, hiszen ugyanazt a vadságot nevelik bele az asszonyokba, mint a férfiakba. Mindig hajlamosak idegenek elleni vagy otthoni felkelésre; természettől fogva hallgatagok, s készebbek a cselekvésre, mint a beszédre.”
Honfoglaló lovasok – László Gyula rajza
Azt is olvastuk, hogy a keleti források „szemrevaló és szép külsejű”, nagy testű és föltűnően gazdag emberekként jellemezték a magyarokat, kiemelve, hogy nemcsak az előkelők, de a közemberek ruházata is igen díszes. A régészeti leletekre alapozó számítások szerint a honfoglaló magyar férfiak átlagmagassága 169, a nőké 158 cm volt, ez ezerszáz évvel ezelőtt valóban viszonylag magasnak számított, hiszen alig marad el a mai magyar átlagmagasságtól. Az alsóruházat fölött – a férfiak és a nők is bő inget, nadrágot viseltek – a nyakon és a szegélyeken fémlapokkal díszített, övvel, esetleg gombbal is összefogott, combközépig vagy térdig érő selyem-, illetve brokátköpenyt hordtak. A felsőruházatot palmettás fémveretek, átfúrt pénzek ékítették, a nők ingükön is viseltek vereteket. A süvegek anyaga és formája akár törzsenként, nemzetségenként is változhatott, a férfiakét sokszor díszesen megmunkált fémkúp zárta, a nők süvegének peremét veretes díszek borították. Az övet, a férfilét jelképét, díszes veretekkel és szíjvégekkel díszítették, jobb oldalon a tegez, bal oldalon a szablyát tartó szíj függött, bal oldalon elöl pedig a férfiöv legfőbb ékessége, a tarsoly. Nem volt ritka az sem, hogy a csizmán is veretekből rajzolt minta volt. A nők és a férfiak is sok ékszert hordtak, a nők pártát, nyakbavalót, karperecet, fülbevalót és gyűrűket, a férfiak szintén viseltek gyűrűt, fülbevalót, varkocsba font hajukban pedig hajkarikát. A ruházkodással, díszítéssel, előállításukkal kapcsolatos török kölcsönszavaink közül való a szűcs, gyűszű, ölt, bársony, gyöngy, süveg, saru ’bőr lábbeli’, ködmön, csat, szirony ’díszítésre használt bőrszalag’, gyűrű, börtü ’fémforgács’.
Honfoglaló magyarok viselete – László Gyula rajza
A magyarok a törökökhöz hasonlóan rácsos szerkezetű, könnyen szállítható jurtákban laktak – ennek volt szekérre szerelt változata is. A rácsozatot az eső, szél, hideg ellen nemezlapokkal borították. A jurta felül füstkarikával záródott, ez alatt volt a tűzhely, a jurta legfontosabb helye pedig az ajtóval szemben volt. A férfiak és a vendégek helye, tárgyaik is ettől jobbra, a nők és tárgyaik ettől balra helyezkedtek el. A sátor berendezése egyszerű és könnyen szállítható darabokból állt: a fekvőhelyként szolgáló bőrökből, takarókból, szőnyegekből, esetleg ládából, a vagyonosabbak bölcsőt is használtak – ez eredetileg borulékony volt, mert félköríves talpon ringott, ezért állandó felügyeletet biztosító szolgára volt szükség mellette. A lakóhelyhez kötődő török kölcsönszavak a magyarban például a sátor, karó, bölcső, tükör, söpör, szűr, gyúr, gyűr, teknő, korom. De ide tartozik az eredetileg zárt, többnyire farönkből kivájt ládát jelentő koporsó, ez csak jóval később vette föl mai jelentését. A vándorlások közben nehézséget jelentett a nehéz ládák szállítása, ezért szintén csak a több szolgával is rendelkező jómódúak engedhették meg maguknak, egyébként általában bőrtömlőket használtak szállításra. Valószínűleg elterjedtebb lehetett a három- vagy négylábú, támlátlan ülőalkalmatosság, a szék. A szó eredetileg ’trón’-t jelentett, ez a méltóságjelző funkció őrződött meg a Székesfehérvár névben és a székhely szóban. A sátor élősködőktől – a serke is török eredetű – való megtisztítására használhatták a higanyt, azaz a kénesőt. Ide sorolható a mindenféle tárolóhelyet (külön sátrat, földbe vájt vermet is) jelentő tár, vagy az ízesítésre használt bors.
A nomád társadalomban kiemelkedően fontos szerepet kaptak bizonyos kézművesmesterek, elsősorban a kovácsok, hiszen a harcosok egy-egy csata során összesen mintegy 200-250 ezer nyílhegyet tartottak a tegezben, illetve lőttek ki – a hadjáratokban ennek a sokszorosát kellett biztosítani számukra. A nyílvesszőket maguk faragták, de a nyílhegyeket, a kengyelt, a lószerszámokat a kovácsok készítették. Fontos szerepet kaptak a fa megmunkálását végző ácsok, illetve a bőrmunkára specializálódott szűcsök, s mivel a magyarok a forrásokban dicsért gazdagságukat a rablással egybekötött portyázások és a rabszolgakereskedelem mellett elsősorban a területükön át vezető kereskedelmi utak ellenőrzésének köszönhették, az árusok, szatócsok is. Az ács, a szűcs és a szatócs török eredetű szó a magyarban, a kovácsok eredeti neve, a vasverő viszont még az ugor korból való, hiszen fémművességgel már az ugor korban is foglalkoztak a magyar elődnyelvét beszélő csoportok.
Nagyon sok olyan szó is került a honfoglalás előtt török nyelvekből a magyarba, amely a magyar és török törzsek természeti környezetére, növény- és állatvilágára vonatkozik. Csak fölsorolásszerűen: ide tartozik a tenger, homok, szél, sár, szirt, búsz ’pára, gőz’; oroszlán, bölény, túzok, teve, görény, borz, cötkény, béka, serke; gyertyán, gyűrű(fa), kőris, kökény, gyümölcsény, bojtorján, tátorján, csalán, torma, som, üröm, gyopár, kökörcsin, gyom, káka, gyékény, kóró, kocsány. Török eredetű a ’kökénnyel benőtt terület’ jelentésű Küküllő (a vizek gyakran arról a területről kapták a nevüket, amelyen keresztülfolytak), illetve a ’sommal benőtt terület’ jelentésű Somló helynév.
Sok példát láttunk már rá: a nomadizmus közismert, igen szűkkeblű értelmezéséről – a nomádok csak mennek-mennek, és legeltetnek, ahol füvet találnak – jobb elfeledkeznünk, hiszen a téli szállás állandóságot jelentett, és minden eurázsiai nomád nép folytatott több-kevesebb földművelő tevékenységet is. A kazáriai leletanyag pedig arról tanúskodik, hogy a 8-10. században egyre többen telepedtek le földvárak melletti falvakban, egyre több erődítmény épült, s egyre több elszegényedett pásztor fogott földművelésbe, s akik a pásztorkodásnál maradtak, egyre nagyobb arányban ásták le sátraikat a karámok mellé. Ebben a folyamatban a magyar törzsek is részt vettek. Természetesen nem kétséges, hogy a nomád gazdálkodás és életmód legfontosabb szervezőeleme továbbra is a nagyállattartás – a ló- és szarvasmarha-tenyésztés – volt, és a nomádok számára a ló életük legfontosabb része maradt. Az etelközi és a honfoglaló magyarok lovai a régészeti leletek alapján azonos populációhoz tartoztak a kazáriai lovakkal, 140 cm körüli marmagasságú, alacsony, de gyors és erős állatok lehettek. A takarmányozás sem a lovak, sem a szarvasmarhák esetében nem volt jellemző, télen az állatok az avart és a gazt legelték, esetleg lábakon álló fedél alá terelték őket – ilyen építményeket jelez a törökből átvett karám és ól.
Szarvasmarhán és lovon kívül juhot, kecskét, sertést, kutyát is tartottak, minderről a régészeti leleteken kívül törökből származó szavaink is tanúskodnak: ökör, bika, tinó, ünő, borjú, ürü ’herélt kos’, kos, üvecs ’fiatal nőstény bárány’, kecske, olló ’kecskegida’, disznó, ártány ’herélt disznó’, serte, tyúk, túró, író, köpű, gyapjú, vályú. Ide tartozik az eredetileg ’vagyon’ jelentésű barom, a dél, ez a déli megállás, pihenés helyét jelölte, a dől ’delel, megpihen’ jelentésben, a szök(ik) és a korábban apró csengőt, kolompot jelölő harang. Van a magyarban egy olyan török eredetű szócsoport, amelyet a nyelvek nemigen szoktak kölcsönözni, vagy legalábbis nem gyakran: testrész-, illetve rokonságnevek, mint a gyomor, kar, térd, boka, illetve az iker és a kölyök, és az általánosabban is használt apró és kicsi. Lehetséges, hogy ezek eredetileg állatok testrészeit, illetve kölykét jelölték, s csak később szorították ki a korábbi finnugor eredetű, ugyanezekre a fogalmakra vonatkozó megnevezéseket.
Jurtaállítás – László Gyula rajza
Bölcs Leó tudósításában szerepelt, hogy a „türkök” – amellett, hogy nemezsátrakban laknak, s nyáron együtt vonulnak északra a sarjadó fűvel – télre egy közeli folyóhoz húzódnak, ott halásznak, s tudjuk, a halászat a nomád gazdálkodás keveset emlegetett, mégis rendkívül fontos ága. A magyarba ennek megfelelően számos, a halászattal kapcsolatos török eredetű szó került: tok(hal), sőreg, a süllő, ennek tükörfordításaként a fogas; a gyertya – ez a halászathoz, főként szigonyozáshoz világításra használt fáklya volt eredetileg –, a nagyméretű kerítőhálót jelölő gyalom, az örvény és az ugyanilyen jelentésű örém.
Ha egyébként nem tudnánk, hogy a nomád gazdálkodásnak a földművelés is része volt, akkor a magyar nyelv gabonatermesztéssel kapcsolatos török eredetű szókészlete egyértelmű bizonyítékkal szolgálna rá: ide tartozik a búza, árpa, eke, arat, tar, tarló, sarló, szérű, csepű, tiló, szór (a tilolt magvakat a levegőbe szórva válogatja szét a magot és az ocsút), ocsú, kölyű ’a gabonamagvak szétzúzására használt mozsár’, őr(öl). Növénytermesztéssel kapcsolatos a borsó; gyapot, kender, komló, orsó, csűr ’fon’, csavar ’fon’, ver ’kötelet fon’. A gyümölcstermesztésre utaló szavak: gyümölcs, alma, körte, dió. Minthogy a kazárok szőlőskertjei messze földön híresek voltak, nem meglepő, hogy a szőlőművelés alapkifejezései is török eredetűek a magyarban: szőlő, bor, seprő ’a bor üledéke’, karó, a hordót tartó ászokfa. A nomádok az állattenyésztés és földművelés mellett persze vadásztak, gyűjtöttek gyógy- és fűszernövényeket, gombákat. A vadászatokon a nyíl és az íj mellett csapdákat, török eredetű szóval tőrt is használtak (ezzel csalták tőrbe a vadat). A nyílt, füves területeken természetes volt a ragadozómadárral történő vadászat, ennek lenyomataként a magyarban számos ragadozómadár neve török eredetű: sólyom, keselyű, ölyv, turul, karvaly, torontál, bese ’sas’.
A magyarok „ősvallása” meglehetősen népszerű, a nagyközönség által kedvelt téma. Az az elképzelés, amelyet kialakíthatunk róla, színesnek színes ugyan, de homályos és foltszerű: a korabeli források kevéske utalásából, a régészeti leletek interpretációjából, a magyar hiedelemvilág, népmesék és -szokások mélyéről kiásható elemekből, az obi-ugor és török, mongol népek hitvilága analógiának tartott részleteiből áll. Ez bizony sokféle lehetőséget, de kevés biztos ismeretet jelent, s azt a kellemetlen következményt is magával hozza, hogy az egykori magyar hitvilágról jórészt csak elnagyolt, az eurázsiai samanizmus általános vonásait mutató képünk alakulhat ki – nagyon kevés azoknak a sajátosságoknak a száma, amelyeket kifejezetten magyar jellegzetességnek vélhetünk. S mivel e terepen – ha másért nem, hát gyerekkori meséink emléke miatt – vagyunk leginkább kitéve a fantáziálás és a szabad asszociációk kísértésének, legyünk fokozottan óvatosak.
A nomád magyarok, mint a nomádok általában, sokféle vallással kapcsolatba kerültek: a magyarok már a honfoglalás előtt ismerték a kereszténységet, a judaizmust és az iszlámot, hiszen mindhárom képviselői jelen voltak a Kazár Birodalomban. Bizánci rítust követő keresztények éppenséggel lehettek a honfoglaló magyarok között, sőt bizonyára voltak is, hiszen az egyik legismertebb honfoglaláskori régészeti emlék, a bezdédi tarsolylemez hangsúlyos dísze egy kereszt. De ez nem jelent nagy arányú áttérést. Az bizonyos, hogy a kereszténység államvallássá tételét megelőzte néhány vezető – például az Árpád dédunokáját, Tormást Konstantinápolyba kísérő Bulcsú – megkeresztelkedése, de ez már a 10. század közepének történelme. Valószínűleg voltak Etelközben olyanok is, akik a kazár vezetőréteget követve – vagy annak tagjaként – fölvették a judaizmust, s nyilván éltek a magyar szövetségben muszlim kereskedők is.
A bezdédi tarsolyelemez – Magyar Nemzeti Múzeum – mek.niif.hu
Az ilyen vallási keveredés a nomád birodalmakban soha nem okozott gondot, erre számos példát láttunk már az ujguroktól a kazárokig, de még Dzsingisz egyéb ügyekben nem sokat lacafacázó mongoljait sem zavarta. A magyarok zöme azonban, ismét csak más nomádokhoz hasonlóan, az egykori steppei vallást, a tengrizmust követte. Csak fölelevenítésképpen: a tengrizmus, amely nevét a törökül ’égbolt’ jelentésű Tengri istenről kapta, egyistenhit volt, de Tengri a földi élet, a világ létrehozása, megalkotása, összerakása, ahogyan a török forrásokban szerepel, s ahogyan a magyarba is bekerült, gyártása után nemigen avatkozott be közvetlenül az emberek életébe, erre ott volt földi helytartója, a kagán, akit Tengri választott ki és kent föl az uralkodásra. Ez a kiválasztottság aztán szép lassan a kagán hatalmának szimbolikussá alakulásához, a kagán teljes szakralizálódásához, s minthogy a szövetséget valakinek mégiscsak irányítani kellett, egyben a kettős királyság kialakulásához vezetett. A Dzsajháni-hagyományból tudjuk, nem volt ez másként a magyaroknál sem.
Tengri mellett számos szellemlényt tiszteltek, magasabb és alacsonyabb rangúakat, például az égitesteknek és annak a helynek az istenségét, amelyet a törzs saját származási helyeként imádott, aztán a hegyek, sziklák, utak, vizek, erdők szellemét. Mindez jól megfért a samanisztikus, totemisztikus és animisztikus hitelemekkel – ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy akkoriban nem voltak valláskutatók, akik ezeket a hitelemeket föltétlenül el akarták volna különíteni egymástól, hogy aztán taxonómiákba rendezhessék őket. A tengrizmust valószínűleg azok sem hagyták el, akik megkeresztelkedtek vagy fölvették a judaizmust, a tételes vallások fölvétele a nomádokat nem változtatta egyszeriben templomba járó, bibliás népséggé, különben is, alaphitük, a tengrizmus szinkretizmusa miatt a különféle vallási hiedelmek a nomád fejekben nem küzdöttek egymással, hanem kiegészítették egymást.
Vélhetően a tengrizmusnak tudható be, hogy kevesen tippelnének jól arra a kérdésre: milyen eredetű a magyar keresztény vallási terminológia alaprétege. A legtöbben bizonyosan a latint mondanák, teljesen logikusan, hiszen az egyház nyelve kezdetektől ez volt, latin eredetű a templom és berendezései, valamint a szertartások neve (templom, kápolna, oltár, mise, liturgia stb.). Kevesebben mondanák a szlávot, pedig a kereszténység alapszavai szláv eredetűek, az egykori szláv térítők tevékenységének emlékeként: kereszt, keresztény, pap, apáca, karácsony, tükörfordításként a húsvét és így tovább. A ma is használt magyar keresztény terminológia legáltalánosabb jelentésű, alapfogalmakat jelölő elemei azonban török eredetűek – valószínűleg a fennmaradtnál több vallásossággal kapcsolatos török kölcsönszavunk is volt, de csak azokat ismerjük ma is, amelyeket a keresztény vallási képzetekkel össze tudtak egyeztetni. Elég nagy számban vannak még így is: bű ’titkos mágikus tudás’, bocsán-, bocsát ’(föl)oldoz’, búcsú ’(föl)oldozás’, báj(ol) ’varázslattal megköt’, bűbáj, bölcs ’mágikus tudással rendelkező’ – a „napkeleti bölcsek”, azaz a három királyok nevében is ez a jelentés van –, igéz, bűn. Egészen nagy a szócsaládja a ’szent’ jelentésű egy szónak – az egyház szó előtagja ugyanis nem számnév, hanem ez a szó, az egyház eredeti jelentése ’szent ház, megszentelt ház, megszentelt hely’ volt, azaz ’templom’. Ez a jelentés ma már ritka, de használatos, és természetesen ebben a ’templom’ jelentésben szerepel a szó minden magyar helynévben, amely az egyház elemet tartalmazza. Az egy régebben igy ~ ügy volt, s ez található az eredetileg idnapnak hangzó ünnepben, ennek jelentése ’szent nap, megszentelt nap’, de az bújik meg a korábban még egy d-t is tartalmazó ül (üdl) ’ünnepel’ szavunkban. Ennek jelentése ma már csak az ünnepet ül kifejezésben őrződött meg, és az üdv, üdvözül töve is ez. A szó régebbi, nomád jelentése bomlik ki Anonymus egyik megjegyzésében, amikor arról ír, hogy a Tisza és az Erdőelve (vagyis Erdély) felé eső Igfon erdeje közötti területet a magyarok bejövetele előtt a „kozár népek” fölött uralkodó Marót vezér birtokolta (ma a Romániában lévő Bihar megyei Vársonkolyos környékét azonosítja ezzel az erdővel a helyi hagyomány). Az ősi elnevezés még az erdők tiszteletét őrzi: az Igyfon ’Szent Sűrű(ség)’, azaz ’Szent Erdő’ jelentésű volt.
Anonymus idejében talán már csak emlék volt a bihari sűrűség kultikus tisztelete, de lehetett még élő néphagyomány is. A régi nomád hitvilág maradványaként ugyanis a fák, források, vizek szellemeinek való áldozás még hosszú ideig fennmaradt a kereszténység fölvétele után, jóllehet az egyház babonaságként tiltotta. Még I. László (1077–1095) idejében is büntetésre – egy ökör megfizetésére – kényszerült a királyi törvény ítélni azokat, akik kutak, fák, források szellemeinek mutattak be áldozatot. Az már a népi vallásosság sajátos, de egyben természetes fricskája, hogy számos olyan forrást tisztelnek a hívek ma is szentként, amelyet hitük szerint a lovagkirály fakasztott kardjával, kőkemény sziklákból vizet varázsolva szomjas katonáinak, illetve amely lova patkója nyomán tört föl a földből – a népi szentképzés számára László király, ha nem is kabátlopásba, de vízügyekbe keveredett. Az ilyesfajta átértékelés nemhogy nem volt egyedi a középkorban, de a szentek kultusza jelentős részben az egykori pogány hiedelmekre épült rá, azokat olvasztotta be és alakította át, bölcsen fölismerve, hogy ez könnyebb, mint egy népi kultúrában mélyen gyökerező hiedelmet kiirtani. Éppen ez nehezíti nagyon meg a kereszténység előtti hitvilág rekonstrukcióját: a vallási képzetek többnyire már meglévő, hasonló képzetekre épülnek rá, azokat módosítják. Így aztán a pogány hitvilágnak azok az elemei, amelyek a gonosszal, rontással voltak kapcsolatban, könnyen beépültek a keresztény értelmezésű Gonosz mitológiai körébe, a jó természeti szellemekkel kapcsolatos nézetek viszont alapvetően ellentétben álltak a katolikus egyház tanításaival, hiszen a fák, vizek, hegyek tiszteletét az egyház babonaságnak bélyegezte.
Szent László kereszttel védekezik a démon ellen (első kép) – Biblioteca Apostolica Vaticana – oszk.hu
A folklór és a régészeti néprajz azonban szerencsére mégis sok mindent föltárt a kereszténység fölvétele előtti magyar hitvilágból. A tengrizmus mellett békésen megférő samanisztikus hiedelmek középpontjában a magyarok esetében is az a képzet állt, hogy a földi világot az életfa köti össze egyrészt a hét égi világréteggel, másrészt az alvilággal. Az életfa kiemelt szerepét mutatják a magyar ötvösművészetre nagyon jellemző palmettás, azaz levéldíszes minták. A világokat jó és gonosz szellemek népesítették be: az ősök, a természeti jelenségek, folyók, tavak, hegyek, utak, fák, a tűz, a szél, a lakóhely szellemei. Természetesen kiemelt tiszteletet kapott a Nap, a Hold, a csillagok és a Naphoz kapcsolódóan a tűz – hogy egészen pontosan mi volt a szerepük, azt sajnos nem tudjuk. Mindenesetre a Dzsajhánira visszamenő hagyomány említi, hogy a magyarok „tűzimádók”, és hasonló följegyzéseket a türkökről és az avarokról is olvashatunk. Számos más nomád népnek szintén volt tűzkultusza. Ugyanakkor a „tűzimádás” vonatkozhat az égitestek, elsősorban a Nap tiszteletére is, az arab szöveg alapján nem lehet eldönteni, melyikre gondolt a szerző. De nem is kell a Napot és a tüzet szétválasztani, hiszen a nap kultuszára utal, hogy Álmost – a kazárok szokása szerint – a napkorongot szimbolizáló pajzsra emelve választották fejedelemmé, de azt is tudjuk, hogy a gyula eredeti jelentése a kagánhoz belépő másodkirály kezében a napot szimbolizáló fáklya volt. Sokan az egykori napkultusz kereszténnyé transzformált nyomaként tartják számon a csángók pünkösdi napvárását – erről számos dokumentumfilmet láthattunk már (hiszen a fotósok, filmesek és turisták mellett évek óta egyre kevesebb hely jut a zarándokoknak), ahogyan a moldvai csángók pünkösd hajnalán kelet felé fordulva várják a napot a csíksomlyói zarándokhely keleti lejtőin, mert hitük szerint az igazak a kelő napban megláthatják a Szentlelket. Ez lehet a régi magyar hitvilág maradványa, de azért ne felejtsük el, hogy a Nap- és tűzkultusz nem magyar, nem is steppei nomád különcség: egyetlen hiedelemkörben sem nehéz kimutatni, beleértve a kereszténységet, és itt nemcsak Szent Ferenc pogány természetkultuszt idéző panteista Naphimnusza juthat eszünkbe – ha már a szegedi egyetem nagyjaival kezdtük, maradjunk Sík Sándor fordításánál – hanem a Nap és Jézus születésének egybeesése is.
Ismét csak fölelevenítésképpen, hiszen a nomád népek hitvilága kapcsán már volt szó erről: a szellemekkel a sámán, azaz a táltos volt hivatott kapcsolatot tartani, az ő feladata volt a szellemek jóindulatának megnyerése, a démonok távoltartása, ő kérte az ősök szellemeinek közbenjárását a közösség érdekében. A táltos révületbe esve, „lova”, azaz sámándobja segítségével közlekedett a világfán – transzba monoton ritmus, tánc vagy füvek, gombák főzeteinek ivása által is kerülhetett. A táltos nem saját akaratából választotta küldetését: eleve a kiválasztottság jegyével – foggal vagy burokban – született, gyermekkorában pedig szellemek „ragadták el”, és avatták be. A táltosok feladatai közé tartozott a szellemekkel való kapcsolattartáson kívül a gyógyítás – beszéltünk már az agyfúrásról vagy mai nevén trepanációról, melynek során a beteg gyógyulása érdekében koponyalékelést végeztek, akár csak szimbolikusan, lekapargatva egy réteget a csontról. Említettük azt is, hogy táltosmunka volt a termékenységvarázslás és az időjárás befolyásolása, s hogy egy-egy közösségnek több sámánja is lehetett ezeknek a feladatoknak az ellátására. Úgy tűnik, az viszont a magyar táltosok jellemzője volt – a foggal születés jegye is ilyen –, hogy időnként állat alakjában viaskodtak egymással a jó időjárásért, saját közösségük érdekében. A magyarok is hittek abban, hogy az embernek van egy „állandó”, csak a halállal távozó lélegzet-lelke, és van egy olyan is, az árnyéklélek, amely időnként kiszállhat a testből, és szabadon kószálhat.
Trepanáció – részlet – László Gyula rajza – mek.niif.hu
László Gyula egyik híres, néprajzi ismereteken nyugvó fölfedezése, hogy a magyarok a túlvilágot a földi élet tükörképeként képzelték el. Az tűnt föl neki, hogy az egy sorban elhelyezett sírok közül középen van a leggazdagabb mellékletekkel ellátott sír, mindig férfié, tőle balra férfisírok, közelebb a gazdagabbak, távolabb egyre szegényebbek, jobbra pedig női sírok, ugyanilyen „szegényedő” sorrendben. Ez pontosan a jurtabeli elrendezés tükörképe, ott a jobb oldal a férfiak, a bal oldal a nők helye. Nemrégiben még hasonlóan temetkeztek az archaikus rendet őrző falvakban: a temető lényegében a falu tükörképe volt, a falu közepén álló házakban élő családok a temető közepén fekvő sírokban, a falu szélén élők a temető peremén lévőkben nyugodtak. A honfoglalók sírjaiban nem ritka, hogy a tárgyak elrendezése szintén a valódi tükörképe. A túlvilág és a földi élet elválasztásában – mint minden mitológiában – nagy szerepet kapott a víz, amelynek felülete tükröz. A halottat étellel és itallal, különféle eszközökkel látták el túlvilági útjára, a módosabbak mellé lova bőrét, végtagjait és koponyáját is odahelyezték, a ló húsát pedig a toron ették meg. A szegényebbek, ha csak szimbolikusan is – például levágott lósörény formájában –, szintén kaptak társat hosszú útjukra a szükséges enni- és innivaló mellé. A holtak szellemeit nagy tisztelet övezte, mert segíthettek, de haragjukban árthattak is a közösségnek. A haragvó vagy ellenséges szellemek ártása ellen amulettekkel védekeztek, ilyenek nagy számban kerültek elő a honfoglalók sírjaiból. Nézzük az ide kapcsolódó török szavakat: ártásnak, a gonosz szellemek által okozott bajnak tulajdonították, ha valaki (meg)őr(ül)-t. A kép eredetileg valakinek a mását, figuráját jelentette, az orvos mágiát gyakorló ember volt, a sárkány egyfajta időjárásdémon, a boszorkány pedig olyan gonosz lény, amely éjjel, álmukban erőszakolta meg az embereket. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a boszorkány török megfelelőjének (basïrqan) töve, a ’nyom’ jelentésű bas- szintén bekerült a magyarba – ma sokak szerint leggyakrabban használt igéink egyike.
Gyakran emlegetik a nomádokkal kapcsolatban a totemizmust is: ez a fogalom sokféle, olykor zavaros jelentésben bukkan föl, mert a totemizmusnak különféle jellegzetességei, ismérvei lehetnek. A legáltalánosabban arra alkalmazzák, ha a nemzetség különös tiszteletben részesít egy ősnek, védelmezőnek tekintett állatot vagy akár növényt, esetleg természeti jelenséget, és ezt a „lényt” tabukkal veszi körül. A magyarban egyértelmű nyoma van a farkas, szarvas, sertés (’vaddisznó’ jelentésben) tabuisztikus megnevezésének: az említett állatok neve körülírás az állat „valódi” neve helyett, a farkas állat, szarvas állat, illetve sertés állat összetételből rövidültek – hasonlóképpen körülírás volt a szlávban a medve, ’mézevő (állat)’-ot jelentett.
Az etelközi magyaroknak legalább két olyan mondájuk volt, amely totemisztikus gyökerű. Az egyik a csodaszarvas mondája, amely vélhetően a teljes magyar szövetség eredetlegendája volt, a másik a turul-monda, Álmos és Árpád nemzetségének eredetmondája, de az sem lenne meglepő, ha fennmaradt volna a farkas (állat) mint mondai ős, hiszen a farkas a török nomádok egyik legismertebb „ősállata” volt. A csodaszarvas története valószínűleg a legrégebbi magyar eredetlegenda, beszéltünk már erről, és fogunk is még a továbbéléséről. Itt most az a vonatkozása érdekes, hogy a történet korai változatában még világosan kitapintható a totemisztikus elem: Enéhnek, a honkereső fivérek anyjának neve ugyanis török eredetű, mai kiejtéssel Ünő lenne. Nem véletlenül vezeti tehát szarvas a fiúkat jobb sorsuk felé, a szarvasünő eredetileg nem pusztán vezetőállat volt, hanem a magyarok ősanyja.
Emese álma – László Gyula rajza – mek.oszk.hu
A másik totemisztikus elemeket rejtő eredetmonda Álmos anyjának, Emesének az álmáról szól. A mondát Anonymus a következőképp jegyezte le: „[Álmos] várandós anyjának álmában égi látomás jelent meg turulmadár képében. Az reá szállván mintegy teherbe ejtette, és tudomására hozta, hogy méhéből forrás fakad, s hogy ágyékából dicsőséges királyok származnak majd, akik azonban nem saját földjükön fognak sokasodni. Mert az álmot magyar nyelven így hívják, s születését álom jövendölte meg, őt magát is Álmosnak nevezték el. Vagy azért hívták Álmosnak, azaz szentnek, mivel utódaitól szent királyok és hercegek születtek majdan.” Az álom és az Álmos név összekapcsolása Anonymus találmánya, klasszikus népetimológia, a név valójában a jól ismert török Almïš névből származik, ezt ne hagyjuk említetlenül. De nézzük a totemisztikus vonatkozásokat. A leggyakrabban emlegetett, totemisztikusnak tartott elem itt az, hogy Álmos nemzetsége a turulmadártól származik – hiszen ez ejtette teherbe Álmos anyját. Van azonban a mondának másik totemisztikus vonatkozása is, ezt Álmos anyjának neve őrizte meg: az Emese jelentése ’emse’, azaz ’anyakoca’, ebben a környezetben értelemszerűen vaddisznó nőstényére vonatkoztatva – ne felejtsük el, a török eredetű serte szóból képzett sertés (állat) tabuval tiltott kifejezés helyettesítésére jött létre, ugyanúgy, mint a szarvas (állat) is. A kétféle „állatős” egyesülése jelezheti két nemzetség egykori összeolvadását. A steppén gyakori és az obi-ugoroknál is előfordul, hogy a szarvast valamilyen ragadozóval, madárral vagy rozsomákkal viaskodva ábrázolják – pontosabban sokáig azt hitték, hogy ez harc vagy zsákmányejtés, de ma már sokkal inkább nászként értelmezik. Egyébként Álmos apjának a neve is arra utal, hogy a „szülők” mitikus ősök. Anonymus másik magyarázata, hogy az Álmos ’szentet’ jelentett volna, lehetett tudós okoskodás, de a Jegyző hallhatott valami ősi hagyományfoszlányokat is ezzel kapcsolatban. Gyakran emlegeti ugyanis, hogy Álmos Ügyek fia volt, Ügyek pedig rendszerint Magóggal vagy Attilával – tehát mitikus ősökkel – szerepel együtt. Az Ügyek név ugyanannak a föntebb említett ’szent’ jelentésű török eredetű igy ~ ügy szónak a kicsinyítőképzős, személynévvé alakított változata, amelyből az egyház, ünnep előtagja is származik – Álmos apjának a neve tehát valójában ’Szentecske’, azaz a szentként tisztelt ősatya.
A honfoglalás előtti török kölcsönszavak tehát arról mesélnek, hogy az etelközi és a honfoglaló magyarokkal szomszédos népek kultúrájuk alapján indokoltan tartották törököknek a magyarokat. Van-e akkor bármi kivetnivaló a következő gondolatban: „…a magyar nép és nyelv fejlődési folyamatának legelején inkább az ugor, mint a török elem van előtérben; de a magyar nyelv etnikumának későbbi fejlődéséről már nem lehet ezt elmondani, mert ekkor a török elem az irányadó, s a családi életre, vallásra, államszervezetre, hadi dolgokra, etikai és morális fogalmakra vonatkozó szók nagyobbára török eredetűek. Röviden ezt így lehetne mondani: a magyarság ugor származék, mely idők multával eltörökösödött s a világtörténetbe már mint török nép lépett be.” Pontosíthatjuk persze a fogalomhasználatot – a nép, nyelv, etnikum nem fejlődik, hanem változik, átalakul. Lehetne kifogásolni az „eltörökösödött” pontatlanságát, hiszen a magyar nyelv ma sem a török nyelvek közé tartozik. De az igaz, hogy a honfoglaló magyarok között magas lehetett a török etnikai komponens aránya, az is igaz, hogy a magyar kultúráját tekintve valóban eltörökösödött, s az is igaz, hogy ez a 9-10. századi világ számára egyáltalán nem volt kétséges. Meglehet, az idézetet sokan csak akkor tartanák ostobaságnak, ha azt is tudnák, hogy a magyar nyelvtudomány történetéből lényegében kiátkozott Vámbéry Ármin írta, A magyarság bölcsője című könyvében.
Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig
A honfoglaló magyarság kialakulása
Múlt idők története
Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják
