Ormótlan csizmák a kolhozban – avagy a magyar dicsőség




Szép, demokratikus világ ez a mai Magyarország, mert itt nemcsak a (szocialista) politikus vagyoni helyzete nyitott könyv a köz számára, hanem gyakorlatilag mindenkié, akinek a szomszédja (házmestere) nyitott szemmel járja a hivatalokat.


Bemegy a gyanútlan polgár a földhivatalba vagy a bíróságra, hát, látja ám kifüggesztve az árverési hirdetményeket; kinek a háza, vagyona konfiskáltatik, mennyire rúg az adóssága, és kinek tartozik. Vagy, esetleg, beballag a polgármesteri hivatalba segélyért, vagy sorba állni közmunkáéért, és látja ám kifüggesztve a hirdetéseket; kinek eladó vagy bérbeadó a földje, és ki akarja megvenni vagy kibérelni, és mennyiért.


No né, derül föl a gyanútlan polgár orcája, mint a disznó szeme, ha meglátja a moslékos vödröt, hát ez a kifüggesztett ember meg az én szomszédom, hát honnan van ennek ekkora adóssága, földje, vagy éppen: miből tud ez megvenni ekkora birtokot.


Pisla fény gyúl odabe, ahol majd hamarosan arról kellene dönteni, ki vezesse tovább a hazát, és ettől a pislákoló fényecskétől lángra kap az irigység szent tüze, meg a funkcionális analfabetizmus; a sajnálkozásé, az nem szokott, abban jobbak az ideiglenesen hazánkba akkreditált nyugati (pfuj) követségi alkalmazottak, akik, olykor, ha éppen arra van szükség, mentik a zsidót, bújtatják a püspököt.


A természet fölött is győzedelmeskedett a magyar, ha nem is származik belőle mindenkinek haszon; de, mint tudjuk, az egyesek haszna is közhaszon, csak jól kell kommunikálni. Mire mondom ezt?


A földek eladásakor – főszabály szerint – hatvan napig ki van függesztve a vételi ajánlat, amiből az előbb említett gyanútlan polgár kiolvasta a szomszédja személyes adatait meg a vételárat; de már abba nem gondolt bele a törvényhozó pőcsik, hogy rendes magyar ember nem gondozza azt a földet, amit el akar adni, se meg nem műveli, ha meg akarná venni, amíg be nincs jegyezve a földhivatali lajstromba. Viszont ez a kis procedúra – hozzászámítva azt a néhány hónapocskát, amíg az eladó és a vevő tisztességesen megalkuszik – eltart legalább fél évig, amely fél év alatt a szent magyar rög úgy van parlagon, mint a csúnya lány csúnyája – de azért szép politikai beszédet igen sokan tudnak fölötte mondani, fővárosi jogászok különösen, éppen, mint a katolikus papok a házasság szentségéről és a gyermekáldás örömeiről (a szaros pelenkát – és a földet? – meg majdcsak elgondozza az isten).


Hanem, ha mindez nem lenne elég a kivándorláshoz, május elsejétől majd abba is beleszólhat a „magyar hivatal”, hogy a földtulajdonos mennyiért adhatja – vagy nem adhatja – bérbe a földjét; szép tanúságául annak, mennyire gondoskodik a magyar állam az övéiről.


Tessék jól (nagyon jól!) meggondolni, akarnak-e a tisztelt olvasók "övéi" lenni magyarként, vagy inkább megmaradnak tisztességesnek, embernek.