Praesens imperfectum! Futurum perfectum?




A házelnevezés hirtelen ügybuzgalma, így a választási kampány finisébe erőltetve, nem hozott jó, kifejező és minden érintett számára elfogadott eredményt.


Sorsok Háza. Nem kifejező! Kertész Imre, egyetlen magyar irodalmi Nobel díjasunk, Sorstalanság című Nobel díjas regénye előtt volna illendő áldozni ezzel a címmel: Sorstalanság háza. Ami az utasok utolsó felszálló helye volt a halál vonatára, életük végállomása felé. Ezzel együtt létjogosultsága lenne az Együttélés Házának is a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, ami bemutathatná a múltat és azt a jövőt, ami ezeket a múltbéli sérelmeket értékeli, szembenéz velük és a társadalomban a megfelelő helyi értékeket szabja ki számukra. Felidézi a magyarság együttélési történetét a hibákkal, a vétkekkel, az eredményekkel, de a bűnökkel is.


Ennyit a történelemről!


Ez után kellene felvázolni a jövőt, a megbékélésen, az őszinte szembenézésen és megbocsátáson alapuló, teljes és tényleges, hatékonyan működő őszinte nemzeti összetartozást és együttműködést.


És még valamit! Tessék végre leszokni a zsidózásról! Legalábbis mostantól, a holokauszt-emlékévétől kezdve. Szokjunk le ennek a szónak a már-már visszaélésszerű használatáról, ami ebben, a szörnyű történelmi előzmények által impregnált mai magyar valóságban egyre rosszabb visszhangot ver. Legyen végre elég abból, hogy kimondva, kimondatlanul, nyíltan vagy csak sunyin kacsintva megkülönböztetést teszünk magyar és magyar között. De legyen elég a politikai kánonná emelt megkülönböztetésből is: „mi magyarok megvédjük zsidó honfitársainkat.” Sőt legyen elég a nemzet hosszú ideje politikailag vezérelt érzelmi megosztásából is: „mi nemzeti érzelműek, ti idegenszívűek”. Legyen ezentúl erkölcsi bűnné nyilvánítva társadalmilag mindaz a szörnyűséges nemzetmegosztás, ami száz évek óta megkülönböztet magyar és magyar között.


Legalább mostantól, ettől a szomorúan szakrális évtől kezdődően vessünk véget a magyar nemzet bűnös és káros, ellenségessé vadult megosztásának!