rss      tw      fb
Keres

A „holokamu” és „holokaszt” árnyékában




Balog Zoltán miniszter úr előretolt tüzelőállásból indított támadást a Mazsihisz ellen. A vezetőség szemére veti, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ők szeretnék, úgy a bojkottot választják. Holott – állítja az emberi erőforrás minisztere – „van itt még 10 millió ember”. Mit akar ezzel bizonyítani a volt tiszteletes? Csak nem azt, hogy az egész magyar lakosság alig várja már, hogy lerója kegyeletét az áldozatokra emlékezés nagy műve előtt. Mert ha igen, azzal azt óhajtaná tudtunkra adni, hogy ebben az országban mindenki szeretné felmenőit és az ország akkori vezetőit vétlennek látni, és egy félmilliós közösség halálba vagonírozásának a bűnét a németekre lőcsölni. Egy bűntelen országot 1944. március 19-én megszálltak a német fasiszták, a lakosság áldozatul esett a német agressziónak. Ez a szemérmetlen történelemhamisítás folyik immár negyedik esztendeje, és törvényes megerősítést nyert az alaptörvényben. A sulykolás kíméletlenül folytatódik.


Az egészben az az aggasztó, hogy a mértékadó zsidó felekezetek és szervezetek behódolni látszanak a kormány megbízottjának szirénhangjára, és tárgyalási készségüket hangoztatják a miniszterelnökhöz írt levelükben. Ezek a közösségek most komoly lépés előtt állnak. Évszázados (ha nem évezredes) beidegződésekkel kell(ene) leszámolniuk. Nem a befogadó országhoz való tartozásról és a haza iránti hűségről van szó (ez mindig jelen volt, és jelen van ma is!), hanem a mindenkori hatalom iránti készségről. A jelenlegi hatalom ígérgetéssel, anyagi támogatással igyekszik megszerezni lojalitásukat nemtelen akcióihoz, ekképp a világ előtt bizonyítandó a hazai zsidóság egyetértését.


A hazai és nemzetközi körülmények most – talán – kedvezőek lehetnek változás eléréséhez, a magyar zsidóság és a nem zsidó magyarság közös múltjának és jelenének őszinte feltárásához, ha a hatalom oldaláról igény lenne rá. A magyar kormánynak manapság legalábbis hűvös a viszonya a nyugati kormányokkal és sajtóval. Ezért érdekében állna, hogy eredményes tárgyalásokat folytasson a zsidó felekezetek vezetőivel. Másfelől, ha a zsidó szervezetek a három fontos kérdésben (Sorsok Háza, Emlékmű, Veritas–Szakály) engednek, cserbenhagynák azokat a demokratákat, akik tiltakoznak a készülő, már nem csak törvénybe foglalt, hanem kőbe vésett látványos történelemhamisítás ellen. De sorsukra hagynák azokat a zsidó intézményeket is, amelyek egymás után utasítják vissza a támogatásukra szánt összegeket.


Végül, egy szerencsétlen kompromisszummal segítenének rehabilitálni azt a rendszert – s ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni –, amely Európában talán elsőként, jóval Hitler hatalomra kerülése előtt, meghozta diszkriminációs törvényét, majd 1941-ben, 3 évvel a vidéki magyar zsidóság deportálását megelőzve, „jó példával” elöl járva, mintegy 20 ezer zsidót deportált, és adott át a németeknek, akik valamennyiüket kivégezték. Ez volt a Szakály Sándor által idegenrendészeti intézkedésnek elkeresztelt népirtás. Ezt nem lehet – egy történésznek! – bocsánatkéréssel elintézni.


Mint már annyiszor elhangzott, a rendszer régen elvesztett tekintélyét próbálja most helyreállítani a maga hazug és álságos módján, amikor egy beszédes emlékművel


mutatná meg az országnak és a világnak azt a pillanatot, amikor a német sas elragadja a zsidókat az ártatlan magyar nép védő öleléséből.


Ehhez asszisztálni nagy hiba volna, legalább olyan nagy, mint ahogyan a kormányzat szemet hunyva csöndesen asszisztál a „holokauszt biznisz”, „holokamu” és „holokaszt” terjesztéséhez.