rss      tw      fb
Keres

TelepTelep




Hét hónapja járok ki a telepre, esőben, sárban, verőfényes tavaszi délelőttökön, tikkasztó hőségben.


Amikor kezdtem, tizenhat kutyát gondoztak itt, ma tizenkilenc a létszám.


Négy kutyát örökbe fogadtak, kettő elpusztult, kettőt elaltattunk, mert esélye sem volt arra, hogy felgyógyuljon.


A távozók helyére újak érkeztek.


Néhányat a városi utcákról szedett össze Zoli, a sintér, a többit magukra hagyott vénasszonyok örökösei, egyet pedig egy megfagyott hajléktalanra rátaláló rendőrök hoztak be.


Ami engem itt tartott, az a kutyák szeme.


Áldozatoké, gyűlölködő vadaké, angyalkáké, neveletlen kölyköké; hazug szimóniákusok, hervadt úriasszonyok, mogorva vénemberek szemei.


Talán csak elsőre hittem azt, hogy ezek állatok. Nem tudnak beszélni, nem hordanak ruhát, nem vezetnek autót vagy villamost.


Hanem, mint az emberek, szagokat éreznek, és megriadnak a sziréna hangjától, félelmükben maguk alá vizelnek, örömükben vinnyognak, mint a halálra kínzott, aztán hirtelen felszabadított zsidók, és tudják, mit jelent az injekció, amivel oly kedvesen közelít hozzájuk Zoli, a sintér.


Állítólag be fogják zárni a telepet, mert az önkormányzatnak elfogyott a pénze.