rss      tw      fb
Keres

NZZ–Dalos György a Marx-szoborról és az utcaátnevezésekről




A Neue Zürcher Zeitung De mi legyen Marxszal? Magyarország utcákat és tereket keresztel át címmel közölte Dalos György írását. Magyarország azon van, hogy az intézmények, utcák és terek nevéből eltávolítsa a kommunizmus idejéből visszamaradt „régi szennyeződéseket”. Történészbizottság őrködik afelett, hogy ne az önkény uralkodjon. [Lásd ehhez Lendvai L. Ferenc írását is – a szerk.]


Rétvári Bence államtitkár, egyben az Orbán Fideszével koalícióban lévő Kereszténydemokrata Néppárt alelnöke január közepén felszólította a budapesti Corvinus egyetem vezetését, hogy Marx Károly szobrát távolítsa el az egyetem aulájából. Ez az intézkedés „25 évvel a rendszerváltás után” rég esedékes, mert „Marx eszméi, különösen azok utóélete megágyaztak a XX. század embertelen diktatúráinak és népirtásainak”, írta. Rétvári követelésének alátámasztására idézett néhány jól ismert, valóban kellemetlen, a szlávok és a zsidók ellen szóló részt Marx korai munkáiból, és ennek alapján Marxot „nyílt rasszistának” minősítette.


A konfrontáció annak a kampánynak az eddigi csúcspontját jelzi, amelynek kifejezett célja az olyan utcák, intézmények, sajtóorgánumok, sőt, magáncégek nevének az eltávolítása, amelyek – a parlament által 2012 novemberében elfogadott CLXVII. törvény értelmében – „összefüggésbe hozható a XX. század politikai önkényuralmi rendszereivel”. Noha a törvény nem sorolt fel konkrét példákat, világos volt, hogy a kommunizmus vagy a „létező szocializmus” idejére emlékeztető utcanevekről volt szó. Tény, hogy a névváltoztatások első, 1990-es hulláma után mintegy 50 Lenin utca és tér, valamint néhány Tanácsköztársaság és Vörös Hadsereg utca maradt, noha csak a fővárosban mintegy 1200 névújítás volt. Ami a Kádár-korszak politikailag releváns emlékműveit illeti, azoknak a sorsát teljesen a békés rendszerváltás értelmében rendezték el: közülük sok a városhoz közel első Emlékparkban kötött ki, Marx és Engels kubista szobra is, amely eredetileg a központi bizottság székháza előtt állt.



A budapesti szoborpark – a lap illusztrációja


Ellenőrzött folyamat


A nemzeti konzervatív erők 2010 tavaszán aratott győzelme óta a múltért folytatott harc új dimenziót öltött. Az egyik oldalon mindenféle műalkotás, emléktábla és utcanév keletkezett, amely a háború előtti idő értékrendjét hivatott megtestesíteni. Noha a nyugati sajtóban ebben az összefüggésben Horthy nevét említik a leggyakrabban, a birodalmi kormányzónak mindössze négy szobra van. A szimbolikus tér meghódításának tulajdonképpeni győztese a jobbra húzó, Romániában háborús bűnösként elítélt, 1995-ben elhunyt Czegey Wass Albert, akinek a rajongói 2012 végéig 34 emlékművet állítottak – közülük többet a róla elnevezett tereken, a nevét viselő kultúrház előtt. Egy további erős kedvezményezett Prohászka Ottokár, a két háború közötti időszak harcosan antiszemita püspöke, akire csak Székesfehérváron kilenc utca, illetve emlékmű emlékeztet.


A nevekről és egyéb jelölésekről szóló törvényt azzal a szándékkal hozták, hogy ellenőrzés alatt tartsák az újrakereszteléseket. Néhány önkényes névváltoztatás ugyanis főleg Budapesten nyílt tiltakozást váltott ki, például a fővárosi önkormányzat döntése Tersánszky és Gelléri, a magyar irodalom két modern klasszikusa nevének eltávolításáról – az egyik helyét egy nemrég elhunyt pap, a másikét a k.u.k. monarchia egyik kormányfőtanácsosa foglalta el. Különösen történészek tiltakoznak a II. kerületi Frankel Leó utca nevének eltávolítása ellen. A névadó korai szocialista volt, a párizsi kommün minisztere, akinek emlékét Párizsban a Rue Leon Frankel őrzi.


Most a kormány a Tudományos Akadémia történészbizottságát bízta meg azzal, hogy segítsen a tanácstalan településeknek a nehéz döntésekben. A bizottság által kidolgozott, mintegy 130 nevet felsoroló szakvélemény a kétséges jelöléseket három kategóriába sorolta: „nem ajánlott”, „használható” és „használható, de aggályos”. Az első kategóriába olyan, politikailag foglalt fogalmak kerültek, mint „felszabadulás” (1945), „ifjúmunkás”, „népfront”, „tanács” (a „szovjet szóból indul ki), „úttörő”, „partizán”, „néphadsereg” – ezek nem vállalhatók terek vagy utcák, utak neveként.


Érdekesebbek azok a fogalmak, amelyeket ugyan kompromittált a kommunista önkényuralom, mégis megtartják az érvényességüket az új, demokratikus korban, köztük a „szabadság” szó, amely a diktatúra korai szakaszában még kötelező és rendkívül népszerűtlen köszönés is volt (A „Szabadság elvtárs!” annyit jelentett: „Jó napot „A kifejezés nem tartalmaz közvetlen utalást diktatórikus politikai rendszerre, így használható közterületek megjelölésére.” Ugyanez vonatkozik a „béke” szóra is, a „létező szocializmus” teljességgel elcsépelt frázisára. „Használható” maradt a „Május 1.” is, amelynek feddhetetlenségéhez hozzájárult szociáldemokrata eredete, valamint az, hogy a dátumot megtették a „Munkás szent József napjának”. „Kegyelmet kaptak” olyan terminusok is, mint „haladás”, és nem utolsó sorban a „mártír” szó, noha ez utóbbi kétségkívül a kommunisták alkalmazták saját hőseik népszerűsítésére, amely azonban ugyanakkor az őskeresztény hagyományra támaszkodik.



Látható nehézségek


A szakértők éppen a mártírokat vizsgálták különös alapossággal, vagyis az olyan embereket, akik életüket áldozták eszméikért, mivel közülük sokan antifasiszták voltak, így főleg Magyarország 1944. márciusi német megszállása után nemzeti ügyért haltak meg. Itt a bizottság látható nehézségekbe ütközött. Így például feltétlenül „használhatónak” minősítette Bajcsy-Zsilinszky Endre, a magyar ellenállási mozgalom kommunisták által is tisztelt emblematikus alakjának nevét, mert a név viselője – mint megállapították – „nem volt részese önkényuralmi rendszer kiépítésének és fenntartásának”.


Bajcsy a magyar történelem egyedi alakja volt. Az eredetileg jobboldali radikális mozgalomhoz tartozó, antiszemita politikus a Wehrmacht budapesti bevonulásának napján, 1944. március 19-én a letartóztatására érkező gestapósokat pisztollyal a kezében fogadta, és kész volt szövetkezni az illegális kommunistákkal a megszállók ellen. Köztük volt Ságvári Endre, egy polgári család fia, városi tisztviselő, aki illegalitásban szervezte a Wehrmachttal szemben az ellenállást, és egy magyar csendőrökkel folytatott tűzharcban lelte halálát. A bizottság most Ságváritól megtagadta a jogot, hogy közterületek névadója legyen, mert „a kommunista áldozatkészség jelképévé vált”.


Egy másik illegális elvtárs, Schönherz Zoltán elektromérnök, akit háborúellenes tevékenységért 1942-ben bíróság elé állítottak és halálra ítéltek, a „használható, de aggályos” kategóriába esett. Aggályos, mert a kommunista „önkényuralmi rendszer” mártírként ünnepelte, de mégis „használható”, mert kétségtelenül nem volt része az 1945 utáni diktatúra kiépítésében. A halál adta tökéletes alibi mentette meg a történész Szabó Ervin jó nevét is, aki a Budapesti Fővárosi Könyvtár igazgatója volt, és aki ellen már három évvel ezelőtt megindult a jelképes megsemmisítési hadjárat. Az akadémia most „rehabilitálta” a baloldali szociáldemokratát és igazolta „használhatóságát”, bár eléggé kétes indoklással: „Nem állt tőle távol a forradalmi terror gondolata, de mivel 1918 szeptemberében meghalt, nem volt szerepe az ilyen tevékenységekben” (ezen a kommunista tanácsköztársaság idején dúló vörös terrort értik).


Különösen érdekesnek bizonyultak a szakértők nemzetközi területekre tett kiruccanásai. Itt egyértelmű elutasításban részesítették Majakovszkij orosz költőt, akit „életműve nemzetközi jelentősége”, valamint a szovjet rendszer visszásságainak bírálata ellenére „nem ajánlottnak” minősítettek. A Gestapo által felakasztott szovjet partizánlány, Zója Kozmogyemjanszkaja nem csupán a rezsim kultikus tisztelete miatt, hanem eo ipso sem számíthatott kegyelemre. Az akadémiai bizottság egyébként magát a „partizán” fogalmat egyértelműen tabunak minősített a köztérben, mert – mint a szakvéleményben áll – „a partizánok nem tartják magukat a nemzetközi háborús jog előírásaihoz, és ezért minden katonai erő (értsd: a Wehrmacht is) minden időben terroristáknak tekinti őket”.


Marx nevénél a szakemberek láthatólag zavarba jöttek. Marx egyfelől „a törvény szó szerinti értelmezésében” az önkényuralmi rendszer megalapítóihoz tartozott, „akárcsak eszmetörténeti értelemben a felvilágosodás nagy gondolkodói is”. Másfelől azonban „semmi esetre sem sorolható a rendszer közvetlen építői és megőrzői közé, hiszen a kommunista diktatúra keletkezésének kezdete (1917) előtt 30 évvel meghalt”. Ugyanakkor Marx intellektuális teljesítményét az egyetemes kultúrtörténetben nagyra értékelik, amiért is Németországban, Franciaországban és Olaszországban terek tucatjai viselik a nevét – állapította meg a bizottság. Végeredmény: „Használható, de aggályos”. A problémás esetekben a döntést a településekre bízták, és a településeknek kell fizetni az utcák és házak névtábláinak költségeit, miközben az átlagpolgárok ingyen vezettethették át a lakcímváltozásokat személyi igazolványukba és egyéb dokumentumaikba.



Túlteljesítő gesztus


„A tőke” szerzője ennek ellenére nyugodtan tovább ült bronz székén az egyetem aulájában. Ez indította arra Rétvári államtitkárt, hogy magához ragadja a kezdeményezést a képrombolás második lépcsőjének beindításával. Vagy talán csak a kormánypárt által vívott jelképek antikommunista háborúját akarta még egyszer magasabb fokozatba kapcsolni az induló választási kampány előtt? Mindenesetre a kereszténydemokrata túlteljesítő gesztusa még a sajt táborában sem váltott ki semmiféle visszhangot, és a liberális közvélemény, valamint sok történész kritikusan fogadta a követelést. Így aztán Rostoványi Zsolt, a Corvinus egyetem 2012-ben megválasztott rektora Rétvári „nyílt levelét” – az egyetemi autonómiába való illetéktelen beavatkozásként – visszautasította.