Sajátidő

Van, aki a halottak napján kimegy a temetőbe, és van, aki soha.

Akik kimennek, azok közül sokan vigaszt kapnak a saját szellemüktől, amely a fantázia erejével képes életre kelteni a halott szellemét, és azt képzelni, hogy ott van.

Miért is ne tenné? Végtére test és lélek az életben szorosan össze van kötve, lehessen úgy a halálban is. Aki ilyenkor egy holttest fölött beszélget a maga halottjával, kis időre visszakapja az elveszett embert. Ám hogy annak már nincs módja visszaszólni, az meghatározza az élők játékterét.

Van, aki kihasználja, hogy nem kell reakcióra számítania. Nem egyszer látni, amint ott áll egy ember a sírnál, és üvöltözik. Végre jól megmondja a másiknak, mennyi szenvedést jelentett a számára, és ettől megkönnyebbül. Belekiabálja a nagy, szabad levegőbe, hogy a másik csak visszaélt a gyengeségeivel, hogy nem volt rá tekintettel, hogy keresztüllépett rajta. Hogy kihasználta a szeretetét. Hálátlan volt és disznó. „Ott dögölj meg, ahol vagy!” – szalad ki nem egyszer a szájakon a látszatra értelmetlen, mégis indokolt mondat. Azután az ilyenek vagy megbocsátanak a halottuknak, vagy nem.

Mások éppen attól tudnak megbocsátóvá válni, hogy hiszen a halottjuk már mindenért megkapta a végső büntetését: megfosztódott az életétől. Se jó, se rossz nem jut többé neki, és ő sem tud semmi ilyesmit tenni. Visszavonhatatlan tehetetlenségbe került, és ez részvétet ébreszt a gyászolójában. Ekkora, végletes megbűnhődés láttán méltánytalan, kegyetlen dolog volna továbbra is életben tartani a vétkeit. És hát aztán mit is jelent az, hogy „vétek”?

Olyan is van, aki hosszasan nem tudja megbocsátani a másik legnagyobb bűnét, hogy ugyanis képes volt ezzel a nagyon ócska trükkel elhagyni őt. Jó vicc! Meghalni aztán mindenki képes. De mellettem maradni, kitartani, benne lenni az életemben, vállalni értem a felelősséget! Ezt bezzeg könnyedén lerázta magáról, ez elől elmenekült. („Harminchat fokos lázban égek mindig, s te nem ápolsz, anyám”.)

A legnehezebb az öngyilkosokkal, akik azt a terhet teszik a másikra, hogy valójában az ölte meg őket. Mert nem vette időben észre, mert nem ment oda, mert elmulasztotta akkor és ott megölelni, mert nem mondta el a legfontosabb mondatokat, és mert haragudott rá, amikor nem kellett volna. Mintha létezne valahol egy forgatókönyv, amelyben le van írva, hogy az egyik ember éltének eseményei hogyan következnek a másikéból, és hogy melyik az a pontos idő, amelyben kellő helye lehet a másik haragjának. Nincs ilyen forgatókönyv, de az öngyilkosok a halálukkal írni kezdik, és külön nagyítót mellékelnek az apró betűs vétkek olvasásához. Az áldozatuk pedig már csak azért is kénytelen kézbe venni a nagyítót, mert hiszen az igaz, hogy számtalan hibát elkövetett, de nem látja, hogy miként lehettek ezek a hibák akkora nagyok, hogy a súlyukkal agyon lehessen nyomni egy embert. Most azt kell megnéznie, újra és újra, hogy valóban ennyire hatalmasaknak látszanak-e. És ha a könyv olvasója nem elég bölcs ahhoz, hogy eldöntse: ha már kinagyította, akkor csak egyetlen dolga van vele – hogy ugyanis másokkal lehetőleg ne kövesse majd el –, akkor az élete végéig önnön, fantommá növesztett bűneivel fog hadakozni. Amitől elmulaszt élni, és elmulaszt másokat is.

Márpedig mindnyájan elmúlunk, és ha közben egymást is elmulasztjuk, akkor végül nem marad semmi.

Az ember a halálról először öt-hatéves kora körül kezd gondolkodni, de akkor még nem köti szorosra a végleges elmúlással. Akkorra nagyjából annyit tud rögzíteni, hogy egyáltalán létezik idő, és hogy annak visszatérésekből álló ritmusa van. A körülötte lévő emberek rendszeresen elmennek, azután visszatérnek, nincsenek, azután vannak – ez az egyik, legfontosabb jelenség, amelynek tapasztalata alapján megtanulja, hogy az idő tagol, és hogy az időben meg lehet bízni. Aki elment, és akit egy ideig nem láttam, az aztán visszajött, és most látom. Ez jelenti azt, hogy van múlt, jelen, jövő. És persze nemcsak az idő, hanem az ember visszatérésében is meg lehet bízni, így lesz összekötve az idő a szeretettel.

Azután egyszer csak megtörténik, hogy akit az imént még láttam, az elment, de többé nem jött vissza – azt mondják erre, hogy „meghalt”. Ez akkor csupán egy szó. Annyit jelent, hogy „én nem látom őt, és ő sem lát engem, és ez most már örökké így lesz”. Az ember öt-hatévesen még azt hiszi, hogy az „örökké” csak a nagy, közös időre vonatkozik, mert még nem tudja, hogy mindenkinek van egy saját ideje is, amelynek végén az ember maga is el fog múlni. Egyelőre azonban csak a közös idő létezik, amelynek viszont nem látható a vége. Ami a saját időnket illeti, annak az ember épp hogy az elején tart, most kezdi építeni – hogy a csudába láthatná a végét, amikor az élet egyéb dolgainak a végét sem látja?

Később persze majd lesz fogalma az emberek külön-külön sajátidejéről is, de csak fogalma lesz, megérteni soha nem fogja.

Azt nem lehet megérteni, hogy annak a sajátideje, akivel a szeretet összeköt bennünket, egyszer csak véget ér, miközben a miénk zavartalanul folyik tovább.


gone – flickr/oryctes

Augusztus végén – vélhetően a Nap állása és a Föld légkörében keletkező por együttes hatásától – a tengerparton olykor különleges fényjelenség jön létre. A víz túlsó felén álló hegyeknek alkonyatkor élénk mályva színük lesz, a tenger viszont koromfeketévé válik. Ahogy megy le a Nap, a két szín úgy kezd egymásba olvadni, mígnem a végén helyet cserélnek: a víz lesz mályvaszínű, s a hegyek és az égbolt kezdenek feketélleni. Ilyenkor, aki teheti, kirohan a partra, és megpróbálja filmre venni a „jelenetet”. (Nem lehet: a hétköznapi kamerák a lényeget nem fogják visszaadni.)

Előfordul, hogy a hegyek mögül felkelő Hold viszont égő vörös színnel kezd megjelenni. A parton ülő ember azt látja, hogy egy mutatóujjszerű hegycsúcs mögött, nagyon lassan jön fölfelé a sötétben egy hatalmas, vöröslő tányér, amelynek csak hosszú perceken át körvonalazódik a formája. A folyamatban szinte alig érzékelhető a mozgás. Ám amikor a tányérnak már az alsó vonala is megvan, s a Hold egyetlen, hatalmas tükörré válik a hegyek mögött, feketeségtől körülölelve, akkor látja meg az ember, hogy mi is történik valójában. És főként, hogy mennyire gyorsan. Akkor kell magában átfordítania a képet azzá, ami a realitás, és ezt kényszerűen meg is teszi. A Hold tányérjára mutató hegycsúcs látványa kényszeríti erre.

A szurokfekete csúcs egyelőre a vöröslő tükör tetejére mutat, hamarosan azonban a közepére fog, de mire ezt felfogtuk, már le is került az aljára. Azután látjuk, amint a szó szoros értelmében lebukik alatta, elszakad a peremétől, és beleolvad a sötétségbe. Rettenetes, felfoghatatlan gyorsasággal fordul el a Hold alatt a hegycsúcs, ám mivel ugyanabban a vonalban teszi, amelyben mi is ülünk, mintha minket is húzna. Ha pontosak akarunk lenni, 30 km/sec gyorsasággal rohanunk, a vonal mentén. Ez azt jelenti, hogy a világegyetemnek azon a pontján, amelyen az imént még én ültem, fél perc múlva a Földön 900 kilométerrel mögöttem lévő olaszok lesznek. S közben az embernek az az érzése, hogy ebben a nagy száguldásban mindjárt orra esik a világűrben.

A Hold és a hegycsúcs összjátékának köszönhetően csupán azt látjuk meg, amit egyébként tudunk: hogy hiszen nemcsak a Hold jött itt fel, hanem a Föld is elfordult alatta. Csakhogy más dolog tudni, és már dolog valamit meg is látni. Aki nagyon figyelt, azt látta meg, hogy az a hegycsúcs egyúttal az ő életidejének homokórája. Azt mutatta meg a számára – kíméletlenül, a közvetlen érzékelés erejével –, hogy hiszen milyen gyorsan is pereg itt a Földön az idő. Ha egy másik bolygón ülnénk – mondjuk a Merkúron, amely 59 földi nap alatt fordul meg a tengelye körül – , merőben más életidőnk és ritmusunk lenne.

De hát mi ezen a bolygón ülünk, és ez forog alattunk, rémisztő gyorsasággal, forgatva a saját, lepergő időinket. Jobb lett volna nem látni, csak tudni, de ez már visszafordíthatatlan. Láttuk. Ám, mint mindig, ott és akkor is az volt mellé a vigasz, hogy sokan láttuk, és sokan értettük egymást.

Akkor éppen nem egyébből, mint a megváltó, megkönnyítő sírásból, amelyben szinte mindenki osztozott, és amely az ott lévőket hosszú perceken át összekötötte.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!