Gyurcsány és Orbán értékelt – ami az elemzők elemzéseiből kimaradt



Nemrég a közegről írtam, ahol a választási előkészületek zajlanak. A közeget jellemzi az is, ahogyan az évértékelők értékelése folyik: jellemzően a lényegről alig esett szó. Szokás szerint úgy teszünk, mintha normális viszonyok közt élnénk, amikor lehet elmélkedni olyan szempontokon, hogy milyen tradíció is ez. Ki van éppen abban a szerepkörben, amelyben értékelni logikus? Jó-e, hogy nem a parlamentben történik? Milyen kifejezések hangzottak el, és vajon helyénvalók voltak-e? Holott másról van itt szó. Arról például, hogy miért nincsenek valódi viták. Összefügg-e ezek hiánya az évértékelők elszaporodásával? Orbán rendszeresítette itthon ezt a műfajt, ő vitte ki a parlamentből, éppen azért, hogy a dialógust a kinyilatkoztatások váltsák fel, ennek legyen tradíciója.


Még mindig a hazugságról és a valóságról, a hazugsághoz és valósághoz való viszonyról van szó. Orbán csupaszította le politikai létezésünket ilyen pőre alapkérdéssé az elmúlt 15 évben, amikor eldöntötte, hogy politikáját a valóság megkettőzésére, a tökélyre fejlesztett manipulációra építi. Vagyis arra jött rá, hogy az 1989–90-es történelmi sorsfordulóhoz mentálisan felkészületlenül érkező, demokráciadeficites és emiatt csalódott országot kijátszhatja: súlyos problémáit nem kell megoldania, elég csak megoldásokat hazudnia. Merni kell nagyot álmodni, amíg elhiszik, hogy működik. A lényeg a hatalom, amely képes paravánt vonni a színjáték elfedéséhez, és képes ellenséggé hazudni mindazokat, akik a valósághoz ragaszkodnak.


Mára már számos komoly politikai elemzés született, könyvek is szólnak arról, hogy mi a természete a Fidesz hatalomgyakorlásának, az általa felépített hatalmi gépezetnek és gazdasági birodalomnak, de ezek az ismeretek nem érik el a hétköznapi emberek tömegeit. Nem képesek azt a szerepet betölteni, amelyet csak a politika tölthet be. Ezek a felismerések politikai erőt csak akkor generálnak, ha a politika nyelvén, a politikusok és politika közvetítésével el is jutnak az emberekhez.


Magyarországon történelmileg úgy alakult a helyzet, hogy a manipuláció egy olyan politikai eseményt – az őszödi beszédet – használta a valóság és a hazugság felcserélésre, amely politika és valóság viszonyát korábban nem jellemző őszinteséggel kezelte. Paradoxon ez, és éppen ezért a lényeget jellemzi.


Ha mindezekből indulunk ki, akkor másképpen kell látnunk Orbán és Gyurcsány évértékelő beszédét most, a 2014-es választás előtt. Itt az Orbán által pörére csupaszított alapkérdésről van szó. Arról, hogy ki hazudott és a ki a hazug. Arról, hogy az ország felébred-e a pszichózisból. Nincs jelentősége, hogy kinek mi a státusa az ellenzéken belül, és nincs köze ahhoz, hogy ki milyen szerepet vállal a jövőben. A szereposztást a hazugság leleplezésére a történelemi közelmúlt kódolta, ennek a rendszernek a valóság elfedését szolgáló manipulációs gépezete változatlanul Gyurcsányra és őszödi beszédre van fixálódva.


Az Orbán által lefestett világ mára olyan sematikus és manipulatív terméke a valóság megkettőzésének, hogy száz méterről is látszanak a durva ecsetvonásokkal felmázolt kép elemei. A háborús csatatér az ellenséggel, ők most éppen a „vérszívó szolgáltatók” és multik seregei, az EU által védelmezetten; velük szemben a magyarság, fogyasztókká, devizahitelesekké egyszerűsítve, hogy az „erős” – ez kulcsszó – és bátor védelmező rezsihősként tűnhessen fel. A rezsicsökkentés maga az élet értelme, egyenesen nemzetfilozófia, a nemzeti szabadságharc alapeszméje. Csak azért nem a legnevetségesebb részlete ez a mesének, mert ott van még a „békemenet” mint az áldott nép letéteményese maga. Vonulásával igazolja, hogy a mi végre erős államunk és kormányunk mindig a legjobbat akarja nekünk.


De a politikai blődli és giccs alól azért kilóg a lóláb. Akkor tűnik elő, amikor Orbán az előttünk álló választásról elmélkedik. „Ma két út áll előttünk: két eszme és két erő között kell választanunk. Itt a második rendszerváltás, ott a posztkommunista rendszer, a jövő és a múlt, jövőépítés vagy posztkommunista restauráció?”


Vagyis az 1989–90-es jogállami forradalmat, az alkotmányos jogállam, a demokratikus köztársaság korszakát nevezi „posztkommunista rendszernek”. Most először már ő maga is rendszerváltásról beszél 2010-et illetően, csak éppen kifordított értelmezéssel teszi. Miközben maga hajtott végre antidemokratikus fordulatot, az alkotmányos demokrácia, a demokratikus jogállam visszaállítását nevezi posztkommunista restaurációs célnak. Ez valami olyasmi, ami az őszödi beszéddel is történt.


Nyilván valami freudi mechanizmus az ok, amely arra kényszeríttette Orbánt, hogy erről beszéljen, mert elkerülhette volna. Nyilván a valóság tolakodhat nyomasztóan a felszínre, azért kell homályos ideológiát gyártani ahhoz, hogy mitől is van rendben mindaz, amit kormányzásával az ország ellen elkövetett. A beszéd egy másik pontján így fogalmaz: „A nemzetnek és a nemzeti érdeknek nem volt sem megtestesítője, sem képviselője, helyette a fékek, az ellensúlyok és a szabad piac nevében, a labancok és megbízóik, kényük kedvük szerint alakították a dolgot Magyarországon.”


A demokratikus köztársaság független intézményeinek rendszere tehát mint hatalmi kolonc jelenik meg a nemzeti érdek érvényesítésével szemben. Teátrálisan kérdezi: vajon helyesen tették-e, hogy kétharmados fölényüket nem az előző rendszer „toldozgatására-foltozgatására” fordították? Helyes döntés volt-e, hogy nem kerestek alkut a posztkommunista rendszert védelmező baloldallal, sem a posztkommunizmus fenntartásában pénzügyileg és hatalmilag érdekelt külföldi érdekcsoportokkal, hanem vállalva az éles hazai és külföldi csatákat, Magyarország teljes megújítását választották.


Fejtsük meg a retorikai kódokat! Mit jelent az, hogy nem kerestek alkut. Azt, hogy elvetették a konszenzuális demokráciát. Sőt, azért kellett felszámolni a demokratikus jogállamot, hogy ki lehessen iktatni a független intézmények működtetéséhez szükséges megegyezési kényszert, általában a társadalmi kontrollt a hatalomgyakorlás felett. Ugyanezt fejezik ki az olyan, a beszédben alkalmazott utalások, mint ez: „nekünk nem kellett se a tál lencse, se a harminc ezüst, se a közös gyékény”. Mindazok, akik a demokratikus köztársaság intézményeinek működtetését, az alkotmányos jogállam vagy az európai értékközösség normáit kérik számon, a posztkommunizmus fenntartásában érdekelt homályos érdekcsoportok, labancok, a nemzet ellenségei.


Szükségesnek tartotta megjegyezni azt is, hogy a „helyesen tették-e” kérdés nem jogi természetű, merthogy szerinte senki sem vitatja, hogy megkapták a szükséges alkotmányos felhatalmazást. Pedig nyilván azért hangsúlyozta ezt, mert tisztában van vele, hogy ezzel nagyon is vitatkoznak mindazok, akik tudják, hogy alkotmányos demokráciákban kétharmaddal sem lehet felhatalmazást kapni a demokratikus rend lebontásához, egy antidemokratikus rendszerváltáshoz. Ezért tesz rá még egy lapáttal, erkölcsi természetűnk minősítve a felvetését, amikor a jog felett álló morális kötelezettségként tünteti fel az antidemokratikus rendszerváltást. A gátlástalanságot emeli az apoetózis szintjére, morális parancsnak maszkírozva.


Helyes-e száz százalékig élni a nekik juttatott felhatalmazással – teszi fel a kérdést, mintha mellékes lenne, hogy „miként”, „miben”, „milyen keretek között”? Evangéliumi története is akad, megerősítésként. A hosszú útra induló gazda esetét idézi fel a talentummal. „A gazda szétosztja pénzét – amit talentumnak hívnak az írásban – a szolgái között. Az egyik öt talentumot, a másik kettőt, a harmadik egyet kap. Aki ötöt kapott megduplázta, aki kettőt az is, aki egyet, az elásta. A gazda a jól sáfárkodókat megjutalmazza, a rest szolgát viszont megbünteti és elveszi tőle azt az egy talentumot is, és odaadja annak, akinek már tíz van. Aki a legjobban használta, az kapja meg az új lehetőséget.”


A történet nem szól arról, hogy miként dupláztak a jól sáfárkodók. Hány embert forgattak ki vagyonukból, esetleg csaptak be. Bennünket viszont befolyásolnak a példabeszéd értelmezésében az elmúlt 4 évről és a most sáfárkodókról rendelkezésre álló tapasztalataink. (Mindenki annyit ér, amennyije van, juthat eszünkbe Lázár János hírhedtté vált kiszólása, miközben nem lehet nem arra gondolni, hogy a történet a hívek számára is kényelmetlen kérdések és kételyek elaltatását is célozza.). Hogy jól értjük, ha így értjük, azt megerősíti a szónok megjegyzése a kis történet után: „Semmi hamis egalitarizmus.” Vagyis így van ez rendben. Vannak a simicskák és a mészároslőrincek, akik, ugye jól sáfárkodnak, és vannak a szegények, azoktól el kell venni, azt is, amijük van. Aki szegény, az biztos rest, aki rest, az bűnhődjön.


Ha a talentumot a hatalom szinonimájaként értelmezzük, akkor se jutunk más eredményre. Az sáfárkodik vele jól, aki kizárólagosan megszerzi. Csak semmi egalitarizmus, holmi egyenlősdi, demokrácia, zavaró fékekkel és ellensúlyokkal. „Mi is sáfárok vagyunk, az ország polgárai ránk bízták az ország gyarapítását, talentumot adtak, és számon is kérik, hogyan sáfárkodtunk vele, így szólt tovább a „példabeszéd”. És tudjuk, hogy az igazán tálentumosok az elszámolást sem bízzák a véletlenre. Jól sáfárkodtak a hatalommal, minden egalitarizmus mellőzésével alakították át a választási szabályokat is úgy, hogy a duplázhassanak a végén. Orbán elégedetten fogalmazhat így: „..mi nem ástuk el azt, ami ránk bízatott.”


Az a következő választás tétje, hogy működhet-e ez így tovább? Lehet-e például felívelő gazdasági növekedésről – az „egyenes” beszéd jegyében – szónokolni, függetlenül attól, hogy a számadatok az ellenkezőjét mutatják. Lehet-e a munka visszaadott becsületéről elmélkedni, miközben az ígért munkahelyteremtésből a versenyszférában pár ezer sikeredett csupán négy év alatt, és Orbán nem munkahelyekről, hanem negyedmillióval több dolgozóról beszél kormányzati eredményként, amely adatba a közmunkásokat és azokat is bele kell érteni, akik külföldön vállaltak munkát, éppen azért, mert itthon nem volt hol elhelyezkedniük.*


A valóság nem nyerheti vissza a helyét és szerepét, ha a dolgokat a politikai közbeszédben nem közérthetően nevezzük annak, ami. A szélhámosságot szélhámosságnak kell hívni, a hazugságot meg hazugságnak. Gyurcsány Ferenc helyzetértékelése erről szól. Nem azért volt a beszéd címzettje Orbán Viktor, mert személyes elszámolnivalójuk volna, hanem azért, mert az antidemokratikus fordulat megszemélyesítőjét, a kéretlen rendszerváltót Orbán Viktornak hívják.



Forrás: Facebook

Gyurcsány nem egyszerűen kampánybeszédet akart mondani, hanem diagnózist akart adni az országról. Miként lett a legvidámabb barakknak számító volt szocialista országból mára a legrosszabban teljesítő, reményét vesztett ország? Hol hibáztak a baloldali és liberális kormányok, miközben meg voltak győződve róla, hogy az irány helyes? Senki nem mérte fel a rendszerváltás idején – beleértve a Fideszt is –, hogy milyen terhet jelent a társadalomnak a korábbi rend széthullása. Nem készítette fel senki az embereket a változás nehézségeire, nem lassítottak. A vesztesek munkanélküliként, szegényként, kiszolgáltatottként élnek köztünk. Nem kaptak elegendő szolidaritást és figyelmet. Gyurcsány vázolt egy folyamatot, hogy honnan hova jutottunk, miért ide, és milyen választásaink vannak szerinte. Az orbáni válasz, a demokratikus rendszer leváltása, visszalépés.


(Amikor ez a beszéd elhangzott, egy nappal korábban, mint Orbán évértékelője, még nem tudhattuk, hogy másnap a miniszterelnök már nyíltan fog rendszerváltozásként beszélni a fülkeforradalmáról. Orbán szónoklata visszamenőleg igazolta a szombaton elhangzottakat, amikor a demokratikus köztársaságot visszaminősítette posztkommunista rendszerré. Gyurcsány szövegében az Orbánnal folytatott személyes vitának tűnő részek inkább egy-egy pálfordulás leleplezései voltak: akik ellenzékben a tandíj ellen harcoltak, kormányon teljes költségtérítést írnak elő. Az Európai Unió ellen folytatnak szabadságharcot, miközben egyetlen fejlesztés sincs, amely ne uniós pénzből valósult volna meg. Magyarországnak mint a német megszállás ártatlan áldozatának készülnek – a valódi áldozatok tiltakozása ellenére – emlékművet emelni, holott az ország egyik legnagyobb költőjét, Radnótit – munkaszolgálatosként – magyar katona ölte meg 1944-ben. Orbántól idézett, hogy az ő kelethez való viszonyulásában bekövetkezett 180 fokos fordulatot érzékeltesse.


Hazugság hazugság hátán, és az eredmény egy olyan ország, amelynek a valódi problémáit nem oldották meg, de elveszett belőle a demokrácia, eltüntették, hogy a hatalom kizárólagossá válhasson. A szabadság és a jólét együtt, avagy újra alkut kötnénk: a jobb lét reményéért cserébe megint odaadjuk a szabadságot. Az utóbbi út nem Európa felé visz. Ez a tét. Vajon miért nem elég világos és fontos üzenet ez ahhoz, hogy a leszűkült demokratikus köztérben torzítás nélkül legyen érdemes közvetíteni az állampolgárokhoz?





* A Népszabadságban közölt adat: „Ha valaki esetleg arra lenne kíváncsi, hogy a versenyszférában hogyan alakult a foglalkoztatás, és a 2010. júliusi adatokat összevetné a 2013. júliusi értékekkel, akkor viszont azt látná, hogy a magyar gazdaság most kevesebb embernek ad kenyeret, mint Orbánék hivatalba lépésekor (1 819 700 kontra 1 813 600).”



Lánczos Vera