In memoriamIn memoriam

• Nyomtatás

Részletek

2014. február 23. vasárnap, 05:49

Szász Anna

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni 2014. február 15-én meghalt. Élt 102 évet, 70 évvel élte túl zsidó munkaszolgálatosként 1944 novemberében fiatalon elpusztított költő férjét. Az ő emlékének ajánlom az alábbi történetet.

Régen volt, 1965-ben. A budapesti Csikágó egyik iskolájában. Annak az évnek az őszén megjelent az iskolában egy fiatal magyar tanárnő. Fiatal volt és szép. Körüllengte valami eredendő, hogy is fejezzem ki, valami eredendően arisztokratikus báj. Valami érzékelhető érzékenység.

Nógrád megye egyik kis településén született, iparoscsaládba. Több testvére közül egyedül ő szerzett diplomát. Megjegyezném: az arisztokratikus jelző a származástól független. Sok, akár mélyszegénységből származó, elsőgenerációs értelmiségit volt szerencsém ismerni, akire jellemző volt a szellem eleganciája, mély érdeklődés a szellemi javak iránt, lett légyen szó költészetről, képzőművészetről vagy zenéről. Sőt. Talán éppen, mert otthon nem kaptak ilyenfajta indíttatást, ám a környezetükben tapasztaltak, az ősök, a szegény emberek megalázottsága, nélkülözése kialakította bennük az elemi érzékenységet és együttérzést, mélyebb és erősebb volt bennük a kultúra iránti vágy, mint sok, jobb sorban született kortársuké.

A fiatal tanárnő nem illett bele az iskolai közegbe. Többször elkésett, amit rossz néven vettek tőle. De valójában a lénye volt az, ami kirítt a tantestület megfáradt tagjaira jellemző szürkeségből.

Akkor én már tudtam róla, hogy egyetemistaként kollégiumban lakott, mint ahogy a férje is, akinek családja vidéken élt, és amikor már mindketten befejezték egyetemi tanulmányaikat, a kollégiumot el kellett hagyniuk. Ám akkorra már volt egy féléves kisfiúk. Nem lévén pénzük rá, hogy albérletet fizessenek, arra meg végképp nem, hogy lakást vásároljanak, egyik rokonuk Pest környéki, hétvégi házában ütöttek tanyát, onnan vitték bölcsődébe a kisfiút, és onnan jártak be dolgozni.

Az iskolában a fiatal tanárnőre bízták a hetedikes fiú osztályt. Ő volt az osztályfőnöke ezeknek az igazi, csikágói vagány srácoknak.

Nem tudom, hogy varázsolta el őket. Tény, hogy 1965 novemberében, noha nem volt kerek évforduló, egy Radnóti irodalmi műsorral álltak elő. Mellesleg: a fiatal tanárnő a meghívót kifüggesztette a tanáriban, de rajtam kívül egyetlen kollégánk-kolléganőnk sem jelent meg. Az irodalomszakosok sem.

Így hát csak számomra volt megrázó, máig emlékezetes élmény, ahogy ezek a csöppet sem szelíd lelkületű fiúk, egyik a másik után, mondták el a késői Radnóti-verseket.

Nem szavalták. Mondták. Minden kimódoltság nélkül. Mintha valóban értenék. Mintha tudnák, miféle valóság nyilvánul meg a versekben, rejtőzik a versek mögött.

Kiállt az egyik kamasz fiú, és kezdte:

Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra…
1944. május 19.

Aztán a másik:

Hetedik ecloga

Látod-e esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerítés, bakra oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a
foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

És a hosszú vers végén a hitvesnek szóló vallomás:

…és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

A vers alatt helyszín és dátum: Lager Heideman, Žagubica fölött a hegyekben.
1944 július

Majd a harmadik.

Levél a hitveshez

A mélyben néma hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy….

Ez a vers is ott született a Lager Heidemanban, a dátum 1944. augusztus-szeptember.

A negyedik fiú, aki talán soha nem hallott korábban idegen szavakat, úgy mondta el az A la Recherche című verset, mintha már a bölcsőjében is ezt hallgatta volna. És mondták a többit.

Erőltetett menet, Bor 1944. szeptember 15.

Razglednicák (1) (2) (3) és a (4), az utolsó. Az alájuk írt helyszínek és dátumok, ahogy elhagyják a tábort, ereszkednek lefelé: az első keltezése még a hegyek közt, 1944. augusztus 30. A másodiké Cservenka, 1944. október 6. A harmadik – négy rövid sor – Mohács 1944 október 24. A negyedik Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

Így szól:

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés.– Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem,–
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

1965 óta eltelt 49 év. Az akkori 13 éves fiúk ma 62 évesek, nagypapa korúak. De talán emlékeznek még a versekre.

Arra is, amely Sem emlék, sem varázslat címmel 1944. április 30-án született.

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a
bajban.

De aki egyszer egy vad hajnalban arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul, mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyűléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat…

Itt most kihagyok néhány sort, csak a befejező részt idézem:

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg
engem
sem emlék, sem varázslat – baljós a menny felettem;
ha megpillantasz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal,
talán most senki sincs.

Nincs. Bárhogy hazudjanak is az emlékműállítással, az az angyal nem létezett.

Elhangzott a Civil Rádió Kávészünet című műsorában, 2014. február 19-én.