Betlimátum




Talán más vonatkozásban sem ismeretlen fideszes eljárást követett Lázár János gyulai sajtótájékoztatóján, amikor a Mazsihisz által a kormányhoz intézett „ultimátumról” beszélt. Ez nagyjából úgy foglalható össze, hogy ha bármilyen hamisságot teszel vagy arra készülsz, terveddel és cselekedeteddel egyidejűleg azonnal kezdd el ugyanezzel vádolni az ellenfeledet, vitapartneredet. (Abszolút alkalmas módszer ez az ellenfelek meghökkentésére, magyarázkodásra kényszerítésére.) Mert hogy Lázár beállítása szerint az izraelita közösség – tegyük hozzá: számos más szervezettel, egyesülettel együtt – kész helyzet elé állította a kormányzatot a holokauszt-emlékévvel kapcsolatosan, saját akaratának a kabinetre kényszerítésén túl semmilyen más alternatívának helyt sem adott. Nem kell nagyon visszalapozni a krónikákban, hogy világos legyen: ennek pont az ellenkezője történt. Az Orbán-kormány volt az, amely ultimátumszerűen fogadta el 2011-ben az Alaptörvényt, a benne foglalt egyoldalú történelem-értelmezéssel együtt, ultimátumszerűen igyekezett ezt a történelemképet intézményekké és gyakorlati alkotásokká átlényegíteni. Senkivel nem egyeztetve, lépéseinek következményeit vagy fogadtatását talán végig sem gondolva hozott döntést a Szabadság-téri emlékműről, a Veritas Intézetről stb. A Mazsihisz nem tett mást, csak reflektált a hozzá (is) intézett ultimátumokra. Tette mindezt úgy, hogy a legmesszebbmenőkig udvarias, diplomatikus és korrekt volt, és a párbeszédkészségét hangoztatta. (Hogy utóbbiak mennyire jellemzők a kormányzati döntéshozókra, más kérdés.) Vagyis ami a kormány számára híváskor biztos ultinak indult, csúnya betli lett, méghozzá terített, merthogy az izraeliták nélküli holokauszt-emlékév kirajzolódó alternatívája a kormány számára itthon és külföldön egyaránt több mint kínos.


Tehettek volna persze kísérletet arra, hogy megpróbálják megérteni a Mazsihisz, a történészek, a civil tiltakozók és mások érveit, egyáltalán meghallgassák álláspontjukat, de nem tették. Lázár mostani szavaiból úgy tűnik, ezen a magatartáson nem is nagyon akarnak változtatni. Politikai akcióval vádolta a tiltakozókat (ld. ismét a bagoly és veréb esetét), továbbá vádolta a Mazsihiszt azzal, hogy elsőként ő ütött vissza. Beszélt „zsidó honfitársaimról”, de „magyarok és zsidók” együttéléséről is. (Vagyis akaratlanul is beleszőtte szavaiba az „ők és mi” megkülönböztetését.) Viszont határozottan több évszázados sikertörténetként írta le a zsidó-magyar együttélést, holott éppen arról szól a történet, hogy ennek az „együttélésnek” kétségtelenül voltak bőven sikerei, de voltak, hm, árnyoldalai is. Nemcsak az idei megemlékezések tárgyát képező népirtás tartozik ide, hanem az izraeliták emancipációjának hosszú folyamatát kísérő negatívumok, az antiszemitizmus és a kirekesztés régi és újabb megnyilvánulásai is. A történelmet az „együttélés” sikereinek és kudarcainak együttes számbavételével kellene szemlélni, de úgy tűnik, utóbbiak a kormány emlékezetpolitikájába a botrányok után sem férnek bele.


Újra kellene az egész paklit keverni, mert a további kontrázások árát mindannyian meg fogjuk fizetni.