rss      tw      fb
Keres

Tolvajok




Most derült ki, hogy az építészetileg utánozhatatlan, faszerkezetével petárdák özönére váró felcsúti Makovecz-stadion neve „Pancho aréna” lesz, egyszóval – talán van, aki nem tudja – a néhai Puskás Ferenc spanyol becenevét fogja viselni. Ha a spanyolok ki tudták volna mondani azt, hogy „Öcsi” (nem tudták), akkor Di Stefanónak és Gentónak, a csapattársaknak soha nem jut eszébe, hogy Panchóra kereszteljék át mindannyiunk Puskás Öcsijét. Aki nekünk a spanyol keresztapák dacára sem lesz soha Pancho, hanem marad Öcsi vagy Öcsi bácsi, ahogy tetszik.


Engem például úgy fogadott Londonban a barátságába (1981), hogy annak előtte életében egyszer sem látott. Viszont biztosíthatok mindenkit afelől, hogy nem volt magyar, akitől elvárta volna, hogy másnak szólítsák mint Öcsinek: „ne b…z ki velem”, mondta nekem a maga kéretlen módján, amikor pironkodva kerestem az illő megszólítást. Nekem csak egy nevem van. (Illetve kettő, tette hozzá röhögve, a másik a „sváb”, de te soha nem fociztál velem együtt.)


Erre jön most ez a Pancho, egyenesen Felcsútra, ahol gyanúm szerint spanyolok ritkán fordultak meg – nem is igen fognak –, s ahol majd minden helyinek meg odalátogatónak el kell magyarázni, hogy a „nagy Alfredo” által adományozott nevet viseli a falu stadionja, ám ez kényszernévadás volt, mivelhogy Magyarországnak már van egy Puskás-stadionja, ergo ugyanezen a néven nem lehet kettő.


Orbán Viktor és az ő szeretett felcsúti Puskás Akadémiájának a társulata, mint tudjuk, a tősgyökeres, szülőhelyéhez fanatikusan ragaszkodó kispesti focista egész hagyatékát – a könnyen behálózható, idős, szerencsétlen özvegy elcsábításával – „lelopta” Orbán falujába. Ez önmagában is égbe kiáltó disznóság volt, mert Magyarország mai miniszterelnökének az égadta világon semmi köze Puskás Ferenchez, Öcsihez, Panchóhoz. Egy évvel azelőtt, hogy Orbán miniszterelnök lett volna, a nemzet labdarúgója 70. születésnapját ünnepelte, s ebből az alkalomból a néhai Hoffer Jóska (szövetségi kapitány, előbb ifi majd felnőtt, közben évtizedekig az MTI sportszerkesztőségének vezetője) Öcsi képeskönyve címmel szerkesztett egy szép kiadványt, amelyben még véletlenül se fordul elő Orbán neve. Igaz, más politikusoké se, Kuncze Gábor akkori, a sportért is felelős belügyminisztert leszámítva. (A Puskás-ünnepség szervező bizottságában mindenesetre a Fidesz nem képviseltette magát. Nem tudta? Nem akarta?) De titokban fogadni mernék rá, hogy kettejük között semmilyen személyes kapcsolat nem volt; nem is lehetetett talán, mert Orbán miniszterelnökösködésének második évében Puskás belezuhant az Alzheimer-kórba, és soha ki nem jött belőle.


Én a magam naiv módján úgy gondolom, hogy két dolognak – Puskás emlékének és Orbán focimániájának – semmi köze egymáshoz. (Az 1963-as születésű Orbán sohasem látta Puskást játszani.) Azt pedig nem gondolom, hanem tudom, hogy az az újságíró – az Akadémia fő-fő kommunikátora –, aki a Puskás-örökség Felcsútra lopását menedzselte, életében nem beszélt három mondatnál többet Öcsivel. Annál többet szegény Bözsivel, az özveggyel, aki nélkül a produkció nem jöhetett volna létre. Magyarul: nem teljesülhetett volna Orbán álma, határtalan becsvágya, hogy „hazavigye”, kisajátítsa, sőt immár a „mi Panchónkként” ünnepeltesse amúgy nemzetközileg minden idők legnagyobb magyar labdarúgóját. S vele önmagát.


Felcsút annyira nem szerepelt Puskás életében, hogy Boskovics Jenő, ugyancsak hajdani kiváló kollégám az MTI-nél, a bevezetőben említett „képeskönyvben” Öcsi ábécéje címmel külön fejezetet írt, s az „F” mellé négy dolgot tudott felsorolni: a fröccsöt, Öcsi kedvenc italát; Farkas Mihály volt honvédelmi minisztert, a pártfogót; Franco tábornokot, Spanyolország diktátorát, végül pedig a feleséget. Persze Jenő agyában meg sem fordulhatott 1997-ben, hogy egy Felcsút névre hallgató falu lesz a Puskás-emlékezet „szentélye”.


Na akkor most már nemcsak a név, az emlékezet, a relikviák vannak Orbán házától 10 méternyi távolságra eltolvajolva, hanem a spanyol becenév is. Pancho aréna! Remekül hangzik. Kár, hogy di Stefano és Gento a nyolcvanas éveiket tapossák már, nemigen utazgatnak – nem képesek rá –, mert éppenséggel el lehetne őket hívni az avatásra. Ott állhatnának a magyar kormányfő mellett, s noha kicsit értetlenkednének a Bernabeu után a felcsúti aréna befogadóképességén (huszada-harmincada amannak), biztos hullatnának két könnyet. Amiatt legalábbis, hogy milyen különös emberek ezek a magyarok.