Nyolc lépcsőfok




Barátnőm, 63 éves nyugdíjas, évtizedek óta cukorbeteg, mozgásszervi betegségekben is szenved, túlsúlyos, tíz nappal ezelőtt autóbuszról lelépve eltörte a bal lábát. Valahogy megcsúszhatott, a lába beleakadt a lépcsőbe. A sípcsontja törött el.


Nem a buszsofőr hívta a mentőket, hanem az egyik utastárs. A mentőkre várni kellett.


Majd megjöttek, barátnőmet hordágyra tették, bevitték az egyik, baleseteseket ellátó kórházba. Letették egy folyosón.


Nagyjából három, de lehet, hogy négy órát kellett várakoznia, mire orvos megnézte, megröntgenezték, megműtötték.


A kórházban, mint azt már otthonról elmesélte, amikor felhívtam a mobilján, egymás után érték a megaláztatások.


Várakozás közben, a hordágyon fekve, pisilnie kellett. Ezt közölte a folyosón megjelenő egészségügyi személyzettel, ám azok ügyet sem vetettek rá. A szükség, az ugyebár szükség. Bizonyos életkorban a pisilési inger gyakrabban jelentkezik, mint fiatal korban, és különösen gyakran a cukorbetegeknél. Törött lábbal, hordágyon fekve az ember totálisan kiszolgáltatott. Barátnőm a kínok kínját állta ki, végül közölte, hogy ha nem segítenek, ő kénytelen lesz takarítani valót hagyni maga után. Végül egy fiatal férfi, az egyik betegszállító megszánta, eltolta a hordágyat egy olyan helyiségbe, amelyik teli volt ágytálakkal, az egyiket a barátnőm alá tolta, majd otthagyta. Később visszatért, és megszabadította. A hosszú várakozás alatt a szituáció megismétlődött.


Barátnőm egyedül él, egyedül nevelte föl a lányát, akinek ma már saját lakása, önálló háztartása van, és felelősségteljes, középvezetői beosztásban, napi tíz órát dolgozik egy külföldi vállalatnál. Barátnőm fölhívta őt a kórházból, de a lánya csak este, mikor már túlvolt a műtéten, tudott a munkahelyéről elszabadulni. Akkor megtette, amit az adott helyzetben megtehetett.


Az ápolónők csak két nap után fedezték föl, hogy meg lehet őt mosdatni, az ágy szélére ültetve. A vécére járókerettel, egyedül ment ki.


Egy alkalommal leejtette a törülközőjét, az egyik ápolónő az arcán látható kelletlenséggel emelte föl.


Két ápolónő látta el, úgy, ahogy, az egyik kedvesebb volt, a másik undok. Éppen az ágyneműjét cserélték, az undok ápolónő volt hozzá közelebb, odaadott neki két ötszáz forintost, azzal, hogy ossza meg a kolléganőjével. Másnap reggel a kedvesebbik ápolónő jött be hozzá, megkérdezte tőle, megkapta-e a pénzt: a válasz az volt, hogy nem.


Barátnőm tanult nő, dolgozott az egészségügyben, betegként is kellő tapasztalatra tett szert, de amit jelenleg kellett megtapasztalnia, arra nem volt fölkészülve.


Mivel egyedül él, tudta, többféle segítségre lesz szüksége, ha hazamegy. A kórházból felhívta a körzeti orvos asszisztensnőjét, aki kivételesen segítőkész asszony, rögtön közölte is vele, az orvos írja be a kórházi zárójelentésbe, hogy otthonában szüksége van gyógytornára. Ám az orvos ezt nem akarta beírni. Miért nem? Milyen hátránya származhatott abból, ha egy ilyen javaslatot tesz, ami viszont a beteg számára létfeltétel?


Barátnőm közölte, hogy addig nem hagyja el a kórházat, amíg a javaslatot be nem írja.


Akkor beírta.


De miért kell egy betegnek ilyen eszközhöz folyamodnia? Miért nem természetes, hogy a betegnek minden segítséget meg kell kapnia, ami csak lehetséges?


Barátnőm két dologról elismeréssel nyilatkozott. Az egyik a szakszerű orvosi ellátás. A műtét, ami valóban jól sikerült. De hogy fér össze a szakszerű sebészeti munka és a beteg személye iránti közöny? A beteg addig érdekes, amíg a műtőben van, amíg csak egy test, egy munkadarab. De ahogy önálló, független személlyé változik, akinek szükségletei, kívánságai, netán érdekei vannak, akkor már csak zavaró momentum, egy bosszantó homokszem a kórházi gépezet működésében?


A másik, amit elismerésre méltónak tartott, hogy a betegek minden nap ropogós, friss ágyneműt kaptak. Ugyanazok az ápolónők húzták át az ágyneműt, akik a betegek iránt a minimális empátiát sem tanúsították. A rend az rend. Az ember nem számít.


Az i-re a pontot a hazaszállítás tette föl.


Barátnőm, tudván, hogy bár a földszinten lakik, a kaputól a lakásáig nyolc lépcsőfok vezet, amelyeken járókerettel nem tud majd fölmenni. (Lásd lépcsők mint akadályok babakocsit tolóknak, járókerettel, pláne kerekesszékkel közlekedőknek.) Ezért magán – azaz fizetős – mentőszolgálatot rendelt.


A magánmentősök a szállításhoz egy vékonyka nőt és egy jól megtermett férfit küldtek.


Az utóbbi, amikor őt meglátta, azonnal megjegyezte: „Van itt súly!” Újabb, verbális megalázás.


A szállításhoz alkalmazott, hordozható, valamint állítható magasságú ágy magasságának beállítását a vékony mentősnő végezte, és hosszan elkínlódott vele.


Végül sikerült barátnőmet erre az ágyra átemelni, oly módon, hogy se be nem kötötték, se nem támasztották alá a térde alatt a frissen műtött lábszárát. Viszont a mentőkocsit rali stílusban vezették, a villamossíneken meg buckákon át. A térde alatt a még mindig fájó lábszára ide-oda lengett, és ha nem utazik vele a lánya, akkor talán le is esett volna az ágyról.


A házuk előtt a mentőautó megállt, és nemhogy az ágyat óvatosan kiemelték volna, hanem lecsapták a járdára. Az aszfaltra. Ahová a teste alsó része leesett.


Barátnőmet végül szomszédok segítségének, furfangos ötleteinek köszönhetően sikerült a lakásába, az ágyáig eljuttatni.


Végre otthon volt. Barátok vették körül. A lányát, aki sírógörcsöt kapott, megállíthatatlanul zokogott az anyját ért megaláztatások miatt, alig lehetett megnyugtatni.


Barátnőm a történteket úgy foglalta össze, hogy a magyar egészségügy olyan mély mocsárba süllyedt, hogy el nem tudja képzelni, miképpen lehet ebből kimozdítani. Ámbár tudjuk, tapasztaljuk, a mélynél is van még mélyebb.





Elhangzott a Civil Rádió Kávészünet című műsorában, 2014. március 5-én.