rss      tw      fb
Keres

Tehetetlen düh




Csak úgy szorongatja a torkomat.


Olvasom az írásokat, elemzéseket a rezsim tetteiről.


A szerzők diagnózisa tudományosan pontos, szenvedélyes, érzelemtől sem mentes. Olykor olyan magával ragadó, annyira beletalál az igazságérzetembe, hogy azt veszem észre, egyre izgatottabban, gyorsuló ütemben olvasok, megszűnik körülöttem minden, csak ez van, ez a hihetetlen igazságtalanság, ez a gyermekem, az unokám számára teljes kilátástalanság. Ez a kiszolgáltatott alávetettség és megfélemlítettség.


Fojtogat, hogy jövőjük nem a személyes szabadságuk kiteljesedése, hanem leépülése irányába mutat. Fojtogat, hogy a munkájuk eredménye nem az anyagi felemelkedésüket, hanem a maffiaállamon keresztül rablók gazdagodását eredményezi.


Fojtogat, hogy egy jobb élet reményéért itt kell hagyniuk engem és a hazájukat.


Itt állok 70 évesen, tehetetlen indulattal.


A választási küzdelem a célegyenesbe fordult. Az elemzők újra és újra leírják a látleletet.


Ennyi szellemi erő és teljesítmény, és nem a társadalom felszabadításának módjára irányul.


Akik ilyen pontosan látják a bajokat és az okait, miért nem látják, miért nem mondják, hogyan kell ez alól felszabadítani a társadalmat?


Nem felelősség-áthárítás állandóan a demokratikus ellenzék hibáiról, gyengeségeiről beszélni?


Ha gyenge az ellenzék, akkor nem kötelessége-e minden, a demokratikus Magyarországért aggódó erőnek személy szerint is részt vállalni a választók felvilágosításában?


Egyre több, demokratikus elkötelezettségű rádió- televízió műsorban a vesztesek hangját hallom, már most. Most, amikor a legnagyobb erőket kellene mozgósítani, most, amikor a választók kezdenek igazán ráhangolódni a választásokra.


Ha veszít a demokrácia, mit érnek majd az elemzők azzal, hogy „én előre megmondtam”?


Ők is veszítenek majd. Írásaik, elemzéseik helye, életterük tovább fog szűkülni, akárcsak a miénk, az átlagemberek millióié.