És mi?




A demokratikus ellenzéknek nem elég erősnek lennie, erősnek is kell látszania.


De sokakban, sokunkban még ez az erő is megkérdőjeleződik, a látszatról már nem is beszélve.


Bátorkodom azonban kérdést intézni a Galamus valamennyi szerzőjéhez, levelező és egyszerűen szimpatizáns olvasójához, magamhoz.


Elkötelezett demokrataként mit teszünk mi a kormányváltásért?


Mit teszünk mi, „civilek” a kormányváltó erők erősítéséért személyes, támogató szavazatunkon kívül?


Van-e megfelelő, az emberek jelenét és jövőjét közérthetően, átélhetően magyarázó tény és érvanyagunk a demokrácia megvédésére?


Van-e vesztenivalónk nyílt kiállásunk esetén, és tudjuk-e, merjük-e vállalni a kockázatot?


Az uralkodó rezsimmel esetleg egyetértő vagy megtévesztett, vagy szervilisen alkalmazkodó családtagjainkat, szűkebb, tágabb ismeretségi körünket képesek vagyunk-e meggyőzni a kormányváltás nemzeti sorskérdéséről?


Tudósként, egyetemi előadóként, vezető újságíróként, elemző közgazdászként, történészként, politológusként, művészként, sportolóként merjük-e nyíltan az arcunkat adni a demokrácia helyreállításáért?


Vállalunk-e előadásokat a vidéki Magyarország, a bizonytalan szavazók, a jobbra húzó egyetemi és más fiatalok tájékoztatására?


Előadásokat, akkor is, ha a kormányváltó, hivatásos politikai erők ezt nem kérik? Megsértődünk, vagy önként ajánlkozunk?


Mi civilek, beszélünk-e a szomszédainkkal, vagy gátlásos szégyenlőséggel, áltapintattal hallgatunk?


Beszélünk-e a taxikban, a kiskertünkben, a munkahelyünkön, a villamoson, a buszon, vagy megjegyzés nélkül hagyjuk az elhangzó tévhiteket, az elmúlt nyolcévezést és Gyurcsányozást, a rezsiharcot, a kormánypropaganda mindenütt hullámzó hazugságtengerét?


Írunk-e emaileket, Facebook-üzeneteket, vagy félünk?


Vállaljuk-e a vélemények konfrontációját?


Elvégre nem kisebb a tét, mint a maffiaállam lebontása, mint a közös jövőnk.


Erősödik a demokratikus közvéleményben, hogy a kormányváltó politikai ellenzék gyenge.


És mi?