Gondolunk egymásra?Gondolunk egymásra?




Megbüntetett az ellenőr. Megszoktam, hogy szombaton a városunkban nem kell fizetni a parkolásért.


Telefonáltam hát az illetékes központba ahol udvariasan elmondták, hogy abban az utcában, ahol a vétséget elkövettem, a déli oldalon nem, az északin viszont kell fizetni.


Hebegve védekeztem, hogy ezt honnan kellett volna tudnom, mire felvilágosítottak, hogy a parkolóóráról.


Az én hibám, hogy szombat lévén oda sem mentem az órához.


Elmentem hát a sárga csekkel a postára.


Elkéstem, mert a délután négyig nyitva tartó, közeli fiókban a pénztár csak három óráig működik.


Ezt sem tudtam, korábban nem így volt.


Ismét egy hiba részemről.


Csak öt perccel múlt három, próbálkoztam. A pénztár bezárt, mondta nyugodtan a pénztárosnő a pénztárablak mögül.


Másnap ismét elmentem befizetni, de előtte szerettem volna telefonálni más ügyben. Udvariasan válaszoltak, hogy nem lehet.


Kifizetem természetesen. Akkor sem lehet, már nincs ilyen szolgáltatása a fióknak.


Otthonról telefonáltam hát, de hiába, az információs központ nem vette fel. Másnap ismét próbáltam, ismét nem vették fel.


Gondoltam, az MTI információs központja biztos túlterhelt, bár nem jelzett foglaltat a készülék.


Írtam egy emailt, amiben az MTI fotóarchívumának szolgáltatásairól érdeklődtem. Válasz több mint egy hete nem érkezett.


Csupa apróság, jelentéktelen ügy. Viszont apróságok teszik ki az életünk nagy részét.


Egy hivatal, szervezet vezetőjeként, alkalmazottjaként, szabályok alkotóiként, de akár köznapi emberként is egymás életét tudjuk könnyíteni vagy keseríteni.


Merre tartanak társas, emberi kapcsolataink? Gondolunk még egymásra?