Orbán PetőfijeOrbán Petőfije
- Részletek
- 2014. március 17. hétfő, 06:26
- Bauer Tamás
Március 15-én beszédet mondott Orbán. A beszéd értelmezéséhez kulcsot ad az, amit előtte hallottunk az ünnepségen. Azzal kezdődött, hogy elmondták Petőfi Erdélyben című versét. Íme: „Az forra bennem, az fájt énnekem,/ Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy/ e kétországos nemzet a magyar!” Majd tovább: „Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,/ Hogy szétrepesszük a szent levelet, / Mit diadalmas őseink irának, / Szívök vérébe mártván kardjokat?/ Kettészakadtunk, és a szép levélből / Rongyok levének, miket elsodort/ És sárba dobott a századok viharja.” Majd: „Tartottunk volna össze, nem törölnénk/ Szemünkből annyi fájdalmas könyűt, / Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel/ Történetünknek sötét lapjait.”. És végül: „De hogyha összeolvad, összenő, ha/ A porszemekből szikla alakul:/ A fergeteg sem ingathatja meg!”
Petőfi XIX. századi nacionalizmusát vették elő, s illesztették Orbán beszéde elé. A határ által szétszakított nemzet miatti kesergést a „határokon átívelő nemzetegyesítés” orbáni krédójának őseként, hogy találjanak valamit Petőfinél, ami március 15-én kedvére való lehet. A tizenkettedik pont, az „Unió Erdéllyel” akkor a kettétagolt történelmi Magyarország megerősítését ígérte Ausztriával szemben, nem pedig a szomszéd népekkel vívott politikai háborúskodást, amit a „nemzetegyesítés” Orbánnál ma jelent. Orbán négyéves kormányzása legfontosabb eredményének ezt, a kettős állampolgárságot, a magyar „világnemzetet” tekinti, és ezt fejezte ki azzal, hogy ezzel a verssel vezettette be ünnepi beszédét.
Ami viszont idegen Orbántól, az a polgárok szabadságáért fellépő Petőfi. Az a Petőfi, akinek nevezetes verssora, „Haza csak ott van, hol jog is van”, az annyit pocskondiázott Tavares-jelentés mottójaként jelent meg. Erről a mottóról a Fidesznek akkor az jutott eszébe, hogy a Tavares-jelentést csak itthonról diktálhatták, hiszen a portugál politikus aligha olvassa Petőfi verseit. A mottó tartalmát, a verssor folytatását, „a népnek nincs joga” üzenetet Orbánék persze nem akarják meghallani. A XIX. század költői Petőfijét sem idézi Orbán: „Ha majd a bőség kosarából/ Mindenki egyaránt vehet,/ Ha majd a jognak asztalánál/ Mind egyaránt foglal helyet,/ Ha majd a szellem napvilága/ Ragyog minden ház ablakán,/ Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,/ Mert itt van már a Kánaán!” Hiába tudjuk betéve ezeket a sorokat, mégis idézni kell, mert a szociális, jogi és kulturális egyenlőség az, aminek Orbán kormányzása, a mögött álló gondolatvilág a legélesebben ellentmond.
Orbán beszéde a maga módján illett március 15-éhez, hiszen egyfajta szabadságbeszéd volt. Szabadságbeszéd, de sajátos. Orbán számára a szabadság nem más, mint a „nemzet” szabadsága a külvilághoz, más fővárosokhoz képest. „Magyarország azonban kiállt saját magáért, és megvívta harcait olyan ellenfelekkel – például a pénzvilággal, birodalmi fővárosokkal és természeti csapásokkal – szemben, amelyek nagyobbnak és erősebbnek tűntek” – hallottuk a verset követő beszédben. Vagy később: „megmutattuk, hogy megvédjük a magyar családokat az uzsorától, a monopóliumoktól, a kartellektől, a nemzetek fölé magasodni akaró birodalmi bürokratáktól.” A nemzet szabadságán önmaga, mint a nemzetet megszemélyesítő vezető, döntési szabadságát érti, hiszen a „birodalmi fővárosokkal” neki van baja, nem a magyarok millióinak. Ezzel szemben a XIX. század költői Petőfijének szabadságfogalmához, a francia forradalom hármas jelszavára rímelő polgári szabadságfogalomhoz, a „haza csak ott van, hol jog is van” felfogásához, amely a szabad polgárt, a jogai révén az állami hatalomtól is védett polgárt jelenti, Orbánnak nincs köze. Nem véletlenül, hiszen az ő hatalomépítése ennek szöges ellentéte.
MTI/Beliczay László
A „nemzetet”, amelynek szabadságáról Orbán beszél, ő mindig homogén közösségnek tekinti, amely nem tagolódik eltérő érdekű rétegekre, csoportokra. Míg egy tagolt társadalom működési módja a plurális intézmények révén működő demokrácia, s ez garantálja a polgár szabadságát, az Orbán által feltételezett homogén közösség a „nemzeti együttműködés” monolit rendszerében működtethető, amelyben a polgár szabadságát semmi sem garantálja. Az „emberek”, a „családok” orbáni fogalmai a rétegek közötti különbségeket tudatosan leplező fogalmak. Amikor általában „a családokat” segítik adókedvezménnyel vagy az úgynevezett rezsicsökkentéssel (és nem az állam segítő kezére valóban rászorulókat), az annak a politikának a retorikája, amely figyelmen kívül hagyja a szociális különbségeket, ezért valójában a tehetősebbeket, a biztos egzisztenciájúakat támogatja jobban, és a leszakadókat hagyja magukra. Erre borít fátylat a társadalmat homogén közösségként, az orbáni szabadságfogalom egységes alanyaként kezelő beszédmód, amelynek a március 15-i beszéd is ékes példája. Hogy mennyire, azt az is mutatja, hogy az e retorika által leplezett, a kedvezőbb helyzetűeket előnyben részesítő politika egyik központi fogalmát, a „rezsicsökkentést” képes a közteherviselés 1848-as jelszavával párhuzamba állítani („1848-ban is az igazságtalan és méltánytalan terhek csökkentése volt az első és legfontosabb feladat”), holott az kifejezetten egyenlősítő, a nemesség privilégiumai ellen irányuló jelszó volt.
Tovább is mehetünk: az a XIX. századi nacionalizmus és az a gazdasági protekcionizmus akkor, a németek, olaszok, magyarok polgári nemzetté válásának idején korszerű eszme volt, fontos szerepet játszott abban, hogy elindulhatott a közép-európai országok felzárkózása Nyugat-Európához. Ma, a XXI. század második évtizedében, amikor a globalizációhoz kell a kis országoknak alkalmazkodniuk, a protekcionizmus korszerűtlen, az ország fejlődését, felzárkózását nem segítő, hanem visszafogó politikai törekvés. Orbán a beszédben azt állította, hogy a magyarokon kívül „senki sem akarja, hogy nekünk erős és sikeres országunk legyen”. Aki kicsit is ismeri a mai Európát, az jól tudja, hogy ez nem így van: Európa vezető országai számos esetben mutatták meg, hogy mennyire érdekeltek abban, hogy Közép-, Dél- és Kelet-Európa országai felzárkózzanak, stabilitásban éljenek. Erről szólt már a PHARE-program a kilencvenes években, erről szólnak az annyiszor elátkozott Valutaalap és Világbank hitelei, erről szólnak az Unió kohéziós támogatásai, s maga az egész uniós berendezkedés akkor is, ha Orbán ezt nem hiszi, nem érti. Nem érti, hogy a XXI. század nem a XIX., de még csak nem is a XX. század. A XXI. század persze – legalábbis Hegyeshalmon vagy Somoskőújfalun túl – folytatja a XVIII–XIX. század Petőfinél is megjelenő jogkiterjesztő és egyenlősítő hagyományait, de régen túljutott az akkori időkre, majd kiváltképp a XX. század első felére jellemző nemzeti elzárkózáson. A XXI. század Európája tudja, hogy a nemzetközi kapcsolatok nem zérus összegű játékot jelentenek, ahol ami az egyiknek nyereség, az a másiknak veszteség, hanem amelyeknek mindenki egyszerre nyertese lehet, legyen szó gazdaságról, kultúráról vagy biztonságról. Ezt nem érti Orbán, ezért hiszi, hogy a világgal való szembeszegülés a magyar szabadság.
Bauer Tamás közgazdász, a Demokratikus Koalíció alelnöke
