A türelmi időről
- Részletek
- 2010. január 04. hétfő, 05:02
- Galamus-csoport
A választások évének első napján azt a kérdést tettük fel magunknak, jár-e majd az új, minden bizonnyal fideszes kormánynak türelmi idő. És nem azért tettük fel, mert szeretünk hangzatos álkérdéseken gondolkozni, hanem azért, mert már most kirajzolódnak nagyobb vélekedőcsoportok azok körében is, akiknek nem hoz megkönnyebbülést egy Fidesz-kormány (sem).
A türelem határai – flickr.com/Dilip Muralidaran
Vannak, akik úgy vélik, az Orbán-kormány hatékony lenne, és az ország gazdasága és fejlődése szempontjából ez a legfontosabb, mindegy, milyen árat kell fizetni érte. Hagyjuk tehát a fenntartásainkat, az örökös Fidesz-bírálatainkat, ne destruáljunk már előre, a múltbeli és a jelenbeli tapasztalatok alapján. A türelmi idő tehát most kezdődik.
Vannak, akik úgy vélik, nem lehet olyan hatékony egy esetleges Orbán-kormány, hogy megérje az ár, amibe mindannyiunknak (azoknak is, akik nem vesznek róla tudomást) kerülni fog: ideológiai kényszerekben, demokráciaveszteségben, magatartáskultúrában stb. Vagyis türelmi idő nincs.
És persze felvetődik az a kérdés is, elképzelhető-e még a Fideszről és elnökéről, hogy ha végre elérte, amit akart, és újból hatalomra kerül, megemberli magát. Leválik a múltjáról, beszünteti az állandó harci készültséget, elfelejti a hozzá tartozó eszközöket, felnőttként kezeli az állampolgárokat? Lehet-e igazuk azoknak, akik már most a középre húzódás jeleit vélik felfedezni a párt és a pártvezető magatartásában? Vagyis azoknak, akik fenntartás nélkül megadják majd a türelmi időt is?
A további oldalakon a csoporttagok véleményét olvashatják.
És persze várjuk vendégek és olvasók véleményét is.
(m. zs.)
Lánczos Vera
A trükközés igazi mesterei
Bár a 2010-es országgyűlési választások a jelenlegi várakozások szerint nagyarányú Fidesz-győzelemmel végződnek majd, ne tekintsünk el attól a körülménytől, hogy egyelőre a választások előtt állunk, ezért a kilátások még alakíthatók.
A jelenlegi politikai közhangulat a Fidesz teljhatalommal járó győzelmét szinte eleve elrendelésként fogja fel, aminek eddig a politikai ellenoldal passzivitása az egyik oka volt, mára pedig sulykolt következménye is: „tenni már semmit nem érdemes”.
E pszichózis kialakulása - mindazok depolitizálása, akikkel a jobboldali szavazóbázis sohasem lenne bővíthető, de távoltartásuk a szavazástól éppen elegendő - egy nagyon tudatosan felépített és következetesen alkalmazott kommunikációnak az eredménye, és már 2002 óta fontos eleme a Fidesz stratégiájának. Ez a stratégia éppen erre irányult, aminek a veszélye most valóban fenyeget: egy valóságos parlamenti kontroll nélkül működő kormányzati hatalom megszerzésére. (A politikai ellenfélnek a politikai játéktérről való leszorítására, kiiktatására.)
Sokszor leírtam már: egyáltalán nem mellékes, hogy ezt az eredményt a Fidesz nem konstruktív politizálással érte el. Nem jobb programmal. Nem meggyőzéssel racionális vitákban, hanem kizárólag destrukcióval, tagadással, személyes lejárató kampánnyal, a társadalmat karaktergyilkos üzenetekkel elárasztva. (S tegyük hozzá közbevetőleg, hogy mindez attól függetlenül igaz, hogy a kormányzó pártok korántsem hibátlan, súlyos kritikákra is okot adó politikájával szemben alkalmazták.)
Amiben a Fidesz az elmúlt két ciklusban igazán eredményes volt, mondhatjuk így, amit sikerült tökélyre fejlesztenie, azt egy - a médiapolitizálás korában, a politikai harcban - kulcsfontosságú terület eluralásával érte el. Politikai elemzők eufémizmusával szólva: megteremtette a lehetőségét, hogy a valóságnak a számára kedvező értelmezése váljon mindig általánosan elfogadottá és meghatározóvá. Hétköznapi szóhasználattal élve: eredményesen függetlenítette magát a tényektől, a történésektől, a fogalmak, szavak eredeti jelentéstartalmától.)
A politika mindig a történések, események, fogalmak definiálásáért folytatott küzdelem is. Az elmúlt két ciklusban jól kitapinthatók a definíciós „háború” fontosabb csomópontjai. Csak példaszerű felsorolásként:
2002-ben a választási vereség tudomásulvétele helyett a „választási csalás történt” verzióval próbálkoztak, 2006-ban a választások előtt a „rosszabbul élünk mint négy éve” közérzület sulykolásával. Ezek még nem hoztak választási sikert, bár a politikai közhangulatot meghatározták és mérgezték azzal, hogy folyamatosan emelték az ingerküszöbünket a verbális agresszió elfogadásában, többek közt annak a tézisnek uralkodóvá válásával, hogy az ellenzék bármit tehet, bármit mondhat, nem állja útját semmilyen objektív kritériumrendszer, mondjuk az ország mindenkori érdekei vagy az alkotmányos rend keretei: „az ellenzéknek ez a dolga”.
A 2006-os választási vereség után a „csaltak, mert meghamisították a statisztikai adatokat” futott karöltve az öszödi beszéd „hazugságbeszédként” való értelmezésével. (Az utóbbi szép karriert ért meg mostanáig, hiszen sikerült jóval a jobboldali szavazók körén túlra is kiterjeszteni ezt az értelmezést.) A 2006 októberi események kapcsán a rendőrségről a „volt-e azonosító szám a rendőrökön” témával sikeresen formálták meg a brutális rendőrség képét. Ezzel a hangsúlyt az utcai randalírozókról, az általuk elkövetett, korábban példa nélküli atrocitásokról sikeresen helyezték át a rendőrség túlkapásaira, mint az események fő jellemzőjére. Ahogy a Kossuth téri piknikezőkről is át lehetett helyezni a figyelem központját a kordonra, a kordonbontással új fordulatot adni neki, függetlenül mértékektől-arányoktól, már ami a ténylegesen megtörtént eseményeket illeti. (Szeretnék utalni arra, hogy az ügyben akkor még szoros együttműködést láttunk olyan politikusokkal, akik ma már a Jobbikot fémjelzik.)
Az utcai politizálást megtestesítő, gyakran szélsőséges magatartást tanúsítók ( a füttyögők, kereplőzők, minden nemzeti ünnepet pankrációvá alakítók) kezdetben még mint elégedetlen, morális felháborodásuk alapján jogosan tiltakozók váltak politikai hivatkozások tárgyává. Később, amikor a szélsőjobbos utcai megmozdulások mibenléte már nyilvánvalóvá vált - a gárdaavatások és vonulások korszaka köszöntött be - , és politikai meghatározásuk is elkerülhetetlennek bizonyult, akkor a definíciós küzdelem tárgyává az vált, hogy a jelenség elleni fellépés sürgetése csak „riogatás”-e, amely kizárólag az egységes fellépést követelő politikusok politikai hasznát szolgálja, vagy valóban indokolt veszélyelhárításáról beszélni a demokratikus rend védelmében? Mindaddig, amíg a Fidesz számára a kormányzás ellehetetlenítése, a destabilizálás fontosabb célnak számított, mint amilyen erős a szélsőjobb riválisként való érzékelése volt, addig a „riogatás” verzió a többség számára elfogadott állásponttá válhatott.
A legutóbbi időkből két markáns példa az „értelmezési harcra”: a jövő évi államháztartási hiány körüli nyilatkozatháború és a Bajnai-kormány teljesítményének megítélése. Mindkettő sajátossága az, hogy léteznek objektív nemzetközi visszajelzések, amelyek megerősítik a kormány által képviselt álláspontokat (az előbbi estében az IMF azonos várakozása, az utóbbinál az amerikai alelnök elismerése a modellértékű válságkezelésről erősítette a hivatalos verziót). A Fidesz erre úgy reagál, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a világ reakcióiról, legalábbis nyilvánosan nem, viszont csordultig megtölti a hazai médiateret irreleváns üzenetekkel (lásd a Fidesz-közeli „közgazdászok” nyílt leveleit a költségvetésről). Ezzel, ha a tényeket nem is tudja elfedni, de eredményként könyvelheti el, hogy a tényekkel szemben is sokakat sikerül elbizonytalanítania. (Ismét közbevetőleg: ez ügyben érdemes megnézni a jövő évi államháztartási hiányról a Galamuson feltett kérdésekre adott válaszok megoszlását. A válaszolók egynegyede ugyanúgy nem hisz a kormánynak, a külföldi visszajelzések dacára, mint a Fidesznek.)
Egy ép immunrendszerrel rendelkező társadalom elejét tudja venni, hogy egy „csinált valóság” fölébe kerekedhessen a ténylegesnek. Ám a magyar jogállam intézményei kulcshelyzetekben – és amikor lehetőséget kaptak a jogállamiság elveinek és értékeinek védelmére – nem vizsgáztak jól. Az Ab a szakma által is erősen vitathatott indoklással engedélyezte a népszavazásokat olyan kérdésekről, amelyek tárgya a költségvetéshez, illetve a kormányprogramhoz kötődött, s amelyek szimbolikus értelemben a reformtervek magakadályozását célozták. Ez nemcsak annyiban jelentett hátrányt, hogy a népszavazást a kormány elvesztette, hanem definíciós értelemben is veszteség volt: a döntés a korábban sulykolt ellenzéki verziókat erősítette, paradox módon kettős értelemben is. Egyrészt azt suggalta, hogy a reformok rosszak, másrészt azt, hogy a Kormány helytelenül állította, hogy a népszavazások feszegetik az alkotmányos kereteket. (Hiába jelent meg azóta több, a döntést kritizáló szakmai vélemény, a közvéleménybe beivódott summázaton ez már nem változtatott.)
A köztársasági elnök értékelése 2006 őszén, az önkormányzati választások idején, szintén a jobboldali értékelésekhez állt közelebb. Sólyom nem elégedett meg azzal, hogy morális válságot vizionált és a parlamentet döntésre szólította fel – bizalmi szavazással erősítse meg vagy buktassa meg a miniszterelnököt –, majd utóbb a Parlamentre neheztelt: felelőssé tette azért, mert más döntést hozott, mint amit ő helyeselt volna. Később a szélsőjobbhoz való viszonyulásának stációi írtak le hasonló ívet, mint a Fideszé. Most a költségvetés kapcsán egy szakmailag teljesen tőle távol eső kérdésben foglalt állást, nagyon kétséges illetékességgel.
Hogy az igazságszolgáltatást is megemlítsük, a gárdaper több évig húzódhatott, mire pont került az ügy végére.
Hasonlóan rosszul vizsgázott a sajtó: egyik része eleve a jobboldal által létrehozott, tényszerűen és elvártan csak egy irányban bíráló médiumokból áll, míg másik része az objektivitását és a pártatlanságát azzal próbálja biztosítani, hogy egyenlő távolságot akar tartani, ezért folyton kiegyensúlyoz.
Érdemes megemlíteni a politikai közteret értelmezéseikkel jelentősen befolyásoló politikai elemzők szerepét is. Ők egyrészt mindig releváns, „másik” véleményként kezelték a legképtelenebb, adatokkal alá nem támasztott álláspontokat is, mert a végletesen megosztott politikai erőtérben politikai állásfoglalásként tűnhetett volna fel ezeknek a véleményeknek a puszta szembeállítása is a valósággal. Másrészt mindezzel arról biztosították a közvéleményt, hogy az ellenzéknek nincs semmi felelőssége az ország kormányozhatósága tekintetében, ezért politikusai bármit mondhatnak és megtehetnek.
Az „értelmezési versenyben” a Fidesz a racionális viták helyébe a „hitelesség”-fétisét állította. A hitelesség fogalmát pedig maga definiálta egy második valóság megteremtésével. Innentől nem számít, hogy demokráciában a választások eredménye legitimál, az számít, hogy éppen mit gondol a többség. A gazdaságpolitika megítélésében sem a makrogazdasági adatok relevánsak, csak az számít, hogy az emberek mit éreznek. Nem számít, hogy indokolt vagy szükséges döntésről van-e szó éppen, az számít, hogy ki mondja, ki minősíti. Innentől kezdve nincs szükség érvekre, programokra.
Ha fel akarunk készülni arra a politikára, amelyet győzelme esetén a Fidesz várhatóan követ majd – függetlenül a győzelem mértékétől –, azt kell belátnunk, hogy a párt a jövőben sem mondhat le arról, hogy fenntartsa magának a hitelesség definiálásához való jogot. Ezért hiába reménykednek sokan abban, hogy a jobboldal hatalomra kerülésével az országban véget ér majd a „hideg polgárháború” - nem lesz így.
Eddig, ellenzéki időszakukban, a hatalmon lévők kompetenciájának megkérdőjelezését szolgálta a hiteltelenségre hivatkozás; azért vitatták el a kormányzás jogát, mert a kormányon lévők „mást tettek”, mint amire felhatalmazták őket. Ezzel szemben most, épp ellenkezőleg, a teljhatalomra, legalábbis nagy többségre szert tevő Fidesz-kormány hitelességének megkérdőjelezhetetlenségét kell biztosítani, ráadásul olyan körülmények közt, amikor a nyilvánvalóan tarthatatlan ígéretek egy részét el kell felejtetni, a nyilvánvaló gazdasági racionalitásoknak pedig legalább részben meg kell felelni.
A fent vázoltakból kitűnően tehát a Fidesz politikájának továbbra is lételeme lesz a feszültségek fenntartása és kiélezése, mert ez teremt hátteret ahhoz, hogy a kommunikált valóságot olyan konfliktusokkal töltse meg, amelyeket maga generál, maga old meg, maga tematizál. Tehát továbbra is ki fogja zárni a racionális párbeszédnek vagy a valódi vitának még a lehetőségét is. (Parlamenti többsége módot ad majd arra is, hogy a kritika jogilag biztosított fórumait szűkítse, de az eddig jól bevált módszereket is alkalmazni fogja: stigmatizálással, lejáratással már eleve hitelteleníteni fogja a másik felet, hogy ne legyen érdemes meghallgatni se, amit mondana.)
Ennek a célkitűzésnek egyik nyilvánvaló jele, hogy a Fidesz vezető politikusai már jó előre úgy állítják be az ellenzéküket, kiemelten a Jobbikot és az MSZP-t, mint két, egyaránt szélsőséges és gátlástalan politikai erőt. (Jegyezzük meg azért közbevetőleg, hogy a „szélsőséges” jelzőt eredeti jelentése szerint az alkotmányos rendet nem tisztelő, azt fenyegető politikára szokás alkalmazni, és a „gátlástalan” magatartás is a törvényes és morális gátak figyelmen kívül hagyását feltételezi.) Az így egybemosott ellenzékhez való viszonyát a Fidesz a középen állásban határozza meg. A tévedések elkerülése végett: ezt nemcsak azért teszi, hogy ne kelljen elhatárolódnia markánsan a szélsőjobb képviselőitől és támogatóiktól, hanem mert ahhoz is alapot kíván teremteni, hogy megkülönböztetés nélkül bánjon majd a „két egyaránt szélsőséges és gátlástalan” politikai iránnyal, olyan eréllyel, amely a szélsőségeseknek és a gátlástalanoknak kijár. Hangulatilag már ma is erre készíti fel a közvéleményt, hogy ha oda jutunk, már ne is vizsgálja az indokoltságát.
***
Válaszoljunk tehát ezek után a kiinduló kérdésekre: kiknek van igazuk? Azoknak, akik a Fidesz-teljhatalom estén is optimisták, mert hatékony kormányzást várnak (retorikai ellentmondásokkal) és békességet; vagy azoknak, akik szintén teljhatalmat vizionálnak, de ezzel egyben a liberális demokrácia végét is jósolják. Mindezek fényében jár-e türelmi idő egy esetleges Fidesz-kormánynak a „valódi” kormányzás megkezdésekor?
Ha a retorikából indulunk ki: a Fidesz nem hirdetheti, hogy türelmi időre van szüksége, hiszen nyolc éve hangoztatja, hogy mindenre kész válasszal rendelkezik. Számtalanszor követelt előrehozott választást, és mindannyiszor azt hangsúlyozta, hogy bármelyik pillanatban kész átvenni a kormányzást, mert - ellentétben a kormányzó politikai erőkkel – neki van koncepciója.
Ha pártprogramokból indulunk ki, akkor a kérdésnek nincs relevanciája, mert a Fidesz sohasem tárt koherens programot a választók elé. Ugyanis a népszerűségét anélkül is képes volt növelni, hogy valóságos igény lett volna a programja ismertetésére. A jobboldali választók program nélkül is hisznek a Fideszben, illetve beérik az inkoherens ígéretekkel. A baloldali és liberális választók egy része, meg – mint a feltett kérdések is tükrözik - olybá veszi, van programja, csak „érthető” okokból (például szavazat-maximalizálás) nem beszélnek róla, de majd „azt teszik, amit kell”, hiszen a mozgástér adott.
Ha a politikai stílusból és az eddig alkalmazott politikai eszközökből indulunk ki, akkor egyenesen biztosak lehetünk benne, hogy a Fidesz nem kér türelmi időt. Minek? - amikor sokkal tetszetősebb, ha azonnal kompetensnek mutatkozik. Hogy valóban kompetens-e, az nem fog kiderülni, mert továbbra is uralni fogja a kommunikációs teret, sőt, a jelenleginél is kiterjedtebb befolyása lesz rá.
Hogy „mit” tesz majd ténylegesen egy Fidesz-kormány, arra nézve már kevésbé lehet megalapozottan következtetni, mint a „hogyanra”. Az eddigi retorika irracionalitása azonban - véleményem szerint - megkérdőjelezi az optimista várakozások megalapozottságát.
Végül visszakanyarodnék az első gondolathoz: még a választások előtt állunk, a kilátások még alakíthatók. A közvélemény-kutatások szerint a bizonytalanok tábora a legnépesebb. Most még valódi kérdés és tét az, hogy sikerül-e időben meggyőzni a kiábrándult, de a demokráciához ragaszkodó magyar választópolgárokat kellő számban arról, hogy éljenek szavazati jogukkal, gondoskodjanak legalább tisztes parlamenti ellenzékről, vegyék elejét a teljhatalmon alapuló kormányzáshoz való jog megszerzésének.
Nekem úgy tűnik, ez a tét nem kap kellő hangsúlyt. Teljesen elhibázottak azok a politikai „kampánystratégiák”, amelyek megragadnak a kampányüzenetetek hangvételének, stílusának taglalásánál, mintha a kemény és alapos kritika stílus és nem tartalom kérdése lenne. „Nem támadni kell az ellenfelet, hanem önálló vízióval kell rendelkezni”.
A vízió persze fontos, megkockáztatom, nem is hiányzik teljesen. Az alkotmányos jogállam, a köztársaság demokratikus rendjének védelme, a gazdaság konszolidálása a majdani növekedés érdekében - valós és hiteles koncepciónak tekinthető. De legalább ennyire fontos, hogy egy üzenet eljusson a választópolgárokhoz. Ha a választási kampányt vezető szakértők és politikusok továbbra sem képesek a Fidesz politikájának lényegét megragadni, felismertetni ennek „látvány”-jellegét, s erre reagálva megfogalmazni az üzeneteiket, akkor a totális vereség valóban kódolva van.
Fleck Zoltán
Nem félni, csak tartani tőle!
Sokan gondolkodunk mostanában azon, hogy az elkerülhetetlennek látszó jobboldali kormányzással szemben milyen magatartás ésszerű: egyszerűen tartsunk tőle vagy érdeklődve figyeljük, képes lesz-e most parlamentáris és alkotmányos módon kormányozni. Illik-e türelmesnek lenni és megvárni a tényleges cselekvést, vagy előre kell figyelmeztetni mindenkit a közeledő veszélyre?
A baloldal jócskán megérdemli a választási vereséget, de számíthatunk-e jobbra a magyar jobboldaltól? Semmi nem utal arra, hogy a Fidesz modern európai konzervatív párt módjára fog kormányozni, jelenlegi formájában erre képtelen. Olyan távol van ettől, mint a mai MSZP a nyugat-európai baloldaltól. Ebből az következik, hogy egyelőre ezekkel a szereplőkkel kell megelégednünk, nincsenek csodák. A hazai jobboldalról azonban az eddigi kormányzati és ellenzéki magatartása alapján indokoltan állítható, hogy káros hatással van a jogállami intézményekre. Azok, akik a demokráciát és az alkotmányos berendezkedést féltik egy jobboldali uralomtól, nem alaptalanul aggódnak. E félelmekkel szemben szokott megfogalmazódni két jóhiszemű ellenérv: egyrészt, hogy a parlamentarizmus klasszikus építménye a régi demokráciákban is roskadozik, de legalábbis átépülőben van, másrészt, hogy populista, a politikai ellenfelet számonkérő szándékok is megfogalmazódnak, sőt eljárások is indulnak. Nincs is baj ezzel, hiszen a független jogszolgáltatás képes kiszűrni a sanda politikai szándékokat, viszont megálljt parancsol a korrupciónak, a hatalommal való visszaélésnek.
Ahogy a politikai szereplők és a politikai kultúra távol van a fejlett demokráciák elvárásaitól, a jogállami intézményeink is hasonló lemaradásokat mutatnak. Magyarországon nincs olyan parlamentáris kultúra, amely korrigálná a romboló szándékokat, nincsenek olyan automatizmusok, amelyek helyettesítenék a korlátozott jogintézményeket, nincs olyan társadalom, amely kikényszerítené a szabadságokhoz, jogokhoz való visszatérést. Nincs olyan erős értelmiség, amely képes lenne hatékonyan hangot adni a köztársaság iránti elkötelezettségének, tanult fejekben is zavar van, vagy puszta üzleti számítás. Nincs kockázata a demokrácia-kurtításnak. Nagyon kevéssé ismeri az a hazai igazságszolgáltatás állapotát, aki arra számít, hogy a pártatlanság és függetlenség garanciarendszere bármit is képes akadályozni. A demokráciaszűkítő szándékok mint kés a vajban képesek haladni, nem látszanak ennek akadályai. Az intézményrendszer és a politikai kultúra ezzel összefüggő gyengesége, az önvédelemre képtelen jogállam a rendszerváltás két évtizedének súlyos mulasztása.
Se szereplők, se intézmények, se kultúra – semmiféle belső tényező nem támogatja azokat a véleményeket, amelyek szerint nyugodtak lehetünk, bárki kerül hatalomra, a parlamentáris demokrácia keretei épek maradnak. Talán valami külső erő? Az Európai Unió? Az EU-ba bőven belefér a másodrendű demokráciák elfogadása, a korlátozott jogállam, sőt beleférnek az autarkiára hajlamos EU-ellenes politikai szándékok is. Ezért nem felesleges az elemzés, a figyelemfelhívás, a tiltakozás. Nincs más útja a jogállam védelmének, mint a tiszta szó.
„Nem kell majd a 100 napos türelmi idő a Fidesznek, amennyiben győz az országgyűlési választásokon és kormányt alakíthat” – nyilatkozott Orbán Viktor, még az ősz elején, a Blikknek adott interjújában.
Az ő kormánya ugyanis mindent egy csapásra fog megoldani, és nagyjából másnapra. (Ld. még a „holnapra megforgatjuk az egész világot” sort 1948-ból, a Sej, a mi lobogónkat… kezdetű, művészi szempontból kétségtelenül átütő, mozgalmi dalban.) Méricskélni pedig nem őket kell, hanem a „mázsás követ”, amely úgymond az ő hatalomra kerülésük napján gördül majd le a magyar polgári mellkasokról.
A kérdést tehát – miszerint jár-e majd az új kormánynak a türelmi idő – elvileg föl sem lehetne tenni, hiszen az érintett, várhatóan kormányalakító párt vezetője a kérdést már eldöntötte, úgy, mintha ez egyedül rajta múlna, vagyis mintha egypártrendszerben élnénk.
Egyelőre azonban nincs egypártrendszer, bár – ahogy mondani szokás – lenne rá igény. Így már csak azért is figyelmen kívül kell hagyni, hogy mit döntött Orbán Viktor, mert ennek fényében már a kérdésfelvetés is azonos a többpárti demokrácia védelmével. A magam részéről pedig tovább is lépnék: demokráciában evidencia, hogy minden kormánynak meg kell kapnia a türelmi időt. E nélkül ugyanis a társadalom számára nem volna jelen kézzelfogható tényezőként a demokratikus működési keretek egyik – még ha nem is a legalapvetőbb – normatív eleme.
Miért kéne a Fidesszel kivételt tenni? Csak mert illik elhatárolódni az általa képviselt etatizmustól és antiliberalizmustól? Szerintem ennek a kérdésnek semmi köze az elvi vagy morális elhatárolódáshoz; annak nem itt van a helye. Hacsak nem nyíltan ember- és társadalomellenes (tehát rasszista, diktatórikus és totalitárius) formáció került hatalomra, egyetlen társadalom sem létezhet úgy, hogy folyamatosan elhatárolódik a saját kormányától. Hogy úgy mondjam: tetszettek volna korábban elhatárolódni, és nem akkor, amikor az adott formáció a társadalom többsége számára a legvonzóbb alternatívának mutatkozott, és választásokon szerez legitimációt.
A türelmi időnek az a lényege, hogy mind a hatalom politikai partnerei, mind a média és a társadalom informális szférái hagynak kifutási időt a kormányoknak programjaik tendenciáinak, igazságainak és hasznosságainak bizonyításához, a kellő visszacsatolási rendszerekben. Más szóval a türelmi idővel a kormány kap egy ajánlatot, amit értelmetlen visszautasítania. Ha ezt teszi, blöfföl. Ugyanakkor az ajánlatnak mindenki a haszonélvezője lehet, amennyiben az efféle játékszabályok folyamatos fenntartása megerősítheti, hogy létezik és működik a szükséges, általános, politikai ethosz, és ezen keresztül létezik a politika iránti, szintén nélkülözhetetlen közbizalom.
De hát mit nem mondok: hiszen az emberek szubjektív megítélése szerint éppen ez a két fogalom az, amely jelen pillanatban nem létezik. Miféle általános, politikai ethoszról és közbizalomról beszélek én itt?!
Az eltelt húsz évben gyakorlatilag nem jöttek létre közös, morális mércék, amelyek kulcshelyzetekben mindenek fölött, a közjó alapvető megjelenítőiként összefognák a pártokat. Mi több, egyáltalán nincs konszenzus arról, hogy mi tartozik a közjó fogalmába, vagyis mi nem pártpolitikai kérdés. Éppen ellenkezőleg: pártok alapulnak destruktív világnézeteken (rasszizmus, vallási dogmatizmus, voluntarizmus), vagyis a „közrossz” képviselete a hazai pártszerkezet konstitutív elemévé vált. Ráadásul ez egyáltalán nem pusztán az elvekre, politikai filozófiákra vonatkozik. Ha létezik helyzet, amelyben az elvi konszenzusok hiányának a gazdasági működés terén is következményei vannak, akkor ez ilyen. Hogy csak néhány kirívó példát mondjak: Polgármesterek állhatnak ideológiai (sőt: „hazafiassági”!) alapon a szegények ellen tüntető nácik mellé, miközben másnap ugyanezen szegények léthelyzetének anyagi feltételeiről döntenek, nem mellesleg a fennálló törvények átírásával. Mágnásokká-dzsentrikké vált, milliomos újságírók készíthetnek politikai interjút saját üzlettársaikkal úgy, mintha azok pusztán közéleti interjúalanyaik lennének, hiszen a törvények nem tiltják, hogy közszolgálati jellegű munkát végző személyek profitszerző cégeket alapítsanak – és a sort bárki folytathatná. Mindez azt is jelenti, hogy relativizálódik a szakértelem fogalma (hiszen a tőkegyarapítás szakértelme összefolyik például a közigazgatási vagy az értelmiségi szakértelemmel), hogy eltorzul a társadalom önmagáról alkotott képe (teljes egészében etnikai kérdésnek minősül a szegénység kérdése, tisztán pénzkérdésnek az oktatás vagy a tudományos kutatás, és általában nem lehet felismerni a legalapvetőbb társadalmi rétegzettségeket), s univerzálissá válik a korrupció és a politikai befolyások érvényesülése az elvileg független közszférákban. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mit jelent ma nálunk a pártatlan igazságszolgáltatás.
A lényeg tehát az, hogy mindezek fényében majdhogynem nevetségesnek, de legalábbis jól fejlett naivitásnak látszik akár a politikai ethosz, akár a közbizalom fogalmát emlegetni.
De hát éppen azért kell emlegetni őket, mert hiányt jelentenek. Mert az igaz ugyan, hogy a hiányt jelenleg „ellenszerződések” töltik ki: szinte nemzeti konszenzus van arról, hogy nincs szükségszerűbb a politikai felelőtlenségnél, a hatalom démonizálásával párosuló, permanens forradalmi hév fenntartásánál, az adózás kijátszásánál, a korrupciónál és a politikai igazodásnál. És az is igaz, hogy a következő kormány várományosa szervesen ebbe a konszenzusrendszerbe illeszkedik – például amennyiben pozitív értelemben démonizálja (isteníti) önmaga hatalmi potenciáját, és felelőtlenül rájátszik az állampolgárok alattvalói vágyaira. Csak az nem igaz, hogy egyáltalán nem léteznek olyanok, akiknek módjukban áll fenntartani a demokratikus játékszabályokat, illetve akik számára ezek egyáltalán fontosak még. Miért ne léteznének? A két politikai ellenfél jelen pillanatban pártként a padlóig küzdötte le magát, de azt egyikre se lehetne ráfogni, hogy demokrataként is ezt tette volna. Nincs okunk feltételezni, hogy ellenzékben antidemokratikus eszközöket fog választani. Az MSZP, az SZDSZ és az MDF több téren is gyenge volt a demokrácia érvényesítésében, de nemigen torpedózta meg sem az alkotmányos rendet, sem annak intézményeit. A bírói függetlenség körüli anomáliáktól eltekintve az ország liberális alapelvekre épülő, demokratikus intézményrendszere nem került olyan válságba, hogy azt univerzális krízisnek lehetne tekinteni. Stabilan áll, és minden új kormánynak ebbe a keretbe kell beilleszkednie. Amíg az új kormány ezt nem kezdi el lebontani, addig minden egyéb programját, tevékenységét érdemes önmagában, az ideológiájától függetlenül, tehát a kellő türelemmel nézni. Azért érdemes, amiért Pascal azt mondta, hogy Isten valószínűleg nincsen, de úgy kell tennünk, mintha hinnénk a létezésében. Ettől ugyanis magasabbrendűnek tekintett szabályokat fogunk betartani, és az csak a hasznunkra válik.
A demokrácia mégoly pici szabályai is magasabbrendűek a destruktív, harci szabályoknál. A Fidesz harcos párt, de ha rögtön az elején harci helyzetbe is kerül, azzal csak az legitimálódik, hogy a társadalmi lét lényege a nyers harc. Márpedig a harc csak rövid távon jelenthet sikert, hosszú távon a demokratikus játékszabályok képesek társadalmi tőkét, kohéziós erőt létrehozni. Eldönteni tehát azt kell, hogy ki melyik tőke mellé akar állni.
Csak nem akarhatjuk, hogy egy baloldali, egy liberális, de bármely egyéb párt a nyers harcból gyűjtsön össze magának tőkét, a 2014-es választásokra, és visszadobja a köveket, amelyek azokról a bizonyos mellkasokról legördültek! Hagyni kell őket elgurulni. Így még mindig használhatóbbak lesznek, mint ha (akár képletesen is) összevérezzük őket.
Lendvai. L. Ferenc
Türelmi idő
Habár az országgyűlési választások és ezt követően az új kormány megalakulása – amint pestiesen mondani szokás – még kicsit odébb van, azért megpróbálhatunk beszélni róla. Végül is vannak pusztán elvi alapon megválaszolható kérdések, és vannak bizonyos valószínűségek is.
Például az a kérdés, hogy jár-e egy új kormánynak türelmi idő, pusztán elvi alapon megválaszolható. Természetesen jár, amennyiben alkotmányos úton került hatalomra, és mindaddig, amíg betartja a parlamentáris szabályokat. Ebből a szempontból az is mindegy, hogy ő maga igényt tart-e rá, mert nem pusztán neki akarunk vele kedvezni, hanem a társadalom egészének. Egy további elvi kérdés azután, hogy mit jelent a türelmi idő, és mit nem. Azt mindenképpen jelenti, hogy az új kormányon nem kérjük számon programjának azonnali végrehajtását, hiszen erre pontosan 4 évnyi időt kapott. Azt viszont nem jelenti, hogy a kormány egyetlen intézkedését sem lehet adott esetben bírálni, ha érdemes rá.
Márpedig ilyenek általában minden kormány esetében – s a jelenlegi valószínűségek szerint is – lehetnek. Most minden jel szerint a jobboldali tömegpárt fog kormányt alakítani, s habár kifejezett kormányprogramot esze ágában sem volt eddig adni (ugyanis abba esetleg beleköthetne valaki, egyszerűbb tehát a jelenlegi kormány folyamatos szapulásánál maradnia), de némely megnyilatkozások azért sejtetik az elkövetkezőket. Ennek alapján pedig föltehetőleg nem az lesz majd a fő probléma (mint általában az új kormányokkal lenni szokott), hogy kormányra kerülve a párt nem tartja be az ígéreteit, hanem az, hogy betartja.
Megígérte például, hogy az összes értelmes intézkedést, amit a jelenlegi kormány a válság kezelése és némi kis reformocskák elindítása terén megtett, ő vissza fogja csinálni, kezdve az ingatlanadótól a vasúti szárnyvonalak bezárásáig (hadd ne soroljunk föl mindent). Ezzel természetesen sikeresen föl fogja borítani az államháztartás egyensúlyát, és meg fogja növelni a költségvetési hiányt, amint azt lényegében előre meg is mondta. Ezt persze az előző kormány nyakába fogja majd varrni, míg az elődje által elért stabilizációra épülő lassú javulást magának fogja tulajdonítani. Az általa ígért és egyébként helyénvaló adócsökkentés ugyanis csak hosszabb távon hozhat eredményt. Tervezett tárgyalásaihoz a Nemzetközi Valutaalappal sok sikert kívánunk, bár ilyen aligha lesz. Hasonlóképp némi szkepszissel drukkolunk annak is, hogy a szomszéd országokkal sikerüljön a baráti együttműködés, a beígért keményebb hangvétel mellett is.
Az évek óta húzódó nagy reformok terén sokat nem várhatunk. Az államigazgatás reformját, melynek központi magva valóságos régiók létrehozása lenne, ők maguk akadályozták meg, lévén szó kétharmados törvényről. Újabban állítólag Bibó István némely elképzelését pedzegetik a megyékről. Csakhogy Bibó, aki a megyerendszer átalakítására több elképzelést is fölvázolt (15 nagymegye, 30 középkismegye, 40 kismegye, 80-110 városkörnyék), ezekhez kívánatosnak tartotta az országos kerületek régi magyar államigazgatási hagyományának fölújítását is, mert, amint az egyik változattal kapcsolatban írta, enélkül az átalakítás „egy erőteljesen centralizált, némileg statikus hatalomgyakorlás eszköze lehet” (ld. a Válogatott tanulmányok III. kötetében; az idézet: 273). Valószínűleg ilyesmire lehet számítani – az ún. „szociális népszavazás” propagandája alapján – az oktatásban és az egészségügyben is.
Egy centralizált és erős államhatalmi apparátussal mármost kétségtelenül lehet látványos sikereket elérni, ezt már annakidején a kommunisták is megmutatták. Úgynevezett rapid megoldások alkalmazásával is sok minden megoldható – ki ne emlékezne rá például, hogy a szociálliberális lacafacázás után mily villámgyorsan megoldotta az akkoriban épp újkonzervatív párt kormánya a Nemzeti Színház fölépítésének ügyét. Hát istenem, úgy, ahogy – nem kell a kákán is csomót keresni. Ilyenfajta sikerekre most is bízvást számíthatunk.
Amikor mostanában folyton-folyvást valamiféle „megújulás” szükségességéről hallunk, mégpedig nemcsak az in spe miniszterelnöktől, de az in actu köztársasági elnöktől is, az legalább kétféleképpen értelmezhető. Az egyik éppen a gazdasági sikerességre vonatkozhat. A szociálliberális koalíciós kormányok, bár sok mindent megvalósítottak (ezek fölsorolását bízzuk az ottani propagandistákra), sok mindent kétségkívül nem: részben az objektív helyzet, így főleg a világválság hatására, részben mert ebben jobb- és baloldali ellenzékük megakadályozta őket, részben pedig saját ügyefogyottságaik okán. Ebben mindenképpen szükséges a megújulás, valóban. Csakhogy a sikeresség nem minden, és végképp nem igazol mindent.
Mert valami nem vitatható el az előző kormányoktól. Az, hogy mindvégig szigorúan tartották magukat a parlamentáris szabályokhoz, s a populizmust nem engedték a kormányzati tevékenységbe beszivárogni. Az olyasfajta „trükkök” (hogy a jobboldal egyik kedvenc kifejezését használjuk), mint a háromhetenkénti heti ülésezés vagy a kétévenkénti éves költségvetés, távol álltak tőlük. Ha egy politikai „megújulás” a sikeresség és a hatékonyság jegyében az ilyen jogi megoldások visszahozását jelentené, az minden lenne, csak nem megújulás.
Ehhez kapcsolódik egy többször is elhangzott ígéret az ún. elszámoltatásról, hozzátéve, hogy törvényes jogi keretek között. Elvi kifogásunk ez ellen nincs. Ám mégis aggodalomra adhatnak okot az olyan, a sajtóban már megjelent célzások, amelyek alapján a „hűtlen kezelés” fogalma oly tágan lenne értelmezhető, hogy beletartozzon az is, ha egy önkormányzati vagy országgyűlési képviselő a legjobb szándéka és tudása ellenére is tévesen dönt. Vagy az olyan állítások, miszerint a volt miniszterelnöknek nem sikerült tisztáznia magát a vádak alól, hogy az ő érdekét szolgálta a televíziós székház elfoglalása és az októberi utcai zavargások. Tehát minden olyan tétel, amely nem az ártatlanság vélelmének elvéből indul ki. Ha – isten ne adja – ezek a tendenciák fognak érvényre jutni, akkor az nem elszámoltatás lesz, hanem leszámolás.
Szóval a magam részéről inkább akkor bíznék a várható új kormányban, ha nem tartaná be a választási ígéreteit. Célszerű lenne, ha rendezne erről egy zártkörű frakcióülést, mondjuk Balatonőszödön. És ha azután nemcsak sikeresen, de alkotmányosan is kormányoz, én akár a 100 napnál több türelmi időt is hajlandó vagyok adni neki.
Balogh S. Éva
Türelmi idő? Mire?
Majdnem mindenki biztosra veszi, hogy a Fidesz fogja megnyerni a jövő évi választásokat. Politológusok majdnem kivétel nélkül mérget vesznek rá, hogy Orbán Viktor lesz Magyarország miniszterelnöke, mégpedig nem négy évre, hanem legkevesebb nyolcra, de lehet abból még tizenkettő is. Utána pedig majd átsétál a Sándor-palotába.
Nem szeretek jóslásokba bocsátkozni, mivel nagyon jól tudom, hogy a politikában furcsa dolgok tudnak történni igen rövid idő alatt. Ki gondolta volna 2002 február-márciusában, hogy Orbán Viktor el fogja veszíteni a választásokat. Senki. Legkevésbé ő maga.
Ami a türelmi időt illeti, még azt sem tudom eldönteni, hogy a fogalom maga mit is jelent. Ha jól emlékszem Antall József kért türelmi időt, amit nem kapott meg a kritikusaitól. Panaszkodott is miatta. A türelmi idő akkoriban azt jelentette, hogy 100 napig nem kritizál a média, és hagyja a kormányt dolgozni. Száz nap alatt pedig csodákat művel majd a kormány, és kritikusainak nyitva marad a szájuk a csodálkozástól. Akkor már nem is lesz ok kritikára.
Lehet, hogy ez mind csak az én rosszindulatú sarkos megfogalmazásom, de én akkoriban valahogy így értelmeztem a türelmi időt. Most úgy veszem ki, másról beszélünk. Most azt értjük alatta, hogy ne aggódjunk, ne izguljunk, ne fessük az ördögöt a falra. Várjuk meg, hogy mi is fog történni. Lehet, hogy mindazok akik félnek egy antidemokratikus fordulattól, teljesen félreértik a helyzetet. Orbán a retorikájával mindössze meg akarja nyerni a választásokat, és utána egészen más politikát fog folytatni. Hiszen, mondják némelyek, nem is tehet mást. Sem az Európai Unió, sem pedig az International Monatery Fund nem fogja megengedni, hogy antidemokratikus módon kormányozzon, illetve hogy beváltsa felelőtlen gazdasági ígérgetéseit.
Próbálok visszaemlékezni az 1998-as választások körülményeire. A választások előtt Orbánék, éppen úgy mint négy évvel ezelőtt vagy most, fűt-fát ígértek. Meg is ijedt a pénzvilág. Ha nem emlékeznének egyesek, a BUX 8,7 százalékot esett egy nap alatt, rögtön azután, hogy világossá vált, Orbánék a kisgazdákkal lepaktálva fognak kormányt alakítani. Erre Orbán beijedt, és most már a befektetőket próbálta megnyugtatni. Mindenki attól félt, hogy az új Orbán-kormány elherdálja a Bokros-csomag hasznát, és megint tönkreteszi az ország pénzügyeit. Mint tudjuk, nem így történt. Legalábbis nem akkor költötték el a világ pénzét, hanem két évvel később, amikor már a 2002-es választásokra készültek.
Akkor én valóban leginkább a Fidesz-kormány felelőtlen gazdaságpolitikája miatt aggódtam, aminek hangot is adtam egy olvasói levélben a New York Timesban. De mint kitűnt, nem ez volt az igazi probléma. Nálam jobban látta a helyzetet Tina Rosenberg, a Pulitzer-díjas amerikai újságíró, aki a New York Timesban egy tárcát írt, amelyben darabokra szedte a fiatal, akkor 35-éves Orbán Viktort. Írása címe árulkodó volt: „Is Viktor Orban Too Old to Lead Hungary?” (Túl öreg Orbán Viktor Magyarország vezetéséhez?) Ezen persze azt értette, hogy Orbán elképzelései a világról nem felelnek meg a modern világ követelményeinek. Miképpen látta Rosenberg Orbánt, akivel különben még 1992-ben személyesen is találkozott? A valamikori modern gondolkodású Orbán néhány évvel később már „etatista” hangokat ütött meg. 1998-ra Rosenberg felfedezte, hogy Orbánból „gazdasági populista” lett, míg szociális kérdésekben a „katolikus konzervatív vonalat követi.” Mindennek tetejében „riasztóan nacionalista kijelentéseket tesz és gazdaságilag irreális ígérgetésekbe bocsátkozik.” Rosenberg ezt 1998. június 27-én írta. Nem adott Orbánnak türelmi időt!
Ami az 1998-as helyzetértékelést illeti, azt lehet mondani hogy megalapozatlan ígérgetéseiből egy ideig nem lett semmi. Tehát azoknak, akik azonnali gazdasági következményektől féltek, nem lett igazuk. De bizony igazuk lett azoknak, akik inkább az antidemokratikus, etatista, populista, katolikus konzervatív vonal miatt aggódtak.
Ahhoz hogy tudjuk, mi fog történni, adva van az Orbán-kormány négyéves működése 1998 és 2002 között. Nem hiszem, hogy türelmi időre lenne bárkinek is szüksége. Türelmi idő helyett mindenkinek azt ajánlanám, menjen el szavazni, ugyanis ha a Fidesz megnyeri a választásokat, teljesen mindegy, hogy adunk-e nekik türelmi időt, vagy sem. Mondjuk, hogy az első három hónapban csupa olyan dolgot tesznek majd, ami nem tetszik a lakosság többségének. Akkor mi fog történni a türelmi idő elteltével? Mit fognak tudni csinálni azok, akik rájöttek, hogy nem ilyen lovat akartak? Semmit. Az ég egy adta világon semmit.
Jár-e majd az új kormánynak türelmi idő? A kérdésről az agresszív kismalac története jutott eszembe. Aki nem ismerné:
Az agresszív kismalac beleesik a gödörbe és bármennyire igyekszik, nem tud kimászni. Szerencséjére arra jár nyuszika:
– Várj, kismalac, hozok létrát!
– Nem várok!
Bármelyik, demokratikus választás útján megalakult kormánynak jár türelmi idő, azon egyszerű okból, hogy nem könnyen lehet elvenni tőle. Négy éve, azaz nagyjából 1461 napja van arra, hogy bebizonyítsa, a programját nemcsak a választásokra szánta, de meg is akarta valósítani mindazt, amire a többség a voksát adta. Aztán szintén egy – nem feltétlenül ugyanaz a – többség dönti el, hogy bizalmat szavaz-e neki újból vagy sem. Rosszabb esetben mindkétszer a kisebbséghez tartozom majd.
A kilencvenes évek elején, még az egyetem alatt tett rövid fideszes kitérőtől eltekintve nem tartoztam egy párthoz sem, s azóta folyamatos meggyőződésem, hogy Magyarországon a pártpolitizálás célja kizárólag egzisztenciális jellegű. Elvi politizálást folytató politikusok csak kivételes időszakokban és rendkívül korlátozott számban születnek, s még közülük is sokan elég gyorsan az „egzisztencialisták” között találják magukat. Az ember néha visszasírja azt az időt, amikor sértésszámba ment, ha valakit megélhetési politikusnak neveztek politikai ellenfelei. Ma már nem tesznek ilyet, jobbnak látják nem feszegetni a kérdést.
Hogy a társadalom mit gondol a politikáról, azt kár itt részletezni: mindenki utazott már buszon. E szerint a politikusok felelősségrevonás nélkül lopnak, csalnak, hazudnak, és jó lenne közéjük tartozni. A választó – vagy épp e miatt nem választó – azt is érzi, hogy tehetetlen, mert nincs igazi választási lehetősége. A tudatos szavazó annyival mindenesetre tisztában van, hogy fel kell állítania egy listát a szerinte megoldásra váró feladatokból, és el kell döntenie, hogy melyik létező politikai erő képes és elszánt a megoldásukra. Aztán várni, hogy megteszi-e. Így lesz (ez) az ország négyévente 93 ezer négyzetkilométernyi türelmi zóna.
A választói preferenciák nyilvánvalóan különbözőek. Ami biztos: az első tétel mindenki listáján a korrupció felszámolása lesz. Nem is képzelhető el másként. Ilyen égető és rohamosan növekvő probléma nincs még egy az országban, s a helyzet nem egyszerűen romlik, de rohamosan rosszabbodik. Nem lehet véletlen, hogy a köztársaság elnöke december 5-én még azt mondta, sem a korrupciós helyzet, sem az adózás átláthatatlansága nem olyan szörnyű Magyarországon, hogy néhány külföldi állam nagykövetének elítélő nyilatkozatára szükség lett volna, majd alig egy hónap elteltével, újévi köszöntőjében már hangsúlyozta, hogy korrupcióban fuldoklik az ország. Óriási változás 25 nap alatt!
A sort folytassa mindenki a saját elvárásai szerint! Az általam összeállított szempontrendszer egyszerű lesz, mondhatni minimál program. A korrupció felszámolásán kívül csak a szakmaiság minden területen való érvényre juttatása, valamint az igazmondás melletti másik fő erény, a következetesség képviselete az, amit a politika minden szereplőjétől elvárok. Mindtől, az önkormányzati képviselőtől kezdve az államelnökig.
2010 a remény éve lesz. Készüljünk rá bátran és optimistán! Én például ennek jegyében hallgatom az egyetlen magyar világslágert – ha gondolják, tegyék Önök is!
Mihancsik Zsófia
Idő már régóta nincs
Egyszer régen, 2008 májusában írtam egy cikket a Mozgó Világnak, Bokros Lajos egyik interjúján gondolkozva, és az írást így zártam: „Azt hiszem, sok közgazdásznak végre el kellene döntenie: hülye országot akar, ahol az embereket sikerül elvakítani nacionalizmussal, ellenfélgyűlölettel és egyházakkal, viszont a mesterségesen létrehozott polgárháborús hangulat védernyője alatt hatékony gazdasági diktatúrát lehet megvalósítani, vagy a nehezebb utat tartja kívánatosnak, ahol a gazdaság együtt nő fel az emberi elmével és felelősségérzettel.”
Ma sem gondolom másként, csak éppen a véleményem érvényességi területét terjesztem ki, a közgazdászokról mindenkire.
Tudom, hogy nem leszünk soha tízmillió felelős és bölcs polgár országa. Tudom, hogy az előítéletek és ordas indulatok nem kiiktathatók. Tudom, hogy nem is lehet megkövetelni honfitársaink többségétől, hogy értse és átlássa tágabb viszonyait, hogy bonyolult összefüggéseken gondolkozzon, hogy sok összetevős folyamatokat értékeljen. Tudom, hogy mindannyian, különböző mértékben, mindig befolyásolhatók, manipulálhatók leszünk. Tudom, hogy az érzelmeink valamennyire mindig el fognak távolítani bennünket a józan belátástól.
De abban biztos vagyok, hogy lehetetlen sokáig egy olyan országban élni, amelyet a saját vezetői mesterségesen a korlátoltság állapotában tartanak, és nincs hatékony ellenerő, amely ezt megakadályozná.
Én azt látom, hogy a Fidesz, jobboldali fordulata és különösen 2002-es választási veresége óta, kizárólag olyan emberi tulajdonságokra épít, amelyek sem gondolati, sem érzületi szinten nem engedik, hogy Magyarország polgárai évszázados kiszolgáltatottságok után újraépítsék önmagukat. Hogy kitörjenek a vezetettség állapotából (hogy egyáltalán értsék: erős és harcos érzelmi-indulati politikai kötődéseik teszik őket kihasználhatóvá). Hogy olyan alapelvekre fűzzék fel az életüket, amelyek adekvátak ezzel a 21. századi nyugati kultúrával, és hatékonyan működnek benne. Hogy bármilyen értelemben vett kollektív létüket értelmes és más értelmes emberi törekvéseket nem kizáró együttműködésekre építsék fel. Hogy az önérzetüket ne kollektív ideológiákra, hanem egymást jól kiegészítő, egymással összeműködni képes egyéni erényekre és érdemekre építsék fel. Hogy ne érjék be az irányított és pusztító gyanakvással, ne engedjék, hogy módszeresen a cinizmusba taszítsák őket, hanem legyen tapasztalatuk, közös tudásuk, közösen kialakított mércéjük, egészséges távolságtartásuk, ennélfogva képességük arra, hogy megítéljék, melyik politikusi szándék hová vezet és milyen következménnyel jár az ő személyes életükre és ember- (sőt honfi-) társaikéra nézve. Hogy azonnal vegyék észre, ha eszközként akarják használni őket, és a felháborodott elutasításukat mindenekelőtt az ilyen helyzetekre tartogassák. Hogy közös erővel, belátással vagy érzülettel, erőteljesen és ellentmondást nem tűrően jelöljék ki azokat a határokat, amelyek verbális vagy tettleges átlépését, saját biztonságuk, kultúrájuk és ízlésük miatt, nem tűrik el. Hogy egyáltalán tudják, vannak és mennyire fontosak az ilyen határok.
Én a fideszes politikusokat és elszánt híveiket nem akarom meggyőzni semmiről. Nem akarok tanácsokat adni vagy üzenni nekik, nem akarom jobb belátásra bírni őket, fenyegetőzni sem akarok, nevetséges is lenne. Már régóta nem tőlük várom ugyanis a megoldást arra a problémára, amelyet ők maguk jelentenek. Hanem tőlünk, önmagukat felelősnek tartó polgároktól.
Türelmi időnk nekünk nincs, és már régóta nincs. Mindaddig, amíg a politika és a politikusok relatív világához mérjük az elveinket és az igényeinket, amíg az ő fejükkel gondolkozunk a saját életünkről meg az országéról, amíg rájuk figyelünk, és nem a saját polgártársainkra, sőt, még meg is indokoljuk önmagunknak, hogy milyen gazdasági és politikai kényszerek miatt lehet sorsára hagyni és rossz szellemű politikusoknak kiszolgáltatni a többi tízmilliót, egyszóval mindaddig, amíg figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy egy ország polgárainak erkölcsi-intellektuális minősége a legszorosabban összefügg politikájának és gazdaságának a minőségével, esélyünk sincs rá, hogy más fából faragott politikai garnitúránk és más minőségű életünk legyen.
Nem az esetleges Fidesz-kormánnyal kell tehát megküzdenünk, hanem kinek-kinek önmagával, türelmi idő nélkül. Hogy aki meg még ma is úgy gondolja, hogy az emberi felvilágosultság és szuverenitás esélye feláldozható a rövidebb-hosszabb távú gazdasági és politikai problémák megoldása érdekében, ne adj isten, valamelyik politikai erő győzelme oltárán, annak előbb-utóbb el kelljen majd döntenie, hogy inkább embertársai megbecsülésére vagy inkább a kormány kegyeire pályázik. Mert a kettő sokáig nem férhet össze.
A 2010-es esztendő a megnyugvás éve lesz – ugyanerre a mélyenszántó megállapításra jut a magyar politikai elemzők többsége, és a reggeli csevegőműsorokban futtatott csillagjósok-jósok és a magyar média más, egyre furcsább bogarai. A racionálisnak tűnni akarók és nem akarók egyaránt. Egyik oldalon vannak érvek, a másik oldalon vannak sóhajok, nagyjából minden ugyanabból az érzésből fakad. Hogy elég már.
Hogy miből elég már, természetesen, vita tárgya, de fáradtság érzete ugyanaz. Hack Péter elemzése szerint elég már a kormányzat iránt érzett bizalmatlanságból, a bizalmatlanság révén meggyengített kormányzat sorozatos hibáiból. Ha tehát a Fidesz győz, és érvényesül az ezen a párton belüli fegyelem, és sikerül szót érteni a Fideszes önkormányzatokkal (azért, mert azok Fideszes önkormányzatok), akkor elkerülhető lesz az elmúlt nyolc év sok-sok csapdája. Kiváltképpen, ha a jövőbeni ellenzék majd lesz olyan bölcs ellenzékből erősíteni a bizalommal kibélelt kormány kiegyensúlyozottabb politikáját, és így – véli Hack – majd szembe lehet nézni a magyar társadalom olyan rémlényeivel, mint az antiszemitizmus és a cigányellenesség. Csábító dolog lenne most arra hivatkozni, hogy a Fidesz a bizalmatlanságra építette négy éve tartó kampányát, a választó ma már nemcsak úgy egy kicsit bizalmatlan, egy-két döntés és szavazás erejéig, hanem általában. A magyar választó maga a két lábon járó bizalmatlanság, nincs is más politikai reflexe. Ez a magyar közéleti szadomazo: az, akivel szemben nem lehet bizalmatlannak lenni, már nem is érdekes, akit nem lehet kellő intenzitással gyűlölni, érzelmileg elhatárolódni tőle, az nincs is. Mi a garancia arra, hogy a gyűlöletpolitika hirtelen konszenzuskeresésbe vedlik át? Semmi. Mitől tanulna meg a magyar polgár azonosulni, és hogyan is azonosulna, ha ez a különös fordulat mégis bekövetkezne? Vannak-e egyáltalán eszközei az egyetértésnek, az azonosulásnak? Az, hogy négy (hat) évig – szimbolikusan legalábbis – háború dúlt Magyarországon, nem jelenti azt, hogy most a béke aranykorának küszöbén állunk.
De ne foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy ki a hibás azért, ami most van. A támadás és a támadhatóság nyilván közös felelősség. És különben is, szokjunk hozzá, hogy nem egzisztenciális kérdés a pártpolitika. Normális esetben a pártok ellenzéki és kormányzati szerepe csupán fontos, de nem alapvető tényezője a közéletnek. Van élet a Fideszen és az MSZP-n is túl, ezt kell(ene) naponta elismételni. A következő kormányzatnak – bármilyen oldali is legyen az – egyik nagy feladata oldani a társadalmi traumákat. Van-e erre – a feszültségoldásra, a türelem és tárgyalókészség közösségi elsajátítására - bármiféle stratégia, elképzelés? Ha a Fidesz egyetlen stratégiája – mint ahogyan azt Hack Péter állítja – hogy a saját berkein belül nb. fegyelmezetten (!!) elrendezi az elrendezendőket, akkor az korántsem megnyugtató. Ebben a fegyelmezett bezárkózásban hiába támogatja az MSZP (lásd mint fent, Hack Pétert), ettől nem fog csökkenni a Fideszt (is) fenntartó általános türelmetlenség, intolerancia. Ha nem érkezik el a magyar párttörténetnek egy olyan fejezete, amely a párt- és politikai korlátok felismeréséről és át nem hágásáról szól, akkor nem fog változni semmi. Nem érdemes abban az illúzióban elmerülni, hogy a Gyurcsány-gyűlölet egyedi, személyre szabott jelenség volt. Hogy azt maga Gyurcsány kalapálta össze magának. Bárkiből lehet Gyurcsány, és ha a dolgok így maradnak, akkor újra és újra szükség lesz majd egy személynévre, amely mellé oda lehet rendelni a „takarodj!” felszólítást.
A 2010-es esztendő a csalódás éve lesz, az indokolatlan gyűlöletet az indokolatlan várakozás váltja fel, viszont állandó marad az a tévhit, hogy jön majd az eddiginél jobb, kevésbé korrupt párt és pártvezér, aki majd rendet tesz.
Az elmúlt húsz év nem azért kudarcos - ellentétben azzal, amit Hack Péter állít –, mert elhervadtak a korábban virágzó liberális demokráciák a piacgazdasággal együtt. A liberális demokráciák – emberjogi szempontból legalábbis – bimbóztak ugyan, de igazán sosem borultak virágba (bocsánat a túlhasznált metaforáért). Nem csak az elmúlt húsz év pártpolitikái buktak meg (Fidesztől MSZP-ig mindenki), hanem megbukott az önállóságra és belátásra képtelen magyar társadalom.
Az egyetlen esély, ha igazán senki sem akar győzni a következőkben. Ha a háborús kontextust – politikai konszenzus révén – sikerül lecserélni.