Orbán Viktor beszéde a Magyar Állandó Értekezleten
- Részletek
- Szemle
- 2010. november 06. szombat, 04:42
- Galamus-csoport
2010. november 5-én, a Parlamentben
Egyfelől koccintanunk kéne arra, hogy valaminek vége van, hogy a MÁÉRT nélküli korszaknak vége van… Magyarországon nagy viták tárgya, hogy mi az, aminek éppen vége van, de abban az asztal körül ülők biztosan egyetértenek, hogy a MÁÉRT nélküli korszaknak biztosan vége van… Ugyanakkor nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy kölcsönösen megveregethessük egymás hátát…, hogy túléltük ezt a hat évet…, de a MÁÉRT újra létrehozása fölötti örömünk sem elegendő ahhoz, hogy elfoglalja a hasznos munkaórák helyét… részben hat év munkáját kell elvégeznünk, részben izgalmas korszak előtt állunk, amire közösen kellene fölkészülnünk… Az én mai rövid előadásom ennek a gondolatnak a jegyében született meg… utána pedig… néhány hozzászólást hallgathatok meg azoknak a nemzetrészeknek a képviselői részéről, akik nélkül nem lehet egységes nemzetstratégiát kidolgozni.
[…]
A MÁÉRT ráadásul műfaji szempontból is egy kényes egyensúlyt kell hogy magáévá tegyen, mert miután a nemzetről van szó, mindig indokolt valamifajta emelkedettség, mégiscsak egy ezeréves nemzetről beszélünk. Másfelől mivel a nemzet létéhez kapcsolódó tények hétköznapi eltagadása része a mindennapi életünknek – van-e egységes magyar nemzet, ilyeneket ki szoktak húzni például törvényekből, ha erre mód adódik –, ezért általában a nemzet, beleértve annak földrajzi kiterjedését, lelki dimenzióját, történelmi kiterjedését mindig indokolja, hogy az ember emelkedett módon szólaljon meg. Ugyanakkor mi, akik az asztal körül ülünk, pontosan tudjuk, hogy a nemzet mindennapi léte nem ilyen emelkedett mondatokban ölt testet, hanem munkában, amelyet reggeltől estig szorgalmasan el kellene végeznie mindenkinek a maga helyén, és a MÁÉRT egy munkatestület is, ezért a stílus, a mondandó is pendlizik rendszeresen az emelkedett és a napi dimenziói között.
[…]
Szokás azt mondani, hogy a nagy nemzetek három könyvben írják az életrajzukat; a tetteik, a szavaik és a műveik könyvében. Az ma már történelmi tény, hogy a magyar nemzet túlélte a történelemben példátlannak tekinthető megcsonkítását, nyugodtan mondhatjuk tehát, minden oka megvan arra, hogy a nagy nemzetek sorába tartozónak gondolja magát, és ilyenként említtessék. A magyar nemzet a nagy nemzetek sorába tartozik, amelynek ma is tovább kell írnia a maga könyveit. Persze a nagyság mércéje, ezt mi magyarok pontosan tudjuk, nem föltétlenül a lélekszám, még csak nem is föltétlenül a négyzetkilométerek száma, sokkal inkább lelkierő és egység kérdése. Az elmúlt néhány évtized és a mögöttünk hagyott hat év is azt mutatta, hogy a lelkierő megvan bennünk, de azt is megmutatta az elmúlt hat év különösképpen, hogy az egység viszont nagyon sokszor nincsen meg.
[..]
A kérdés történelmi távlatban úgy hangzik, hogy a magyarok könyveit… együtt írjuk-e vagy külön-külön… Megvan bennünk a szándék, hogy együtt írjuk. Ha külön-külön kezdjük írni, akkor az útjaink elválnak, és a mi gyermekeink és unokáink már nem egy nagy nemzet könyveit írják, hanem… egy több részre szakadt nemzet emlékiratait. Ebben a keretben értelmezendő 2004. december 5-i népszavazás tanulsága is, amelyet én mindig úgy fogtam fel, hogy az akkor Magyarországon hatalmat gyakorlók arra akartak rávenni bennünket hogy külön-külön írjuk a magyar nemzet nagy könyvét… Ez az álláspont józan ésszel és tiszta szívvel nem képviselhető. Ezért ezt a politikát mindig is egy beteges politikának tartottam, nemzeti szempontból ennél visszafogottabb jelző nem választható. Ugyanakkor a 2010-es magyar parlamenti választást szeretném, ha a jelenlévők abban a történelmi összefüggésben értelmeznék, hogy az a kétfordulós, kétharmados forradalmat eredményező parlamenti választás viszont válasz volt 2004. december 5-ére, elutasította azt a politikát, és szakított ezzel a beteges gondolkodásmóddal.
[…]
Amikor az elmúlt hat évben… szóba került a kettős állampolgárság ügye, én mindig azzal a – belátom, kicsit olcsó, de a valóság talaján álló – világmagyarázattal próbálkoztam, hogy ne csak azt a tényt vegyük figyelembe, hogy voltak olyan magyarországi politikai erők, akik a nemzettársaik vagy nemzettestvéreik ellen kampányoltak. Ez elég szégyenletes, de ami történt, megtörtént. Azt kértem Önöktől, hogy ne arra figyeljenek, hogy nem kapta meg az igen azt az arányt, amit szerettünk volna. Hanem figyeljenek arra, hogy az igenek többségben voltak a nemekhez képest… [ezért] erkölcsi kötelesség, hogy az a kormány, amely először lehetőséget kap arra, hogy ezt kijavítsa, meg is tegye. Ezért volt fontos, hogy a kettős állampolgárságról szóló törvény, annak minden aktuálpolitikai konnotációja és minden esetleges dilemma ellenére is, a lehető leghamarabb szülessen meg… Hálásak is lehetünk a magyar parlamentnek, különösen az elfogadás magas arányát érdemes itt megemlíteni, ami az emberi természet megjavulásra való képességének is a bizonyítéka… Nagyon fontos dolog, hogy bármelyik magyarországi politikai közösségről legyen szó, ha elérkezik a történelmi pillanat, legyen elég erő bennünk ahhoz, hogy ki tudjuk mondani: a nemzet érdekében és a nemzet jövője érdekében most másképp foglalunk állást, mint ahogy korábban ezt tettük. A magyar parlament erre képes volt, és a kettős állampolgárságról szóló törvényt szinte teljes egyhangúsággal fogadta el, és ezt nem pártpolitikai szempontból kell nézni, hanem antropológiai szempontból, politikai kultúra szempontjából és a nemzet összetartozásának szempontjából. Ezért ez senkinek sem vereség, mindenkinek siker, és mindenkinek tiszteletreméltó eredménye egyben.
[…]
Ugyan a magyar lelkialkat hajlamos arra, hogy minden útjába kerülő akadályt, új kérdést, dilemmát, szokatlan kérdésfeltevést veszélyként értelmezzen, és ezért elhárító magatartással válaszoljon rá, mindaz, ami a világban ma zajlik, nagy lehetőség Magyarország számára…, amelyet együtt, de csak együtt képesek lehetünk beváltani… Ehhez két dolog szükséges: szükségünk van arra a lelkierőre, amely elhozott bennünket idáig, másfelől szükségünk van éleslátásra és előrelátásra… Hogy ebben a nagy világgazdasági korszakváltást kísérő zűrzavarban képesek legyünk a lényegesre összpontosítani… és ezekből le tudjuk vezetni, hogy mit kell nekünk tenni… Mindaz, ami sztrájkba borít egy hatalmas nagy európai kultúrnemzetet, mindaz a politikai bizonytalanság, amelyet tartományi választások idéztek és idéznek majd még elő, mindaz a váratlan, két év alatt bekövetkező óriási hangulatváltás, amely egy másik kontinensnyi országon megfigyelhető, mindaz, amit tőlünk keletre tapasztalunk… szóval ezek a jelenségek valójában nem egy válságot mutatnak, hanem a világ újrarendeződéséről beszélnek, amelynek a pénzügyi és egyéb válságok tulajdonképpen kísérőjelenségei. Ennek az átrendeződésnek a megértése a mi feladatunk… meg kell újulni, a dolgokat bátran át kell alakítani, semmilyen más kiút nincs ebből a helyzetből.
[…]
Ha valaki végigolvassa az IMF-nek a legutolsó nagy nyilvános évzáró vagy évértékelő konferenciáján elhangzott gondolatokat, mindaz, amit mondok, ott világosan kiolvasható. Tehát amiről most beszélek, az csak a magyar provinciális világban tűnik obskúrusnak, valójában a világban zajló szellemi természetű eszmecserékben… mondhatnám unalmas mainstreamnek minősül. Ennek a gondolatnak az a lényeg, hogy a világgazdaság arányait tekintve visszaáll abba a helyzetbe, ahol az ipari forradalom előtt volt. Amikor Indiának és Kínának a világgazdasági részesedése harminc vagy még a fölötti százalékot is elért. Amit az ipari forradalom azzal változtatott meg radikális módon, hogy új technológiákat hozott létre, és a technológiákhoz való hozzáférés nem volt egyenlő esélyű a világban. Ezért kisebb népességű, kisebb területű, más ipari kultúrával rendelkező államoknak módjuk nyílt arra, hogy a technológiai fejlődés révén az egyébként minden más szempontból indokoltnál jóval nagyobb befolyást gyakoroljanak a világgazdaságra, és a világpiacból is a természetes mutatóknál nagyobb arányban tudjanak részesedni. Azonban a globalizációnak az egyik, véleményem szerint nem várt mellékkövetkezményeképpen… a technológiai tudás szabadon áramlik, hasonlóan a tőkéhez, a munkához, a világ egyik sarkából a másikba. A technológiához való hozzáférés lassan szinte azonos szintűvé vált a világ szinte minden népe számára. A kérdés csak az, ki mit tud kezdeni ezzel az új lehetőséggel. És az 1830-as éveket megelőző korszak nagyhatalmai, mint India és Kína, méreteikből fakadóan nagyon gyorsan tudtak élni ezzel a lehetőséggel: fölemelkednek és ezzel egy teljesen új helyzetet teremtenek az egész nyugati civilizáció számára. És ebben az összefüggésben kell szerintem, a nyugati civilizáció megváltozott világgazdasági és világpolitikai helyzetének a fényében kell megfogalmazni nekünk a Kárpát-medence és azon belül a magyar nemzet stratégiáját… Mi ezeket a tényeket… megértettük, föltártuk, és ez mind visszaköszön a magyar kormány mostani politikájában. Tehát mindaz, amit Önök látnak, döntések, intézkedések, azok igazi értelmezési keretét és hátterét a legnagyobb összefüggésekben az adja, amit most elmondtam. Ami nem azt jelenti, hogy az ősi magyar vágyat, hogy mi a nyugati civilizációhoz tartozzunk… bárki felül akarná vizsgálni, csupán arról van szó, hogy ez a tény mostantól kezdve más összefüggésrendszerben jelenik meg, mint korábban. Kicsit leegyszerűsítve szoktuk azt mondani, hogy nyugati zászló alatt hajózunk, de a világgazdaságban keleti szél fúj. És az a hajós, amelyik nem veszi figyelembe, hogy milyen szél szerint kell forgatni a vitorláját, az valószínűleg pusztulásra ítéli saját magát és a rakományát is.
Ebből lehet megérteni azt, hogy mi a jelentősége az áprilisi választások kétharmados arányának. Mert ahhoz szerintem nem kell pártpolitikailag elfogultnak lenni, hogy az ember azt merje állítani, hogy a saját nemzete számára nagyobb esély mutatkozik egy történelmi korszakváltáshoz való alkalmazkodásra akkor, ha egyébként politikailag egységes és erős végrehajtó hatalommal rendelkezik, mint nyílna abban az esetben, ha mindezzel nem rendelkezne. Ezért szerintem – nyilván szeret bennünket a Jóisten, hogy ez érdemeink szerint való vagy a fölötti, azt most ne vitassuk meg – a magyar nemzet kezébe az áprilisi választások kétharmados eredményével egy vissza nem térő, gyors reagálás lehetőségét tette le a történelem, és a magyar kormánynak tudatában kell lenni, hogy ez egy történelmi kihívás, történelmi lehetőség, amelynek a megoldásához vagy kihasználáshoz megkapta a történelemtől a szükséges eszközöket. És ennek a bátorságával és ezen a horizonton gondolkozva kell elvégeznie a munkáját.
Sőt, ha Európában végignézünk, rajtunk kívül szinte senki nem kapta meg ezt a lehetőséget a történelemtől, hiszen ilyen stabil történelmi háttér, ilyen stabil politikai háttér, ilyen stabil parlamenti háttér egész Európában nincs… ilyen politikai stabilitással rendelkező ország, mint amilyennel ma Magyarország rendelkezik, nagyon nehéz, alkotmányos többséget igénylő döntések gyors meghozatalához szükséges politikai hátország Magyarországon kívül szinte alig lelhető fel Európában… azt is mondhatnám, hogy az áprilisi választások után felállt magyar politikai rendszer stabilitása az egyik legnagyobb nemzeti versenyelőnyünk… Ezért nem kell bevárni bizonyos intézkedésekkel nálunk stabilabbnak tűnő vagy biztosabb külpolitikai háttérrel rendelkező országokat. Például a bankadónál. Mindenki tudta, hogy lesz bankadó, de Magyarországnak sem ideje, sem lehetősége, sem szüksége nem volt rá, hogy bevárja, amíg Európa többi országában bevezetik a bankadót, mi voltunk az elsők. Aztán az angolok, aztán most az osztrákok, aztán jönnek sorban a többiek. És a többi intézkedéssel is mind így állunk. Azok a döntések és intézkedések, amelyek itt némi értetlenséget, furcsállkodást, szokatlanságot váltanak ki, mind indokoltak voltak a jövő szempontjából, és meg fogják látni, hogy előbb-utóbb ezek az intézkedések meg fognak jelenni más, a nyugati kultúrkörhöz tartozó államok döntéseiben is. Vagyis nincsenek kitaposott ösvények, és a politikai stabilitás okán nekünk valószínűleg az is hivatásunk ma az egész Európai Unión belül, hogy bizonyos ösvényeket… ha nem is kitapossunk, mert a testméretünk ehhez talán nem ad elég felhatalmazást, de hogy mi fürkésszünk ki – ez részünkről az európai közbölcsességhez elvárható hozzájárulást is jelenti.
[…]
A politikai változás a politika világában a nép felhatalmazása alapján megtörtént. De a politikai változás meg az annak jegyében elvégzendő munka két különböző dolog… A következő egy év döntő, a következő évben kinyíló lehetőségek kihasználása erkölcsi kötelesség, és ha ezt az egy évet karakterében szeretném megragadni, azt mondhatnám, hogy ez az egy év áll rendelkezésünkre, hogy Magyarországot megújítsuk. Ez a megújulás éve… Tudomásul kell vennünk, hogy régi ösztönök, régi eszközök vagy legalábbis egy részük nem működik, legalábbis félrevezet bennünket, ezért másképpen kell gondolkodnunk, másképpen kell cselekednünk is… A megújulás egy évéhez mi az a három dolog, ami föltétlenül szükséges? Az egyik, hogy a lelkierőnket megőrizzük. A másik, hogy megőrizzük azt egységet, amelyet a magyar nép, megjegyzem, a politikusok helyett, az elmúlt választásokon létrehozott. Harmadrészt az akcióképességünket kell megőrizni, a gyorsaságunkat, az éleslátásunkat, a hidegvérünket és a gyors cselekvésre való képességünket.
[…]
Megemlítek néhányat a modellértékű változásokból, amelyek Magyarországon bekövetkeztek, még akkor is, ha ezeknek némelyike más szomszédos országban is megfigyelhető. Én mégis azt gondolom, hogy a kivitelezés módja, a technikai megoldásai azért némi egyediséget mutatnak. Ilyen az arányos adórendszer bevezetése, a fair adózás, az együttműködésre alapuló gazdaságpolitika, amely az állampolgárokat ért megszorítások mellett igényt tart a nemzetközi nagytőke részvételére is a terhek viselésében, és őket is bevonja abba a nemzeti együttműködésbe, amelynek eredményeképpen gazdasági mozgástérhez jutunk. Ide számolom a nagy reformokat: a nyugdíjreformtól kezdve a közigazgatási rendszer átalakításáig… és a nemzetpolitikában ide számítom természetesen a kettős állampolgárság végrehajtását… és persze a MÁÉRT összehívását is egy ilyen speciálisan magyar jövőre adott magyar válasz egyik sajátos elemének látom.
[…]
Természetesen arról szó sem lehet, hogy a nemzetpolitikai szempontjainkat és a nemzetstratégiai érdekeinket bármilyen külpolitikai reláció érdekei alá rendeljük. Pont fordítva, az összes külpolitikai relációnkat annak fényében kell alakítani, hogy a nemzetstratégiai és a nemzeti érdeket képviselő felfogásunkból mi következik. Ugyanakkor az is világos, hogy a nemzetközi kapcsolatok rendszere radikálisan meg fog változni, vagy már meg is változott… A korábban nagyon gyakran ideológiailag motivált kapcsolatrendszerek át fogják adni a helyüket az ideológiamentes kapcsolatrendszereknek. Ha megnézik, hogy az Európai Unió vagy az Egyesült Államok hogyan alakítja a viszonyát Oroszországhoz, Kínához és Indiához, akkor ennek a jelét látják… Nekünk semmi okunk nincs arra, hogy továbbra is ideológiai szempontokon alapuló kapcsolatrendszert építsünk ki olyan országokkal, amelyekkel egyébként a pragmatizmus alapján építi mindenki a kapcsolatrendszerét… Talán a legutolsó francia-kínai találkozót idézhetném… Felfogásom szerint a nemzetközi politikában az előttünk álló jövő nem ideológiai csatáktól, egyes civilizációk alapértékeinek képviseletétől lesz majd hangos, hanem egy más együttműködési versenyről szól majd. Létrejön a világban egy együttműködési verseny. Az Európai Unión belül számos problémát okoz majd egyébként, ennek a vitái zajlanak is, ki tud jobb kapcsolatokat kialakítani olyan felemelkedő térségekkel, amelyekkel eddig nem volt divat mély kapcsolatokat kialakítani… Brazíliától kezdve Indiáig… Az együttműködés első számú terepe a gazdaság. Meggyőződésem szerint a következő évtizedben a legfontosabb nemzetközi politikai tárgyalási pozíció gazdasági pozíció lesz. Nem hadi, nem a katonai, nem vallási és nem ideológiai természetű, hanem gazdasági természetű. Szerintem ez Magyarországnak jó hír. Mert ez veszélyezteti legkevésbé a békét, és ez ad leginkább lehetőséget arra, hogy aki ügyesebben fejleszti a saját gazdaságát, az tudjon történelmi léptékkel a leginkább előrehaladni.
Nemzetpolitikai szempontból a nemzetközi ügyek megváltozása számunkra kedvező. És természetesen Magyarországnak van egy speciális küldetése, hogy ebben az újrarendeződő világban, túl azon, hogy törődik a saját nemzetpolitikájával, a saját nemzettestvéreinek a jövőjével, egy Kárpát-medencei politika kialakításával, a kultúrától kezdve a gazdaságig minden területen, aközben ebben az újrarendeződő világban – részben történelmi okokból, részben lelki okokból, részben érdekeink helyes megértéséből fakadóan – nekünk egy közép-európai együttműködés kialakítása is érdekünk, és ebben Magyarországnak szerepet kell játszania. Ezt szimbolizálta az a körülmény, hogy – először a történelmünk során – az újonnan megválasztott magyar kormány első hivatalos útja Varsóba vezetett, és nem máshova. Ezt szimbolizálja az a körülmény, hogy hiába van megterhelve számos, sőt a legsúlyosabb nemzeti ügyeinkkel a szlovák-magyar együttműködés, mégis mindent megteszünk annak érdekében, hogy Szlovákiát bevonjuk egy közép-európai együttműködésbe. Hogy ő is ott legyen ennek az együttműködésnek a keretén belül… Meggyőződésem szerint ha koncentrikus körökben haladunk, akkor a magyarországi politika után a nemzetpolitika, és rögtön utána a mi küldetésünk egy közép-európai politika megteremtésében fogalmazódik meg. Egy közép-európai gazdaságpolitika, infrastruktúra-politika, fejlesztéspolitika, talán még a katonai együttműködés lehetőségét sem zárnám ki, természetesen a NATO-n és az Európai Unió keretein belül.
Végezetül: milyen lelki alkattal tudjuk és milyen lelki alkattal nem tudjuk elvégezni azt a munkát, amiről én most beszélni próbáltam. Milyen lelki alkat kell ahhoz, hogy Magyarország vagy a Kárpát-medencei magyar nemzet, vagy a világban élő világnemzetünk, a magyar világnemzet hajója ne hajótörést szenvedjen, hanem gazdag rakománnyal megrakva érkezhessen meg békés kikötőkbe. Ehhez kell egy sajátos vezetői gondolkodásmód is. A vezetők felelőssége ilyen korszakokban mindig nagyságrendekkel megnő… Itt valójában az igazi nagy, megnövekedett felelősség a vezetőknél jelentkezik. Egy nagyon komoly vezetői felelősség. Ahhoz, hogy ezt a vezetői felelősséget az ország javára tudjuk gyakorolni, ahhoz szerintem, bármilyen meglepő, egy örökzöld könyvhöz kell visszanyúlnunk, ismét Bibót kell olvasgatnunk. Ott található meg, egy számunkra kedvezőtlen végkifejletet vett, de hasonlóan nagy átrendeződés idején írt írásaiban annak a lelki alkatnak a megfogalmazása, amire nekünk, a magyar nemzet Kárpát-medencei és azon túli vezetőinek szükségünk lesz. Bibó arra figyelmeztet bennünket…, hogy a magyarság fejlődésének, a közös nemzeti gondolatnak a legnagyobb gátja az, hogy „nálunk többnyire hamis realisták állnak szemben túlfeszült lényeglátókkal”. Na most ezt a helyzetet kell kezelnünk. Tehát a hamis realisták szembenállása túlfeszült lényeglátókkal. A lényeglátás fontos dolog, pozitív szó, a túlfeszült lényeglátásban vannak a problémák, tehát amikor egy lényeglátásból akarjuk levezetni a soron következő pragmatikus döntésünket is. Az nem fog menni. Mert az egy olyan ideológiailag motivált döntéssorozathoz vezet, ami a végén valójában nem a javunkra, hanem ellenünkre szól. Ennyit a túlfeszült lényeglátókról. De nem ezt látom az igazi problémának. Ez a lelki alkat jelen van a magyar politikában, de nem uralkodik. Ami igazán komoly veszélyként jelen van, az a másik oldal. Az a hamis realitás kérdése. Amikor hamis realisták állnak szembe egy középutas politikával, ezt tartom igazán problémának. A hamis realisták álláspontja nagyon könnyen összefoglalható, mert az… annak a rossz hírnek a hirdetésében ölt testet, hogy nincs mit tenni, mert Magyarország sorsa valahol önmagán kívül dől el. A tőzsdéken dől el, a világbank tárgyalótermeiben, a Gazprom csapjainál meg a jó ég tudja még, hol. Ez a hamis realisták hangja. Ezzel szakítanunk kell. Ez ugyan nagyon logikusan hangzik gyakran, önfelmentő is, de az a helyzet, hogy ebben nincs jövő. Ebben a gondolkodásmódban nincs lehetőség olyan döntésekre, amelyek valójában szolgálnák az ország érdekét. Ezért nekünk egy tárgyilagos és realista nemzetpolitikára van szükségünk, amelynek a kiindulópontja az, hogy egy percre sem felejtjük el, hogy az egységes magyar nemzet létezik… Ez garancia arra, hogy soha többet olyan hibákat ne kövessünk el a nemzetpolitikában, mint amilyen hibák az elmúlt hat évben megnyomorították, megnyomorították sok millió magyar ember életét. Ezeknek a hibáknak az elkerülésére soha vissza nem térő lehetőségünk és esélyünk van.
Ennek szellemében kívánok a MÁÉRT-nak eredményes tanácskozást.
Videoforrás: fidesz.hu