A pszeudokincs




A választások előtt tíz nappal Magyarország jelenlegi miniszterelnöke csodálatos ajándékkal lepte meg népét. Visszaszerezte „a családi ezüstöt”. Magyar földre került a Seuso-kincs. Vagy legalábbis egy része. Ki is állítják nemzeti büszkeségünk tárgyaként a korona mellé az Országházban.


A kincsek csakugyan magyar földből kerültek elő, de Pannonia provincia talajába ásatta el barbár törzsek támadásától félve eredeti tulajdonosa, Seuso, a gazdag római polgár. A honfoglaló magyarok csak évszázadokkal később érkeztek erre a tájra. Nem magyar kéz munkálta ki ezt az ötvösművészeti remeket, nem a magyar kultúra szerves fejlődésének gyümölcse. Magyar ember csak megtalálta, mint egy sebtében kipakolt régi ház szerencsés új tulajdonosa. Neki egyébként nem hozott szerencsét a kincs, felakasztva találták meg a pincéjében.


Amit az ember ajándékba kap, az attól kezdve az ő tulajdona. Ezzel is van egy kis hiba. A tizenöt millió euróért, négy és fél milliárd forintért nem a tárgyak tulajdonjogát vásárolta meg a magyar kormány, hanem az őrzési jogát. A tulajdonjogról ugyanis a tárgyegyüttes homályos eredete miatt egyetlen bíróság sem hajlandó dönteni.


Orbán a szerinte nagyon előnyös vételárat tárgyalási pozíciónk erősödésének – egyre jobban tisztelnek bennünket a nemzetközi porondon – és Lázár János briliáns tárgyalási stratégiájának tudta be.


Mint Hajdú Éva volt miniszteri biztos elmondta, a kincseket – az összeset, nem a felét! – 2008 körül tízmillió euróért már felajánlották a magyar államnak. Akkor józan döntés született.


Összefoglalva: Orbán kormánya a „családi ezüstöt” nem jutányosan, hanem nagyon drágán vette meg. Az ezüst ugyan szépen csillog, de nem a mi családunké, hanem egy több száz éve kihalt famíliáé. Ehhez képest az, hogy a mi pénzünkéért vette meg és nem is lett a tulajdonunk, már alig érdemel szót.