Az érzelemrokonító forraszték

Aszongya az én szerkesztőm, hogy úgyse nem bírom ki, hogy ne írjak a köztársasági elnök anyanyelvi javaslatairól. Hát, szívesen kibírnám, meg tulajdonképpen állati egyszerűen el lehet intézni azzal, hogy sült baromságokat tartalmaz az anyanyelvre vonatkozó rész. (Ezzel nem akarom azt sugallni, hogy a többi nem, de szerencsére azt nem kérte a szerkesztőm, hogy olvassam el.) Ezen írás címe például onnast való.

Már mondjuk ott kezdődik, hogy alkotmányban tanultabb népek nem védik a saját anyanyelvüket, amit egyébiránt a világon senki se nem akar eltiprani, már csak azér se, mer például ez a tízmillió ember nemigen beszél más nyelvet. Tanultabb népek a kisebbségeik nyelvét szokták védelmezni, meg a szabad nyelvválasztáshoz való jogot, tehát mondjuk a siketek jelnyelvét, a még megmaradt nemzetiségek nyelvét meg ilyeneket. Azér nem fejtegetem én ezt, mer olyan mindegy, ha Schmitt Pál a hont meg a nyelvet kivont párbajtőrrel, akkor kivont kivont párbajtőrrel.

Szegény Brassait nem kellett volna idekeverni, és főként hogy így. Értem én, hogy a chomskyánus generatív mondattant (tejóúristenazmi?) megelőlegező szintaktikai (milyen?!) munkásságát megérteni nehezebb, de ha már más nem, hát a legprimitívebb, tényleg, hogy az ember megnézi a magyar wikipédiát, oszt ott ez van: „Tevékenyen, mindkét oldal álláspontját elutasítva foglalt állást az ortológus–neológus vitában. Saját organikus nyelvszemléletét képviselve elvetette a tudatos, kampányszerű nyelvtervezés szükségét és lehetőségét. Felhívta a figyelmet a paraszti népnyelvre mint a köznyelv lehetséges forrására és a közösség nyelvízlésére, amely magától ítél az újítások sorsáról.”

Magyarán, aszonta a Brassai, hagyjuk mán a nyelvet békébe. De amúgy Brassai óta történt egy s más a nyelvészetben, ami ugye olyannyira illetékes, hogy igen magas szintű gondolkodást sajátíttat el azzal, aki jól megtanulja, hogy az majd máshol is alkalmazható lesz (ez van benne az indoklásban, és konkrétan szívesen elfogadom), szóval azt mondja a nyelvészet, a 18. század óta kitartóan, hogy köze nincs a nyelvtudományhoz a nyelvművelésnek és vice versa, ha szabad még ilyeneket alkotmányilag.

Az a baj, hogy röhögünk itten, mer igazán van min, Mr. Bean ha alkotmányozna, az ilyesmi lenne. De a preambulumba javasolt mondat – „A magyar nyelv nemzeti önazonosságunk és összetartozásunk legfőbb letéteményese” – természetesen semmilyen társadalomtudomány (a nyugati kultúrszennyek, antropológia, szociológia, pszichológia, nyelvészet) szerint nem igaz, ellenben súlyosan diszkriminatív, és ténylegesen veszélyezteti a magyarországi kisebbségi nyelvhasználatot, amely egyébként sincs jó bőrben. A nyelvi emberi jogok (vannak ilyen úri huntzfutságok) skáláján a legkirekesztőbb, mondhatni szélsőséges csoportba tartoznak az állam egyetlen és kizárólagos nyelvét alkotmányban védelmező országok, nincs is sok belőlük. A törökök a kurdok ellen alkalmaztak ilyesmit, annak se volt jó fogadtatása, na de mi? A lényegében egynyelvű Magyarországon a magyar nyelvet védelmezni kizárólag egyetlen, folytonosan rárontó csoporttól szükséges: maguktól a magyar zemberektől. Akiké ez a nyelv. Viszont egy ilyen kitételre való hivatkozással meg lehet szüntetni a nemzetiségi oktatást, ugyanis nyugodtan értelmezhető alkotmányellenesnek, mert a magyar nyelv használatának kárára történik – ebben a felfogásban, persze, nyelvészetileg tökéletesen értelmetlen egy ilyen mondat, hogy „kárára”, de a javasolt alkotmányszöveg szellemével összhangban van. Például nem tudható, ugye, mi lesz az olyan családnevekkel, amelyek nem felelnek meg a magyar helyesírásnak, meg aztán szabad-e majd csúf idegen neveket adni gyermekeinknek, és ki dönti el, mi a magyar név és hasonlók.

Hogy a nyelvművelés káros mivoltáról miért nem hallottunk korábban? Hallhattunk, de elsősorban belső kérdésként, nyelvészek belügyeként kezelve. Ebben hibás a magyar nyelvésztársadalom és összes hivatalos intézménye, amelyik megalkuvóan sunnyogja el, hogy sehol a világon nem számít nyelvésznek a nyelvművelő, azon egyszerű oknál fogva, hogy pont olyanokat mond a nyelvről, mint ha a természettudós közölné, hogy a Föld lapos. Mellesleg nem is számított, sehol, nálunk sem, nyelvésznek a nyelvművelő, Gombocz Zoltán a Nyelvtudományi Társaság elnökeként mondta el 1931-ben azt a beszédét, amelyben részletesen megindokolta, miért áll szemben a nyelvtudomány valamennyi megállapításával a nyelvművelés. Így volt ez egészen a kommunizmus kitöréséig. Korábban is volt persze a mai értelemben vett nyelvművelés Magyarországon, egészen az 1870-es évektől, de nem tartották tudományos tevékenységnek, szimpla publicisztika és politika volt, műkedvelő, bár igen kártékony pintérjenők kedves játékszere. De csak a kommunista érában vált kötelezővé a szocialista hazafiság eszméje jegyében ápolni a magyar nyelvet a nyelvészeknek is, s bár nyelvészeink többsége nem tette, voltak nyelvésznek nevezett emberek, akik máshoz nem értettek, beleértve a tényleges nyelvészeti alapismereteket. Mivel az említett urak pénzosztó és rangosztó pozíciókban is leledzhetnek, a magyar nyelvésztársadalom nagyobbik része, finoman szólva, soha nem mert elég karakán lenni e tárgyban. Hibás mindenki, aki a nyelvtudományt ugyan féltette a nyelvművelés terrorjától, de nem vette észre, vagy nem foglalkozott ezzel, hogy a nyelvművelés nem éppen szelíd virág, amivel mindenki úgy szórakozik el, ápolgatja, nyesegeti, nevelgeti, a nyelvészet kertjén kívül, ahogy akarja. A nyelvművelés, mint az a nyugati tudományosságban közhely, „a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”, alapelve pontosan ugyanaz, ami a rasszizmusé és etnicizmusé, úgy hívják ennélfogva, hogy lingvicizmus, és azt jelenti, hogy másokat a nyelvhasználatuk alapján megbélyegeznek, diszkriminálnak. Akik lehetnek nemzetiségi nyelvet beszélők és lehetnek magyarul beszélők. Pont mint a szlovák nyelvtörvény, de mindenki mennyire föl volt háborodva (joggal), pedig az nem is az alkotmány volt, a „nyelvrendőrség” szankcionálni tartozott a „hibás” szlovák nyelvhasználatot is, nemcsak ha valaki nem szlovákul beszélt.

Az semmi meglepetést nem okoz, hogy a centrális erőtér hullámait azonnal meglovagolják a nyelvvédők (tényleg, a centrális erőtér minémű közeg?), tekintve, hogy az egész szemlélet („aki nem úgy beszél, mint én, az bunkó/nem magyar/erkölcstelen”, illetve „majd én mindenkinek megmondom, hogy kell beszélni”) tőrőlmetszett centrális erőteres. A nyelvművelés államilag támogatott virágzása mindig a centrális erőteres korszakokkal esett egybe, a faji tisztogatás idején nyelvtisztításnak, a kommunizmus idején nyelvi egységesítésnek, az emberarcú szocializmus idején meg emberarcú nyelvművelésnek hívták. A nemzeti együttműködés jegyében, teljesen logikusan, ebben az értelemben is a gondolkodás elkerülése, a tudományos eredmények, a nemzetközi tudomány semmibevétele a kötelező, a bezárkózó, ostoba magyarkodás kell a természetes, magától értetődő – azaz a magabiztos, kompenzálás nélküli – magyarságtudat helyett, az ócska, silány közhelyek a gondolatok és a tudás helyett. És ez most itten olyan jól lett csinálva, hogy minimum egy Schmitt-emlékérmet kiutalhat magának az elnök úr, a motorikus belesimulás példaadó megnyilvánulása jutalmazásaképpen.

Tényleg vonzza ez az egész szánalmas alkotmányozási nyeklődés a viccelődést, pedig sírni több okunk volna. Például a köztársasági elnök által javasolt további konkrét szövegjavaslatok okán:

1. „A Magyar Köztársaság számára alapvető (nemzeti) érték a magyar nyelv.”
2. „A Magyar Köztársaság minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja/köteles támogatni a magyar nyelv ápolására és megóvására tett törekvéseket.”
3. „Az állam alapvető feladata a magyar nyelv ápolása, óvása és fejlesztése.”

Ebből az 1. számú érthetetlen, az is, hogy mit akarnak vele, legfeljebb nyelvtörvények megalkotásakor hivatkozhatnak rá. A 2. számú a sanyarú sorsú nyelvművelés ismételt fölvirágoztatásának alkotmányba iktatása. Nyilván sokan reménylik, hogy ezzel az ínségnek vége, jönnek a szép emlékű korok újra, a kései harmincas és az ötvenes évek, még egészen a Kádár-kor végéig, amikor a sok munkát és az ordas etnicizmusnál magasabb szintű elvonatkoztatási képességet igénylő valódi nyelvészet helyett a nyelvművelés számított legitim nyelvészkedésnek. De a korszak vége felé elkezdtek beszivárogni az átkozott idegen nyelveken írt tankönyvek, publikációk, páran eljutottak idegenszívű külhoni egyetemekre, elővették nagy magyar nyelvészek munkáit, és csodálkoztak, hogy mi van itt nyelvészet helyett. Most viszont majd alkotmányos kötelessége lesz a magyar államnak nyelvrendőrség felállítása, nyelvi bíróság üzemeltetése, nyelvmeghágási büntetések beszedése, nyelvi kommandó működtetése, mert mindez jelentősen hozzájárul a magyar nyelv megóvásához. Nem lesz ímél, csak villanylevél, nem lesz marketing csak piacozás, nem lesz blog, csak villanynapló, és egyáltalán, egyféle magyar nyelv lesz, aki bármilyen módon eltér tőle, csúnyán megfizet. Azt majd leszalámizzák maguk közt a nyelvművelők, hogy melyikük döntse el, mi helyes és mi nem, és miért az, és miért nem a másik.

A 3. pont is érdekes, a kormányülések a magyar nyelvet ért legsúlyosabb támadások szemlézésével fognak kezdődni, az állami alkalmazottaknak nyelvvizsgát kell tenniük magyarból, és lesznek külön anyanyelvfejlesztő intézetek, ahol az újmagyart tanítják a zembereknek. Ami azt illeti, ezt máris komolyan veszi a kormányzat, a nemzeti pillanatok alatt ugyanolyan fosztóképzővé vált, mint egykoron volt a szocialista: a szocialista demokrácia azt jelentette, hogy nincs demokrácia, a szocialista piacgazdaság azt, hogy nincs piacgazdaság. A nemzeti együttműködés például azt jelenti, hogy együttműködésről ne is álmodjunk. S mivel az állam alapvető feladata a nyelvápolás, -óvás és -fejlesztés, a kórházak helyett nyelvápoldák, az óvodák helyett nyelvi óvóhelyek, az iskolák helyett nyelvfejlesztő intézmények fognak működni, ez például igen sokat tud segíteni a költségvetésen, amikor már mindenki jól meg lesz adóztatva, nemcsak a nyugdíjszámlákról, hanem a bankszámlákról is levették a pénzeket, a lakcím alapján beazonosították az összeíráskor, hogy ki hol lakik, és elvették mindenkitől, ami neki nem jár alapvető szükségletei kielégítése céljából, einstandolták a fölösleges autókat, plazmatévéket, mosógépeket. Nos, akkor már csak egy dolog marad, hogy végre elérjünk 1984-be: az újmagyar megóvása. Mert a nyelv a legveszélyesebb fegyver, gondolataink megzabolázása, bebörtönzése és kiirtása csak azon keresztül történhet. Ilyen azonnali agyhalált okozó mondatokkal, mint az elnöki javaslatban áll: „Anyanyelvünk érzelemrokonító forrasztékot létesít magyar és magyar között, éljenek bármely pontján a világnak.”

Rákerestem a neten (ha tetszik, kutakodtam a világhálón – de név úgysem kell neki, az se lesz): a forrasztékra, néhány találatot adott ki mindössze. Az egyik egy kiáltvány szövege, 1849. május 30-án jelent meg Debrecenben az orosz hadsereg ellen, vannak benne emlegetve muszkák, nyilván ennek kapcsán csípődött be a kommunikációs stáb valamelyik tagjánál, amikor még nem a keleti szél fújta a nyugati vitorlát (vagy ilyesmi):

„Európa szabad nemzetei nem fogják engedni, hogy rablánc és gyalázat legyen véres küzdelmeink bére, és veszve legyünk magunknak, veszve nekik. Mert ők részvéttel kísérik jelenünket; mert ők szövetségeseink a kitűzött szent célért, szövetségeseink a boldogabb jövendő fejében. E szövetséget a szabadság vágya teremté és tartja fen. Isten e vágy által nemzeteket köt egybe, s a szabadság vágyánál nincs erősebb forraszték. Egyesítve saját erőnket, s a szabad külnemzetek rokonérzetétől fedetve, áttörhetlen falat képezünk. Fel tehát magyarhon népei! Újult hévvel és bizodalommal fel a haza védelmére. A kocka örökre elvettetett. Magyarország szabad akar lenni – és szabad lesz!”

Csöndesen megjegyezném: a szabadság vágya fontos forraszték, de nekünk ugyan ebben soha senki nem segített a szabad külnemzetek közül, úgyhogy jobb lenne, ha az a kocka, mert ezt most egy másik, bizony, és nem a szabadságé, nem nagyon lenne elvetegetve. A másik forrasztékot Péch Antalnak, a vaskoronarend III. osztályú lovagjának 1879-ben, Selmecen kiadott német-magyar bányászati szótárában találtam: az Einlöthung magyar megfelelője.

De megvan maga az érzelemrokonító forraszték is: Kossuth Lajos 1848. március 3-án egy beszédében az országgyűlés feladatairól mondta: „Igenis, tekintetes rendek, erős meggyőződésem, hogy dinasztiánk jövendője a birodalom különbféle népeinek egy szívben-lélekben egyesüléséhez van csatolva, ezen egyesülést nemzetiségeik respektálása mellett csak az alkotmányosság érzelemrokonító forrasztéka teremtheti meg. Büró és bajonett nyomorú kapocs.” Szegény, szegény Kossuth Lajos, polgári állam és liberális demokrácia.


Sándor Klára                 


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!