Gördülő kövek, polgári mellkasokról

Nem kell majd a 100 napos türelmi idő a Fidesznek, amennyiben győz az országgyűlési választásokon és kormányt alakíthat” – nyilatkozott Orbán Viktor, még az ősz elején, a Blikknek adott interjújában.

Az ő kormánya ugyanis mindent egy csapásra fog megoldani, és nagyjából másnapra. (Ld. még a „holnapra megforgatjuk az egész világot” sort 1948-ból, a Sej, a mi lobogónkat… kezdetű, művészi szempontból kétségtelenül átütő, mozgalmi dalban.) Méricskélni pedig nem őket kell, hanem a „mázsás követ”, amely úgymond az ő hatalomra kerülésük napján gördül majd le a magyar polgári mellkasokról.

A kérdést tehát – miszerint jár-e majd az új kormánynak a türelmi idő – elvileg föl sem lehetne tenni, hiszen az érintett, várhatóan kormányalakító párt vezetője a kérdést már eldöntötte, úgy, mintha ez egyedül rajta múlna, vagyis mintha egypártrendszerben élnénk.

Egyelőre azonban nincs egypártrendszer, bár – ahogy mondani szokás – lenne rá igény. Így már csak azért is figyelmen kívül kell hagyni, hogy mit döntött Orbán Viktor, mert ennek fényében már a kérdésfelvetés is azonos a többpárti demokrácia védelmével. A magam részéről pedig tovább is lépnék: demokráciában evidencia, hogy minden kormánynak meg kell kapnia a türelmi időt. E nélkül ugyanis a társadalom számára nem volna jelen kézzelfogható tényezőként a demokratikus működési keretek egyik – még ha nem is a legalapvetőbb – normatív eleme.

Miért kéne a Fidesszel kivételt tenni? Csak mert illik elhatárolódni az általa képviselt etatizmustól és antiliberalizmustól?  Szerintem ennek a kérdésnek semmi köze az elvi vagy morális elhatárolódáshoz; annak nem itt van a helye. Hacsak nem nyíltan ember- és társadalomellenes (tehát rasszista, diktatórikus és totalitárius) formáció került hatalomra, egyetlen társadalom sem létezhet úgy, hogy folyamatosan elhatárolódik a saját kormányától. Hogy úgy mondjam: tetszettek volna korábban elhatárolódni, és nem akkor, amikor az adott formáció a társadalom többsége számára a legvonzóbb alternatívának mutatkozott, és választásokon szerez legitimációt.

A türelmi időnek az a lényege, hogy mind a hatalom politikai partnerei, mind a média és a társadalom informális szférái hagynak kifutási időt a kormányoknak programjaik  tendenciáinak, igazságainak és hasznosságainak bizonyításához, a kellő visszacsatolási rendszerekben. Más szóval a türelmi idővel a kormány kap egy ajánlatot, amit értelmetlen visszautasítania. Ha ezt teszi, blöfföl. Ugyanakkor az ajánlatnak mindenki a haszonélvezője lehet, amennyiben az efféle játékszabályok folyamatos fenntartása megerősítheti, hogy létezik és működik a szükséges, általános, politikai ethosz, és ezen keresztül létezik a politika iránti, szintén nélkülözhetetlen közbizalom.

De hát mit nem mondok: hiszen az emberek szubjektív megítélése szerint éppen ez a két fogalom az, amely jelen pillanatban nem létezik. Miféle általános, politikai ethoszról és közbizalomról beszélek én itt?!

Az eltelt húsz évben gyakorlatilag nem jöttek létre közös, morális mércék, amelyek kulcshelyzetekben mindenek fölött, a közjó alapvető megjelenítőiként összefognák a pártokat. Mi több, egyáltalán nincs konszenzus arról, hogy mi tartozik a közjó fogalmába, vagyis mi nem pártpolitikai kérdés. Éppen ellenkezőleg: pártok alapulnak destruktív világnézeteken (rasszizmus, vallási dogmatizmus, voluntarizmus), vagyis a „közrossz” képviselete a hazai pártszerkezet konstitutív elemévé vált. Ráadásul ez egyáltalán nem pusztán az elvekre, politikai filozófiákra vonatkozik. Ha létezik helyzet, amelyben az elvi konszenzusok hiányának a gazdasági működés terén is következményei vannak, akkor ez ilyen. Hogy csak néhány kirívó példát mondjak: Polgármesterek állhatnak ideológiai (sőt: „hazafiassági”!) alapon a szegények ellen tüntető nácik mellé, miközben másnap ugyanezen szegények léthelyzetének anyagi feltételeiről döntenek, nem mellesleg a fennálló törvények átírásával. Mágnásokká-dzsentrikké vált, milliomos újságírók készíthetnek politikai interjút saját üzlettársaikkal úgy, mintha azok pusztán közéleti interjúalanyaik lennének, hiszen a törvények nem tiltják, hogy közszolgálati jellegű munkát végző személyek profitszerző cégeket alapítsanak – és a sort bárki folytathatná. Mindez azt is jelenti, hogy relativizálódik a szakértelem fogalma (hiszen a tőkegyarapítás szakértelme összefolyik például a közigazgatási vagy az értelmiségi szakértelemmel), hogy eltorzul a társadalom önmagáról alkotott képe (teljes egészében etnikai kérdésnek minősül a szegénység kérdése, tisztán pénzkérdésnek az oktatás vagy a tudományos kutatás, és általában nem lehet felismerni a legalapvetőbb társadalmi rétegzettségeket), s univerzálissá válik a korrupció és a politikai befolyások érvényesülése az elvileg független közszférákban. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mit jelent ma nálunk a pártatlan igazságszolgáltatás.

A lényeg tehát az, hogy mindezek fényében majdhogynem nevetségesnek, de legalábbis jól fejlett naivitásnak látszik akár a politikai ethosz, akár a közbizalom fogalmát emlegetni.

De hát éppen azért kell emlegetni őket, mert hiányt jelentenek. Mert az igaz ugyan, hogy a hiányt jelenleg „ellenszerződések” töltik ki: szinte nemzeti konszenzus van arról, hogy nincs szükségszerűbb a politikai felelőtlenségnél, a hatalom démonizálásával párosuló, permanens forradalmi hév fenntartásánál, az adózás kijátszásánál, a korrupciónál és a politikai igazodásnál. És az is igaz, hogy a következő kormány várományosa szervesen ebbe a konszenzusrendszerbe illeszkedik – például amennyiben pozitív értelemben démonizálja (isteníti) önmaga hatalmi potenciáját, és felelőtlenül rájátszik az állampolgárok alattvalói vágyaira. Csak az nem igaz, hogy egyáltalán nem léteznek olyanok, akiknek módjukban áll fenntartani a demokratikus játékszabályokat, illetve akik számára ezek egyáltalán fontosak még. Miért ne léteznének? A két politikai ellenfél jelen pillanatban pártként a padlóig küzdötte le magát, de azt egyikre se lehetne ráfogni, hogy demokrataként is ezt tette volna. Nincs okunk feltételezni, hogy ellenzékben antidemokratikus eszközöket fog választani. Az MSZP, az SZDSZ és az MDF több téren is gyenge volt a demokrácia érvényesítésében, de nemigen torpedózta meg sem az alkotmányos rendet, sem annak intézményeit. A bírói függetlenség körüli anomáliáktól eltekintve az ország liberális alapelvekre épülő, demokratikus intézményrendszere nem került olyan válságba, hogy azt univerzális krízisnek lehetne tekinteni. Stabilan áll, és minden új kormánynak ebbe a keretbe kell beilleszkednie. Amíg az új kormány ezt nem kezdi el lebontani, addig minden egyéb programját, tevékenységét érdemes önmagában, az ideológiájától függetlenül, tehát a kellő türelemmel nézni. Azért érdemes, amiért Pascal azt mondta, hogy Isten valószínűleg nincsen, de úgy kell tennünk, mintha hinnénk a létezésében. Ettől ugyanis magasabbrendűnek tekintett szabályokat fogunk betartani, és az csak a hasznunkra válik.

A demokrácia mégoly pici szabályai is magasabbrendűek a destruktív, harci szabályoknál. A Fidesz harcos párt, de ha rögtön az elején harci helyzetbe is kerül, azzal csak az legitimálódik, hogy a társadalmi lét lényege a nyers harc. Márpedig a harc csak rövid távon jelenthet sikert, hosszú távon a demokratikus játékszabályok képesek társadalmi tőkét, kohéziós erőt létrehozni. Eldönteni tehát azt kell, hogy ki melyik tőke mellé akar állni.

Csak nem akarhatjuk, hogy egy baloldali, egy liberális, de bármely egyéb párt a nyers harcból gyűjtsön össze magának tőkét, a 2014-es választásokra, és visszadobja a köveket, amelyek azokról a bizonyos mellkasokról legördültek! Hagyni kell őket elgurulni. Így még mindig használhatóbbak lesznek, mint ha (akár képletesen is) összevérezzük őket.


Ajánlja az írást másoknak is!