A nemzet tarisznyája




Hát, mit mondjak? Kissé szegényes ajándék ez a lehordott tarisznya.


Ami még ráadásul teljesen üres is. Belül.


Egy lúzer ország lúzer ereklyéje. És még ezért is verejtékesen meg kellett küzdeni. Egyeztetések során, terrorelhárításon, ajtónállókon és titkárságokon kellett átverekednie magát a begyűjtőnek. Évekig tartó erőfeszítés eredménye ez a műtárgy.


Erősen töröm a fejem, mivel segíthetném az efféle adományokat gyűjtő muzeológus szakember munkáját.


Első gondolatom az a fekete félcipőm, amelynek már levált a talpa, de nagy idők tanúja volt. Ezt viseltem, amikor találkoztam a főügyésszel. Majdnem, mert három méterre mentem el mellette.


Gondoltam a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatáról készült színes képemre. Elvetettem, mert a legyek természete a császári idők óta sem változott, és sajnos lepatinázták.


Aztán eszembe jutott a barna műanyag kávéspoharam, de azt sajnos használat után eldobtam. Egy vidéki kisváros Pollack Mihály által épített, klasszicista megyeházának gyönyörűséges, vaskos oszlopú lépcsőházában kávéztam, amikor a nagy ember vonult felfelé a széles lépcsősoron. Kifogástalan elegancia, fiatalos, sportos tartás, mosoly és szorgosan igyekvő, népes kíséret. Mellém ért, de nagy távlatokat fürkésző szeme nem látott. Egy pillanat, és eltűnt fent a fényben, én pedig lent maradtam, a lépcső alján, a homályban.


És most, hogy ezt a kivételes pillanatot felidéztem magamban, megvan az ötlet.


A toll.


Lehet, hogy ezért is meg kell majd küzdeni, de megéri. Legyen Schmitt Pál elnök úr íróeszköze a nemzet töltőtolla. Fényeskedjék a tarisznya mellett, a Magyar Nemzeti Múzeum erre méltó dísztermében.


A magunk és jövendő generációink csodálatára és okulására.