„Mit csináltál a világháborúban nagypapa?”




Karsai László, a Dohány utcai zsinagógánál elhangzott mondata, a kérdő mondat, amelyet az ő fia intézett nagypapájához, Karsai Elek történészhez, megrendítő, és elgondolkodtató.


Ma, amikor a német megszállás „emlékére” szobrot állíttat a magyar kormány, amikor a szobor felállítása ellen a zsidó szervezeteken kívül csak néhány elszánt aktivista fejt ki ellenállást, gondolkodjunk el azon, vajon hány magyar családban tettek fel hasonló kérdést az unokák.


A magyar társadalom nem ismeri a II. világháború iszonyatos történetét, a személyes emlékeket elfojtották, elhallgatták a túlélők.


György Péter szikár, szomorú könyve, az Apám helyett pontosan ismerteti azokat a traumákat, amelyeket a mi országunkban nem sikerült kibeszélni, feldolgozni, a közös emlékezés részévé tenni.


Az elfojtás igaz volt a holokauszt borzalmait túlélőkre, a gettóban, hamis papírokkal bujkálókra, a munkaszolgálatra hurcoltakra is, de szó sem esett a történtekről az elhagyott zsidó javakat használók, a hajdani a deportálásokban résztvevő hivatalnokok, csendőrök köreiben sem.


A zsidó családok a rendszerváltás euforikus napjaiban rákényszerültek, hogy fiaiknak, unokáiknak felfedjék az addig agyonhallgatott történeteket. Az Antall-kormány idején, népi-urbánus vitának álcázva, megnyílt a lehetőség arra, hogy a lappangó antiszemitizmus felszínre törjön. Az SZDSZ-t Csurka István, és követői egyenesen zsidó pártnak titulálták, az emlékezetes Kónya–Pető-vita szabadjára engedte a szocializmus évei alatt tabuként kezelt antiszemita érzelmeket.


Az eltelt negyed század során fokról fokra bátorodtak fel azok az emberek, akik gyűlöletüket az idegenek, a feketék, a zsidók, a cigányok ellen végre hangosan kimondhatták. Az ultraliberális vélekedés, „vesse ki a társadalom magából a gyűlölködőket”, egyáltalán nem működött. A bírósági ítéletek inkább bátorították, mintsem szankcionálták volna a nyílt antiszemita, rasszista megnyilvánulásokat.


Willy Brandt 1970-ben térdet hajtott a varsói gettó áldozatainak emléke előtt. Magyarországon 1993-ban Horthy Miklóst újratemették. Az Antall-kormány nyolc minisztere vett részt a szertartáson, maga Antall József családtagjaival képviseltette magát.


Az árpádsávos zászló, a Magyar Gárda, a Betyársereg, a parlamentbe jutott Jobbik felszólalásai immár részei Magyarország hétköznapjainak. Megütközés, felháborodás csak az épp nyugdíjba küldött „ballib” értelmiségiektől hangzik el.


Nincs kétség afelől, hogy május végén állni fog a szobor, amely fennen hirdeti, hogy a kényszer, a birodalmi sas túlereje győzte le az ártatlan Gábriel arkangyalt. Fel lehet lélegezni, nem mondhatja senki a magyarokra, hogy utolsó csatlósként, háborús bűnös kormányfők vezetésével követett gyalázatos tetteket. Az alkotás az örökös magyar miniszterelnök ajándéka az ő népének.


Ahogyan nincs kollektív bűn, kollektív felmentés sem lehetséges.


A szobor, amíg áll, hirdeti a hazugságot, halasztja el egy nemzet valódi együvé tartozásának esélyét.