Megbocsátani a megbocsáthatatlant?Megbocsátani a megbocsáthatatlant?




Soha nem látott rendezvényt tart 300 németországi keresztény fiatal Magyarországon. Soprontól Budapestig menetelnek azokon az útvonalakon, amelyeken anno a nagyapáik nemzedéke kényszerítette hivatalos magyar segédlettel hóban fagyban, nyári rekkenőben zsidó honfitársainkat a német koncentrációs táborok felé.


Ez a 300 fiatal német keresztény kísérletet tesz arra, hogy kitörjön a németországi hallgatás fájdalmas csöndjéből.


Jobst Bittner német lelkész a 90-es években arra lett figyelmes, hogy közösségének néhány tagja még mindig nem tudta magában feldolgozni a holokauszt rémségeit. Évek kutatómunkáját, ezer és ezer beszélgetést feldolgozva vonta le a következtetést: lehetséges ugyan, hogy a világ úgy tartja, Németország példaértékű módon szembenézett múltjával, ám az egyes emberek és leszármazottaik lelkét továbbra is nyomasztja a családon belüli kibeszélés, szembenézés általános hiánya.


Arról már sokat olvashattunk, hogy a holokauszt túlélő áldozatai közül sokan képtelenek voltak beszélni szeretteiknek az átélt szörnyűségekról. Arról azonban sokkal kevesebb szó esett, hogy az elkövetők oldalán hogyan folytatódott az élet. Természetesen rengeteg életben maradt ember kapott jogi, társadalmi büntetést, de Bittner lelkész úr szerint a családon belül a hallgatás csöndje volt a legjellemzőbb. Arról bizony már csak elvétve esett szó a családban, hogy konkrétan a nagypapa vagy a nagymama mit csinált azokban az időkben. Ez a családi feldolgozatlanság vezetett odáig, hogy az unokák generációjából mind többen jöttek rá: ezt bizony ki kell mondani, és amíg lehet, személyesen is meg kell követni a bántalmazottakat.


Európa-szerte már sok ilyen rendezvényt tartottak (egyetlenként Budapesten is 2013-ban) , ahol az unokák kiálltak a sok ember elé, és nem egy esetben könnyekkel küszködve mondták ki hangosan a színpadról: a nagyapám részt vett tömeggyilkosságban, kérem, bocsássanak meg ezért. Igen, a helyzet ellentmondásos: ami történt, az megbocsáthatatlan, és az unokáknak személyesen nincs miért bocsánatot kérniük. Mégis, elmondhatatlan érzelmekkel fűtött jelenet, amikor egy unoka szál virággal a kezében, tétován megáll a kerekesszékben ülő néni előtt, majd pár másodperces szemkontaktus után lehajol a nénihez, mindkettejük vállát rázza a zokogás, a néni reszkető kezével megsimítja az unoka arcát, s azt mondja, ugyan, nem tehetsz te semmiről kedveském…


A holokauszt évében Magyarországon (április 22-27., Sopron-Budapest, de debreceni és pécsi kitérő is lesz a programban) először menetel majd 300 német unoka, reményeink szerint sok-sok magyar résztvevő kíséretében.


A rendezvény részleteit itt olvashatják el a csatlakozni kívánók és érdeklődők: Arról pedig csak álmodni tudok, hogy akad majd magyar unoka is, aki esetleg ki tudja mondani : Szégyen, de a nagypapa a családi legendák szerint… és bocsássák meg, ha lehet.