rss      tw      fb
Keres

Kifogni a szelet a vitorlából? – Választási utónapló 3.



Egy sokat idézett és soha sem cáfolt kiszólás szerint Orbán Viktor 2008 májusában még nagyon egyszerűnek láttatta – és talán látta is – pártja viszonyát szélsőségesen jobboldali mozgalmakhoz. Azt mondta, ha kormányra kerül, úgy tesz majd, mint Horthy a nyilasokkal: kioszt nekik két pofont, és hazazavarja őket. Pedig előre is sejteni lehetett, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. A Magyar Gárda azóta is működik (habár a nevét kicsinykét megváltoztatta), napi rendszerességgel megjelenik a kuruc.info meg még tucatnyi más nyilas-fasiszta szellemiségű internetes portál is.


Attól kezdve, hogy 2010 tavaszán megalakult a kormány, a vak is láthatta, hogy Orbán taktikát váltott. A Fidesz, mint politikai párt, továbbá a holdudvarába tartozó médiumok csak a legritkább esetben kritizálták a szélsőjobbot és országgyűlési képviselettel rendelkező pártját, a Jobbik Magyarországért Mozgalmat. Merthogy kiderült, a párt mögött jelentős választói támogatás áll. A 2010-es országgyűlési választáson listán 17 százalékot szereztek, alig 3 százalékkal lemaradva a második helyezett MSZP-től. Bár nyíltan és egyértelműen bizonyítható módon csak ritkán fogalmazták meg, a Fidesz célja ettől kezdve az volt, hogy a szélsőséges hangokat szívesen hallgató választók felé kacsintva kifogja a szelet a Jobbik vitorlájából. Így látta ezt a Jobbik is, kezdettől, pontosabban 2010-től fogva.


Ettől a ponttól kezdve nem volt nehéz felfedezni a valós történelmi párhuzamot a Horthy-korszakkal, amire Orbán Viktor 2008-ban, a lényeget illetően, tévesen hivatkozott. Mert az igaz ugyan, hogy Horthy országlása idején a különféle nyilaskeresztes pártok vezetői nem kevés időt töltöttek börtönben (bár nem verték őket), de a lényeg mégis csak az volt, hogy a széles közvélemény számára egyáltalán nem volt egyértelmű az elhatárolódás. A korszak alapkérdéseiben, Trianon ügyében, az antiszemitizmus nevében végrehajtott szisztematikus diszkriminációban és zsidóüldözésben, majd pedig a revíziós célok érdekében felvállalt háborús részvételben meglehetősen nagy volt az egyetértés a kormányzó, a mindenkori kormány és a nyilasok között.



Orbán és Vona – MTI-fotó

Most sincs másképp: az elmúlt négy év során megszólaló jobbikos politikusok szinte soha nem hoztak szóba olyan témát, amelyről ne lehetne könnyen kimutatni, hogy – ha nem is maga Orbán Viktor – valamelyik vezető fideszes politikus is tett ehhez hasonló nyilatkozatot. Lett légyen szó akár cigányozásról, zsidózásról, hajléktalanügyről, segélyezésről, halálbüntetésről, 4-es metróról, az SZDSZ-ről, a bankokról, a devizahitelesekről, a művészi szabadságról vagy az Európai Unióról – a különbség legfeljebb a szóhasználatban, a durvaság fokában volt felfedezhető. Ez a közös hang pedig, a 2005 óta büszkén vállalt „egy a tábor, egy a zászló” jelszó logikája szerint valóban egyesítette is a Fidesz és a Jobbik szavazótáborát –a budai Turul szobortól a többször megismételt Békemenetig.


Pedig ha máshonnan nem, akkor éppen a Horthy-korszak példájából 2010-ben már tudni lehetett volna, hogy ez a stratégia biztosan nem fogja elérni célját. Ha Orbán Viktort valóban érdekelné a történelem, és nemcsak a napi aktualitások szempontja szerint válogatná meg azt, hogy mit fogad el a beszédírói által felkínált történelmi párhuzamokból, akkor ezzel tisztában kellett volna lennie. Állítólagos személyes példaképe, Bethlen István, akinek szobrát tavaly ősszel, lényegében már a választási kampány idején állították fel a budai Várban, 1944-ben papírra vetett és 1988-ban nyomtatásban is megjelent önéletrajzában írta az őt hivatalában követő magyar miniszterelnökökről. „[C]sak egyféle politika folytatására képesek, az olyanra, amely ki akarja venni a szelet azoknak a vitorlájából, akiktől a maga helyesnek vélt irányát félti; az ilyen politikus képtelen felvenni a harcot a vele szemben állókkal, hanem engedményeket tesz nekik abban a reményben, hogy evvel lecsillapítja a várható zivatart, holott a következménye ennek mindég a fordítottja és az, hogy annál erősebbre dagadnak a szelek”. (1)


Van egy másik érdekes történelmi párhuzam is, amelyhez egyébként Bethlen elemzése a most idézett helyen és oldalon szintén kapcsolódik. Amíg ő volt a miniszterelnök, mindenféle ravasz megkötésekkel korlátozta a választójogot, annak érdekében, hogy fékezze a szélsőjobb előretörését a Parlamentben. Ezt a trükköt Orbán Viktor is alkalmazta – majd egyszer az emlékiratokból talán kiderül, hogy eredetileg a baloldallal vagy inkább a szélsőjobbal akart így kibabrálni. Mindenesetre tény, hogy a mostani választásokon a Jobbik a listás szavazatok 20 százalékával a képviselői mandátumok 12 százalékát tudta csak megszerezni, és így arányait tekintve egy árnyalattal többet vesztett, mint az Összefogás (26% és 19%).


A 2014-es választási vereség további okai között megemlítendő, hogy a Fidesz és a Jobbik viszonyát 2010-ben helytelenül értelmezte Bajnai Gordon is, majd a következő négy évben számos fontos parlamenti szavazás során az MSZP új vezetése is. Mintha ők is a szelet akarták volna kifogni a vitorlából, csak éppen a Fidesz hajójának vitorlájából. Szimbolikus ügyekben is, meg tartalmi kérdésekben is, gyakorta tettek engedményeket a Fidesznek abban a reményben, hogy ezzel le tudják választani a szélsőjobbról, vagyis a Jobbikról, ki tudnak kényszeríteni egy folyamatos elhatárolódást, és – nem mellesleg – magukhoz tudnak csábítani minél több, úgynevezett mérsékelt jobboldali szavazót. A sort Bajnai nyitotta meg, amikor távozó miniszterelnökként az Országgyűlésben majdhogy nem egyenlőség jelet tett Orbán és Mesterházy közé: „Demokrata és hazafi Orbán Viktor is, demokrata és hazafi Mesterházy Attila is. Lehet, hogy csak ennyi a közös nevező, de ez közös nevező, és ez elég lehet ahhoz, hogy Magyarország legyőzze a szélsőjobb veszélyt" – mondta a párton kívüli kormányfő a parlamentben, amikor miniszterelnökként utoljára szólalt fel. Ezt a viselkedést az angol nyelv wishful thinkingnek nevezi (vágyvezérelt okoskodás). A politikus nem azt mondja, ami az igazság, meg amit talán félig-meddig maga is sejt, hanem azt, amit hinni szeretne. A mai „guglizás”-ra épülő világunkban minden rossz mondatért előbb-utóbb fizetni kell. A Google segítségével minden elhangzott mondat visszakereshető, és azután ezeket a mondatokat tízszer-százszor-ezerszer újra idézni fogják.


Bár Lendvai Ildikó az MSZP elnökeként már 2010 márciusában határozottan a „Fidesz–Jobbik-tengely”-ről beszélt, és ebben a szellemben politizált megalakulásától kezdve a Demokratikus Koalíció pártja is, a következő négy év nagyobbik részében a Mesterházy Attila által vezetett MSZP, a Bajnai által később alapított párt, illetve az LMP is óvakodott az ilyen kemény megfogalmazásoktól. A baloldali mainstream számára csak most, a 2014-es választások után vált világossá, hogy a Fidesz és a Jobbik táborát egyetlen nagy jobboldali blokknak kell tekinteni. (2) Késői az ébredés! Aki szem előtt tartotta a Horthy-korszak tanulságait, az már 2010-ben is biztos lehetett abban, hogy a Jobbik 2014-ben előre fog törni. Ez is történt. Miközben Vona Gábor pártja a listás szavazatoknál 3 százalékkal többet szerzett, mint négy évvel korábban, a Fidesz 53 százalékról 45 százalékra esett vissza.





(1) Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon. 2012. 130. o. De ugyanezt a „kifogjuk a szelet” metaforát használta a numerus clausus utáni első magyarországi zsidótörvényt előterjesztő miniszterelnök, Darányi Kálmán, majd pedig a háború után – természetesen bíráló éllel – Bibó István is.


(2) Lásd Bozóki András nyilatkozatát az Élet és Irodalom, 2014. április 11-i számában.


Választási utónapló
I. rész
II. rész




Mihályi Péter közgazdász