Az emlékmű
- Részletek
- Napi apró
- 2014. április 19. szombat, 06:48
- Szécsi Éva
1970 decemberében Varsóból tudósítottam a Magyar Rádiót Willy Brandt látogatásáról, amely fordulópont volt nemcsak a lengyel-német kapcsolatokban, hanem az akkori NSZK kelet-európai politikájában is.
Jól ismertem Varsót, többször jártam ott, voltak barátaim. Egyik barátnőm a villamoson hívta fel a figyelmemet arra, hogy zsidóznak. Kicsit burkoltan, de a lényeget megértettem. Egyszer, teljesen egyedül, elmentem az egykori gettóba (a németek földig rombolták), amelyben ott áll a felkelők, a Mordechaj Anielewicz vezette ZOB (magyarul: Zsidó Harci Szervezet) felkelőinek az emlékműve. A környék néptelen volt. Az emlékmű teljesen kopár. Nem vittem virágot, és a sivárság láttán úgy véltem, nem is lett volna ajánlatos. Az akkori Varsó nem volt büszke az 1943-as felkelőkre, akik szinte teljesen fegyvertelenül, maguk fabrikálta eszközökkel tovább harcoltak a németek ellen, mint Franciaország 1940-ben.
1970 decemberében Willy Brandt látogatásakor már nyugodtan mentem az emlékműhöz, tudva, hogy a protokolláris eseményt nem zavarhatja meg semmilyen incidens.
A gettó-emlékmű meglátogatása szerepelt a hivatalos programban, tehát a sajtó, a tévékamerák már korán elfoglalták a helyüket. Felmentem a legfelső lépcsőig, onnan jól láthattam a konvoj érkezését. A hangulat feszült volt, a biztosítás óriási.
Aztán megérkeztek. A fotósok elsősorban a kocsiból kiszálló kancellárt fotózták, majd követték őt fel a lépcsőn, az emlékmű talapzatáig. Én ott álltam, a legfelső lépcsőn. (Ha a tudósító nem tolakodó, válasszon más mesterséget).
A hivatalos személyiségek eleinte együtt haladtak a kancellárral, de pár pillanat múlva Brandt egyedül ment tovább. És akkor, az emlékmű talapzatához érve, Brandt térdre borult. (Nem térdet hajtott, hanem letérdelt). Talán másodpercekre, talán egy percre. Hihetetlenül nagy csönd lett. Világtörténelmi pillanat volt, ezt valamennyien éreztük. Ezt senki más így nem tudta volna megtenni: fejet hajtani a harcosok előtt és figyelmeztetni a lengyeleket és a németeket. Meg Európát.
Természetesen „leadtam az anyagot”. Nem megrendülten, hanem tárgyilagosan. Megrendülni, felfogni, hogy tanúja volt egy nagy pillanatnak, csak akkor lehet, amikor a tudósító kikapcsolja a mikrofont.
Amikor majd itt, Budapesten felavatnak valamiféle emlékművet, én, a (még) rendelkezésre álló csatornákon, weblapokon vagy akármin nagyon sokszor „beadnám” ezt a jelenetet. Lássák azok, akik akkor nem is éltek. És értsék meg, hogy vannak emlékművek, amelyeket tisztelni kell. És vannak (voltak) politikusok, akik tudták, mikor, mit kell tenniük.
