A trükközés igazi mesterei
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2010. január 04. hétfő, 11:01
Bár a 2010-es országgyűlési választások a jelenlegi várakozások szerint nagyarányú Fidesz-győzelemmel végződnek majd, ne tekintsünk el attól a körülménytől, hogy egyelőre a választások előtt állunk, ezért a kilátások még alakíthatók.
A jelenlegi politikai közhangulat a Fidesz teljhatalommal járó győzelmét szinte eleve elrendelésként fogja fel, aminek eddig a politikai ellenoldal passzivitása az egyik oka volt, mára pedig sulykolt következménye is: „tenni már semmit nem érdemes”.
E pszichózis kialakulása - mindazok depolitizálása, akikkel a jobboldali szavazóbázis sohasem lenne bővíthető, de távoltartásuk a szavazástól éppen elegendő - egy nagyon tudatosan felépített és következetesen alkalmazott kommunikációnak az eredménye, és már 2002 óta fontos eleme a Fidesz stratégiájának. Ez a stratégia éppen erre irányult, aminek a veszélye most valóban fenyeget: egy valóságos parlamenti kontroll nélkül működő kormányzati hatalom megszerzésére. (A politikai ellenfélnek a politikai játéktérről való leszorítására, kiiktatására.)
Sokszor leírtam már: egyáltalán nem mellékes, hogy ezt az eredményt a Fidesz nem konstruktív politizálással érte el. Nem jobb programmal. Nem meggyőzéssel racionális vitákban, hanem kizárólag destrukcióval, tagadással, személyes lejárató kampánnyal, a társadalmat karaktergyilkos üzenetekkel elárasztva. (S tegyük hozzá közbevetőleg, hogy mindez attól függetlenül igaz, hogy a kormányzó pártok korántsem hibátlan, súlyos kritikákra is okot adó politikájával szemben alkalmazták.)
Amiben a Fidesz az elmúlt két ciklusban igazán eredményes volt, mondhatjuk így, amit sikerült tökélyre fejlesztenie, azt egy - a médiapolitizálás korában, a politikai harcban - kulcsfontosságú terület eluralásával érte el. Politikai elemzők eufémizmusával szólva: megteremtette a lehetőségét, hogy a valóságnak a számára kedvező értelmezése váljon mindig általánosan elfogadottá és meghatározóvá. Hétköznapi szóhasználattal élve: eredményesen függetlenítette magát a tényektől, a történésektől, a fogalmak, szavak eredeti jelentéstartalmától.)
A politika mindig a történések, események, fogalmak definiálásáért folytatott küzdelem is. Az elmúlt két ciklusban jól kitapinthatók a definíciós „háború” fontosabb csomópontjai. Csak példaszerű felsorolásként:
2002-ben a választási vereség tudomásulvétele helyett a „választási csalás történt” verzióval próbálkoztak, 2006-ban a választások előtt a „rosszabbul élünk mint négy éve” közérzület sulykolásával. Ezek még nem hoztak választási sikert, bár a politikai közhangulatot meghatározták és mérgezték azzal, hogy folyamatosan emelték az ingerküszöbünket a verbális agresszió elfogadásában, többek közt annak a tézisnek uralkodóvá válásával, hogy az ellenzék bármit tehet, bármit mondhat, nem állja útját semmilyen objektív kritériumrendszer, mondjuk az ország mindenkori érdekei vagy az alkotmányos rend keretei: „az ellenzéknek ez a dolga”.
A 2006-os választási vereség után a „csaltak, mert meghamisították a statisztikai adatokat” futott karöltve az öszödi beszéd „hazugságbeszédként” való értelmezésével. (Az utóbbi szép karriert ért meg mostanáig, hiszen sikerült jóval a jobboldali szavazók körén túlra is kiterjeszteni ezt az értelmezést.) A 2006 októberi események kapcsán a rendőrségről a „volt-e azonosító szám a rendőrökön” témával sikeresen formálták meg a brutális rendőrség képét. Ezzel a hangsúlyt az utcai randalírozókról, az általuk elkövetett, korábban példa nélküli atrocitásokról sikeresen helyezték át a rendőrség túlkapásaira, mint az események fő jellemzőjére. Ahogy a Kossuth téri piknikezőkről is át lehetett helyezni a figyelem központját a kordonra, a kordonbontással új fordulatot adni neki, függetlenül mértékektől-arányoktól, már ami a ténylegesen megtörtént eseményeket illeti. (Szeretnék utalni arra, hogy az ügyben akkor még szoros együttműködést láttunk olyan politikusokkal, akik ma már a Jobbikot fémjelzik.)
Az utcai politizálást megtestesítő, gyakran szélsőséges magatartást tanúsítók ( a füttyögők, kereplőzők, minden nemzeti ünnepet pankrációvá alakítók) kezdetben még mint elégedetlen, morális felháborodásuk alapján jogosan tiltakozók váltak politikai hivatkozások tárgyává. Később, amikor a szélsőjobbos utcai megmozdulások mibenléte már nyilvánvalóvá vált - a gárdaavatások és vonulások korszaka köszöntött be - , és politikai meghatározásuk is elkerülhetetlennek bizonyult, akkor a definíciós küzdelem tárgyává az vált, hogy a jelenség elleni fellépés sürgetése csak „riogatás”-e, amely kizárólag az egységes fellépést követelő politikusok politikai hasznát szolgálja, vagy valóban indokolt veszélyelhárításáról beszélni a demokratikus rend védelmében? Mindaddig, amíg a Fidesz számára a kormányzás ellehetetlenítése, a destabilizálás fontosabb célnak számított, mint amilyen erős a szélsőjobb riválisként való érzékelése volt, addig a „riogatás” verzió a többség számára elfogadott állásponttá válhatott.
A legutóbbi időkből két markáns példa az „értelmezési harcra”: a jövő évi államháztartási hiány körüli nyilatkozatháború és a Bajnai-kormány teljesítményének megítélése. Mindkettő sajátossága az, hogy léteznek objektív nemzetközi visszajelzések, amelyek megerősítik a kormány által képviselt álláspontokat (az előbbi estében az IMF azonos várakozása, az utóbbinál az amerikai alelnök elismerése a modellértékű válságkezelésről erősítette a hivatalos verziót). A Fidesz erre úgy reagál, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a világ reakcióiról, legalábbis nyilvánosan nem, viszont csordultig megtölti a hazai médiateret irreleváns üzenetekkel (lásd a Fidesz-közeli „közgazdászok” nyílt leveleit a költségvetésről). Ezzel, ha a tényeket nem is tudja elfedni, de eredményként könyvelheti el, hogy a tényekkel szemben is sokakat sikerül elbizonytalanítania. (Ismét közbevetőleg: ez ügyben érdemes megnézni a jövő évi államháztartási hiányról a Galamuson feltett kérdésekre adott válaszok megoszlását. A válaszolók egynegyede ugyanúgy nem hisz a kormánynak, a külföldi visszajelzések dacára, mint a Fidesznek.)
Egy ép immunrendszerrel rendelkező társadalom elejét tudja venni, hogy egy „csinált valóság” fölébe kerekedhessen a ténylegesnek. Ám a magyar jogállam intézményei kulcshelyzetekben – és amikor lehetőséget kaptak a jogállamiság elveinek és értékeinek védelmére – nem vizsgáztak jól. Az Ab a szakma által is erősen vitathatott indoklással engedélyezte a népszavazásokat olyan kérdésekről, amelyek tárgya a költségvetéshez, illetve a kormányprogramhoz kötődött, s amelyek szimbolikus értelemben a reformtervek magakadályozását célozták. Ez nemcsak annyiban jelentett hátrányt, hogy a népszavazást a kormány elvesztette, hanem definíciós értelemben is veszteség volt: a döntés a korábban sulykolt ellenzéki verziókat erősítette, paradox módon kettős értelemben is. Egyrészt azt suggalta, hogy a reformok rosszak, másrészt azt, hogy a Kormány helytelenül állította, hogy a népszavazások feszegetik az alkotmányos kereteket. (Hiába jelent meg azóta több, a döntést kritizáló szakmai vélemény, a közvéleménybe beivódott summázaton ez már nem változtatott.)
A köztársasági elnök értékelése 2006 őszén, az önkormányzati választások idején, szintén a jobboldali értékelésekhez állt közelebb. Sólyom nem elégedett meg azzal, hogy morális válságot vizionált és a parlamentet döntésre szólította fel – bizalmi szavazással erősítse meg vagy buktassa meg a miniszterelnököt –, majd utóbb a Parlamentre neheztelt: felelőssé tette azért, mert más döntést hozott, mint amit ő helyeselt volna. Később a szélsőjobbhoz való viszonyulásának stációi írtak le hasonló ívet, mint a Fideszé. Most a költségvetés kapcsán egy szakmailag teljesen tőle távol eső kérdésben foglalt állást, nagyon kétséges illetékességgel.
Hogy az igazságszolgáltatást is megemlítsük, a gárdaper több évig húzódhatott, mire pont került az ügy végére.
Hasonlóan rosszul vizsgázott a sajtó: egyik része eleve a jobboldal által létrehozott, tényszerűen és elvártan csak egy irányban bíráló médiumokból áll, míg másik része az objektivitását és a pártatlanságát azzal próbálja biztosítani, hogy egyenlő távolságot akar tartani, ezért folyton kiegyensúlyoz.
Érdemes megemlíteni a politikai közteret értelmezéseikkel jelentősen befolyásoló politikai elemzők szerepét is. Ők egyrészt mindig releváns, „másik” véleményként kezelték a legképtelenebb, adatokkal alá nem támasztott álláspontokat is, mert a végletesen megosztott politikai erőtérben politikai állásfoglalásként tűnhetett volna fel ezeknek a véleményeknek a puszta szembeállítása is a valósággal. Másrészt mindezzel arról biztosították a közvéleményt, hogy az ellenzéknek nincs semmi felelőssége az ország kormányozhatósága tekintetében, ezért politikusai bármit mondhatnak és megtehetnek.
Az „értelmezési versenyben” a Fidesz a racionális viták helyébe a „hitelesség”-fétisét állította. A hitelesség fogalmát pedig maga definiálta egy második valóság megteremtésével. Innentől nem számít, hogy demokráciában a választások eredménye legitimál, az számít, hogy éppen mit gondol a többség. A gazdaságpolitika megítélésében sem a makrogazdasági adatok relevánsak, csak az számít, hogy az emberek mit éreznek. Nem számít, hogy indokolt vagy szükséges döntésről van-e szó éppen, az számít, hogy ki mondja, ki minősíti. Innentől kezdve nincs szükség érvekre, programokra.
Ha fel akarunk készülni arra a politikára, amelyet győzelme esetén a Fidesz várhatóan követ majd – függetlenül a győzelem mértékétől –, azt kell belátnunk, hogy a párt a jövőben sem mondhat le arról, hogy fenntartsa magának a hitelesség definiálásához való jogot. Ezért hiába reménykednek sokan abban, hogy a jobboldal hatalomra kerülésével az országban véget ér majd a „hideg polgárháború” - nem lesz így.
Eddig, ellenzéki időszakukban, a hatalmon lévők kompetenciájának megkérdőjelezését szolgálta a hiteltelenségre hivatkozás; azért vitatták el a kormányzás jogát, mert a kormányon lévők „mást tettek”, mint amire felhatalmazták őket. Ezzel szemben most, épp ellenkezőleg, a teljhatalomra, legalábbis nagy többségre szert tevő Fidesz-kormány hitelességének megkérdőjelezhetetlenségét kell biztosítani, ráadásul olyan körülmények közt, amikor a nyilvánvalóan tarthatatlan ígéretek egy részét el kell felejtetni, a nyilvánvaló gazdasági racionalitásoknak pedig legalább részben meg kell felelni.
A fent vázoltakból kitűnően tehát a Fidesz politikájának továbbra is lételeme lesz a feszültségek fenntartása és kiélezése, mert ez teremt hátteret ahhoz, hogy a kommunikált valóságot olyan konfliktusokkal töltse meg, amelyeket maga generál, maga old meg, maga tematizál. Tehát továbbra is ki fogja zárni a racionális párbeszédnek vagy a valódi vitának még a lehetőségét is. (Parlamenti többsége módot ad majd arra is, hogy a kritika jogilag biztosított fórumait szűkítse, de az eddig jól bevált módszereket is alkalmazni fogja: stigmatizálással, lejáratással már eleve hitelteleníteni fogja a másik felet, hogy ne legyen érdemes meghallgatni se, amit mondana.)
Ennek a célkitűzésnek egyik nyilvánvaló jele, hogy a Fidesz vezető politikusai már jó előre úgy állítják be az ellenzéküket, kiemelten a Jobbikot és az MSZP-t, mint két, egyaránt szélsőséges és gátlástalan politikai erőt. (Jegyezzük meg azért közbevetőleg, hogy a „szélsőséges” jelzőt eredeti jelentése szerint az alkotmányos rendet nem tisztelő, azt fenyegető politikára szokás alkalmazni, és a „gátlástalan” magatartás is a törvényes és morális gátak figyelmen kívül hagyását feltételezi.) Az így egybemosott ellenzékhez való viszonyát a Fidesz a középen állásban határozza meg. A tévedések elkerülése végett: ezt nemcsak azért teszi, hogy ne kelljen elhatárolódnia markánsan a szélsőjobb képviselőitől és támogatóiktól, hanem mert ahhoz is alapot kíván teremteni, hogy megkülönböztetés nélkül bánjon majd a „két egyaránt szélsőséges és gátlástalan” politikai iránnyal, olyan eréllyel, amely a szélsőségeseknek és a gátlástalanoknak kijár. Hangulatilag már ma is erre készíti fel a közvéleményt, hogy ha oda jutunk, már ne is vizsgálja az indokoltságát.
***
Válaszoljunk tehát ezek után a kiinduló kérdésekre: kiknek van igazuk? Azoknak, akik a Fidesz-teljhatalom estén is optimisták, mert hatékony kormányzást várnak (retorikai ellentmondásokkal) és békességet; vagy azoknak, akik szintén teljhatalmat vizionálnak, de ezzel egyben a liberális demokrácia végét is jósolják. Mindezek fényében jár-e türelmi idő egy esetleges Fidesz-kormánynak a „valódi” kormányzás megkezdésekor?
Ha a retorikából indulunk ki: a Fidesz nem hirdetheti, hogy türelmi időre van szüksége, hiszen nyolc éve hangoztatja, hogy mindenre kész válasszal rendelkezik. Számtalanszor követelt előrehozott választást, és mindannyiszor azt hangsúlyozta, hogy bármelyik pillanatban kész átvenni a kormányzást, mert - ellentétben a kormányzó politikai erőkkel – neki van koncepciója.
Ha pártprogramokból indulunk ki, akkor a kérdésnek nincs relevanciája, mert a Fidesz sohasem tárt koherens programot a választók elé. Ugyanis a népszerűségét anélkül is képes volt növelni, hogy valóságos igény lett volna a programja ismertetésére. A jobboldali választók program nélkül is hisznek a Fideszben, illetve beérik az inkoherens ígéretekkel. A baloldali és liberális választók egy része, meg – mint a feltett kérdések is tükrözik - olybá veszi, van programja, csak „érthető” okokból (például szavazat-maximalizálás) nem beszélnek róla, de majd „azt teszik, amit kell”, hiszen a mozgástér adott.
Ha a politikai stílusból és az eddig alkalmazott politikai eszközökből indulunk ki, akkor egyenesen biztosak lehetünk benne, hogy a Fidesz nem kér türelmi időt. Minek? - amikor sokkal tetszetősebb, ha azonnal kompetensnek mutatkozik. Hogy valóban kompetens-e, az nem fog kiderülni, mert továbbra is uralni fogja a kommunikációs teret, sőt, a jelenleginél is kiterjedtebb befolyása lesz rá.
Hogy „mit” tesz majd ténylegesen egy Fidesz-kormány, arra nézve már kevésbé lehet megalapozottan következtetni, mint a „hogyanra”. Az eddigi retorika irracionalitása azonban - véleményem szerint - megkérdőjelezi az optimista várakozások megalapozottságát.
Végül visszakanyarodnék az első gondolathoz: még a választások előtt állunk, a kilátások még alakíthatók. A közvélemény-kutatások szerint a bizonytalanok tábora a legnépesebb. Most még valódi kérdés és tét az, hogy sikerül-e időben meggyőzni a kiábrándult, de a demokráciához ragaszkodó magyar választópolgárokat kellő számban arról, hogy éljenek szavazati jogukkal, gondoskodjanak legalább tisztes parlamenti ellenzékről, vegyék elejét a teljhatalmon alapuló kormányzáshoz való jog megszerzésének.
Nekem úgy tűnik, ez a tét nem kap kellő hangsúlyt. Teljesen elhibázottak azok a politikai „kampánystratégiák”, amelyek megragadnak a kampányüzenetetek hangvételének, stílusának taglalásánál, mintha a kemény és alapos kritika stílus és nem tartalom kérdése lenne. „Nem támadni kell az ellenfelet, hanem önálló vízióval kell rendelkezni”.
A vízió persze fontos, megkockáztatom, nem is hiányzik teljesen. Az alkotmányos jogállam, a köztársaság demokratikus rendjének védelme, a gazdaság konszolidálása a majdani növekedés érdekében - valós és hiteles koncepciónak tekinthető. De legalább ennyire fontos, hogy egy üzenet eljusson a választópolgárokhoz. Ha a választási kampányt vezető szakértők és politikusok továbbra sem képesek a Fidesz politikájának lényegét megragadni, felismertetni ennek „látvány”-jellegét, s erre reagálva megfogalmazni az üzeneteiket, akkor a totális vereség valóban kódolva van.
