Mihályi Péter esete a fogatlan polippal
- Részletek
- 2014. április 23. szerda, 06:55
- Andor Mihály
Erősen szellemképesre sikeredett Mihályi Péter írása Magyar Bálint szociológiai leleményéről, a fideszes maffiaállamról. Amiről ír, az emlékeztet Magyar Bálint elméletére, de a széleken elmosódó, mintha nem is az lenne. Mintha csak barátai és ismerősei reményeivel, interpretációival, pletykáival és véleményeivel számolt volna, nem magával a kötettel.
A barátaival és ismerőseivel folytatott beszélgetésekből aztán azt a következtetést vonta le, hogy Magyar Bálint írása, illetve az általa szerkesztett Magyar Polip című kötet tulajdonképpen a végeérhetetlen politikai harc egyik fejezete, hiszen „közvetlen célja a Fidesz ellen mozgósítható választók érzelmi megnyerése volt”. Bár nem mondja ki, ebből az következik, hogy nem tudományos teljesítménnyel állunk szemben, hanem merő politikai propagandával, amely „sokkoló, erős kifejezéseket” használ „a választók érzelmeinek felkeltésére”.
Miután így elhelyezte Magyar Bálintot a szellemi élet térképén, szemére hányja, hogy a maffia-hasonlat „rövid távú, választási vagyis PR szempontból kifejezetten kontraproduktív volt”, a polip nem harapott. Ráadásul a „posztkommunista maffiaállam megnevezés … kommunikációs szempontból is eleve kudarcra volt ítélve. Túlságosan hosszú, körülményes és ráadásul három idegen szót is tartalmaz. Ezzel PR-harcba indulni és azt remélni, hogy a Budapesten kívüli Magyarország közepesen és aluliskolázott csoportjainál sikert lehet elérni, olyan baklövés, mintha annak idején a szovjet vezetés Lenin Materializmus és empíriokriticizmus című opuszával próbálta volna a II. világháború frontjain lelkesíteni a katonákat.” De nem elég, hogy a politikai szerepre törő Magyar Bálint rossz megnevezést választott, „állat-metaforaként a polip sem szerencsés találat, hiszen a magyar lakosság túlnyomó többsége legfeljebb csak hallomásai alapján tud asszociálni arra, amit Magyar Bálint ezzel jelezni akart”. Csakhogy a választókorú magyar lakosság többsége negyvenöt év fölötti, ezért még jól emlékszik a nyolcvanas években az egyetlen televízióban vetített olasz filmsorozatra, a Polipra, amely a maffiáról szólt. Alighanem Magyar Bálint is emlékezett rá, ezért választotta ezt a szót. Mihályi Péter épp csak azt nem veti Magyar Bálint szemére, hogy a demokratikus ellenzék miatta vesztette el a választásokat. (Bár az, hogy véleményét személyes „Választási utónapló” sorozatában teszi közzé, még ezt is sugallhatja.)
Számomra, aki körülbelül negyven éve kísérem figyelemmel Magyar Bálint tevékenységét, egészen más olvasata volt a Magyar Polipnak és benne a bevezető tanulmánynak. Eszembe sem jutott, hogy Magyar Bálint ezzel akar visszatérni a politikába. Sőt, úgy véltem, hogy hosszú politikusi léte után ezzel sikerült visszatérnie a tudományhoz. (De nem is adta semmilyen jelét annak, hogy vissza akarna térni a politikához. Nem alapított pártot, nem kuncsorogta be magát pártlistára, nem sündörgött egyik párt körül sem, nem adott tanácsokat senkinek.)
Mihályi Péter írásának azonban nemcsak a fent vázolt alapgondolata hibás. Cikke maradék részében arra próbál érveket fölhozni, hogy a maffiaállam elmélete a tudományos próbát sem állja ki.
Egyrészt azért nem, mert szerinte „a maffia elnevezés mindig etnikai alapon szerveződő, a többségi társadalomhoz képest kisebbségi csoportosulást jelent (olasz, albán, kínai, csecsen stb. maffia)”. Ez igaz a sok nemzetiséget befogadó Amerikára, ahol egy-egy zárványban (például New Yorkban) nemcsak a maffia, hanem a mindennapi élet is etnikai alapon szerveződik, egyszerűen azért, mert a „nagy olvasztótégelyben” ez az integrálódás első lépcsőfoka, ami megkönnyíti az újonnan érkezőknek, hogy gyökeret verjenek új hazájukban. Vagy igaz ott, ahol egy bűnözői csoport saját országa határain túlra terjeszti ki tevékenységét. Ha elfogadnánk Mihályi meghatározását, akkor azt kellene mondanunk, hogy az albán maffia otthon nem maffia, de Európa többi részén igen. Vagy mit mondanánk a csupa olaszból álló szicíliai vagy nápolyi maffiáról? Az milyen kisebbségi csoportosulás alapján szerveződik?
Másrészt azért nem tartja Mihályi helytállónak az elnevezést, mert „a maffia tevékenységének középpontjában az alkohol- és drogkereskedelem meg a szerencsejáték-üzlet szokott állni”. Meg amit meg tud szerezni – tehetnénk hozzá. Valamikor, a klasszikus időkben valóban csak ezeken a területeken működött, de azóta behatolt a vendéglátásba, a hulladékgazdálkodásba, és épp a Keresztapa utolsó részéből tudjuk, hogy már a bankszektorra is ácsingózik. Ha pedig megszerzi az államot, akkor a választék végtelen, a hirdetési piactól kezdve az őrző-védő tevékenységen át az atomerőmű-építésig.
Mihályi Péter harmadik kifogása, hogy a maffia családi alapon szerveződik, és azt még „a közvélemény kicsit is tájékozottabb része is pontosan tudja, hogy a Fidesz politikai holdudvarához tartozó nagyvállalkozók, Simicska és Nyerges, a felcsúti Mészáros Lőrinc stb. nem állnak családi rokonságban Orbánnal”. Ez még a klasszikus maffiára sem igaz, mert ott sem a szó szoros értelmében vett vér szerinti családról van szó, hanem a fogadott családról. Akármilyen népes is egy olasz család, akkora nincs, mint a maffia. A maffia családi vonala azzal a bizalommal magyarázható, ami inkább feltételezhető rokonok, mint idegenek között, de azért a bizalomnak más forrásai is lehetnek, például a hasonló szociokulturális indulás és az együtt töltött ifjúkor.
Abba – kellő ismeret híján – nem mennék bele, hogy mi az Orbán-maffia szervezeti fölépítése, hogy vezetése egyszemélyi vagy szimbiotikus kétszemélyi. Ami ebből kívülről látható, az inkább két személy harmonikus munkamegosztására utal a csúcson, és semmiképpen sem arra, hogy „a miniszterelnök és az általa irányított államapparátus hoz olyan döntéseket, amelyeket Simicska, Nyerges és a többiek kérnek tőle”. Már az is komolytalan, hogy egy sorban említi Simicska Lajost a többiekkel. Komolyan gondolja Mihályi Péter, hogy a felcsúti gázszerelő leadja a rendelést egy kis földre, egy kis csatornaépítésre, egy kis árvízvédelmi fejlesztésre, néhány jól menő trafikra, majd feleségével elégedetten zsebre vágja az évi 800 milliós osztalékot? Komolyan gondolja, hogy a labdarúgócsapat-tulajdonos Garancsi István leadja a rendelést Orbán Viktornak egy kis offshore gázüzletre, majd elsétál az így bezsebelt milliárdokkal?
Mihályi Péter még a maffiaállam fogalmát is szerencsétlennek tartja, szerinte a magyar valóságot jobban leírja a „state capture” vagy a „haverok kapitalizmusa”. Amit azonban én látok, az nem az, hogy oligarchák gazdasági zsarolással rákényszerítik a politikusokat nekik kedvező törvények meghozására (state capture), vagy hogy egyenrangú haverok egymásnak szívességeket tesznek, hanem az, hogy egy leválthatatlanul egyszemélyi vezetésű politikai vállalkozás szőröstül-bőröstül elfoglalta az államot, és államhatalmi eszközök birtokában kiépíti gazdasági vállalkozását. Újraosztja a piacot, védelmi pénz szed, neki tetsző cégekre visszautasíthatatlan ajánlatokat tesz. Van, aki hosszas vívódás (és adóhatósági zaklatás) után elfogadja az ajánlatot, és belehal. Aki viszont visszautasítja, azt a vállalkozás ügyészsége koholt eljárás alá vonja, és mire kiderül az igaza, addigra a vállalkozása csődbe ment, vissza nem állítható. És mindez szigorúan hierarchikus rendben, ahol még apró-cseprő ügyekben is mindenki a főnök véleményét lesi. Ez a valami az én fogalmaim szerint a maffiára hasonlít a legjobban.
