A Szent Síp hadművelet



Valódi rendszer-szimbólumnak megfelelő stadionavatót tartottak húsvét hétfőn Orbán Viktorék szomszédságában. Az ünnepség minden mozzanatában megfelelt a „nemzet miniszterelnökének” álmát valóra váltani hivatott nagyszabású rendezvény kívánalmainak. A VIP-tribün (néhány futball-díszvendégtől eltekintve) pontosan reprezentálja a mai Magyarország társadalmi és politikai elitjét, akik kivétel nélkül boldogan sütkéreztek a nagy stadion-megálmodó felcsúti lakos tekintetében, utóbbi pedig elégedetten fogadhatta a feléje áradó tisztelet és hála megnyilvánulásait. Nem vitás: az ő ünnepe volt, az esemény Puskás Ferencen és Makovecz Imrén kívül elsősorban róla szólt. A stadion kivitelezése, az átadáshoz szabott körítés, az egész koreográfiája már-már nemzeti ünneppé, sőt szakrális eseménnyé változtatta egy futballstadion megnyitását.



Ejtőernyővel érkezik a futball-labda – MTI/ Beliczay László

Az impozáns aréna látványa és az ünnepség hangulata nyomán a hivatalos ideológiában alighanem végleg összekapcsolódott a labdarúgás, a nemzet fogalma és a miniszterelnök személye, még ha ez a hivatalos ideológia a „nemzeti együttműködés” eszmerendszerének kiforratlanságában egyelőre kissé zavarosnak is tűnik. A futballmániás kormányzásnak köszönhető többi stadionavatás is nyilván nagyszabású lesz majd, de ez a felcsúti ceremónia azért minden ízében jelezte: ez volt „az igazi”, a nagy, a nemzeti. Pusztán azért, mert Orbán Viktor stadionját avatták, amit persze a hivatalos kommunikáció sugalmazása szerint magunkénak kell éreznünk nekünk, magyaroknak, hiszen nekünk épült, a „mi” csapatunk otthona stb. (A magyar bajnokságban azért sem leszek Felcsút-szurkoló.)


Kétségtelen, hogy szimbólumot avattak, Orbán Viktor hatalmának és politikai rendszerének szimbólumát. S ezt bizony komolyan kell venni, függetlenül attól, hogy a faluszéli ultramodern komplexum láttán a fideszes fél-ország büszke, a nem-fideszes fél-ország vagy közönyös, vagy szörnyülködik, a külföld pedig vagy értetlenül bámul, vagy kuncog. Erről a jelenséggé vált stadion-ügyről már az avatása előtt sok mindent elmondtak, de azért a megnyitó szolgált újdonságokkal is, jelezve, hogy már megint van egy pont, amelyen túl kellett lépnünk.



A stadion kívülről – MTI/Máthé Zoltán

Schmitt Pál megnyitó beszédének egy-két gondolatát idézném fel. Az avató személyének kiválasztása is érdekes, hiszen furcsa, hogy miért a plágiumbotrányba belebukott volt köztársasági elnököt találták erre a legalkalmasabbnak. (A sporthoz való viszonyával, NOB-tagságával persze ez még magyarázható.) Az időpont is érdekes, hiszen Schmitt nevéhez leginkább a 2011-es Alaptörvény szignálása fűződik, ami szintén húsvét hétfőn történt, és legalább ennyire szimbolikus jelentőségű az új Magyarországon. Schmitt felidézte Makovecz Imre álmát, „aki szerint nemcsak templom és iskola lehet szentély, hanem egy stadion is”. Meghökkentő gondolat, de önmagában még talán elfogadható, ha a stadiont mint a léleknemesítő sporttevékenység sajátos szentélyét szemléljük. A futballt sokan nevezik vallásnak, kedvenc csapatuk pályaborítását „szent gyepnek” – vagyis mindez még bőven belefér a lelkesedés fűtötte szimpla hasonlatok világába. (Azért remélem, ezen nem megyünk túl, és a szurkolói rigmusok ezután nem minősülnek például zsoltáréneklésnek, a szotyolaköpködés istentiszteleti szertartáselemnek stb.)



Schmitt Pál avatni indul – MTI/ Beliczay László

De Schmitt ilyet mondatokat is mondott: „Néhány perc múlva megszólal az első mérkőzés kezdetét jelző sípszó. Legyen ez a jel egyben a húsvéti újjászületés és újrakezdés szimbóluma is, amely nemcsak a mérkőzést indítja el, hanem a Pancho Aréna nemes küldetésének kezdetét is jelzi.” Megértem, hogy valahogy bele kellett csempészni a húsvétot a megnyitó gondolatmenetébe, de ez szörnyen sikerült. A mérkőzés kezdetét jelző sípszó mint a húsvéti újjászületés és újrakezdés szimbóluma? Ez már súrolja a blaszfémia határát, vagy tán át is lépi. (Nem tudom, a stadiont szentelő Kiss-Rigó László katolikus és Szabó István református püspök mit szól ehhez. Kitérő: sokan nem értik már azt sem, miért kell felszentelni egy stadiont, de ez más téma.) Krisztus feltámadásának jelentőségéhez mérni egy pályaavatót, kivételesen meredek kijelentés. Hacsak az „újrakezdés” nem burkolt utalás akart lenni Orbán Viktor újraválasztására… Mert a stadionavatás és a fideszes kormányzás újabb cikluskezdése időben kétségtelenül egybeesik, és akár a szimbóluma is lehet. A Pancho Arénát nevezhetik az Orbán Viktor által megújított Magyarország sikerességét megtestesítő nemzeti szimbólumnak, de a felavatásához Krisztusnak a halál felett aratott győzelmét társítani hozzá – ez már nem tűnik ízléses dolognak. És továbbgondolni sem kellene, hiszen így Kassai Viktor meccskezdéshez használt munkaeszköze a végén még az ereklyetisztelet tárgyává válik.



Kassai Viktor és az ominózus síp – MTI/ Beliczay László

Végül egy személyes megjegyzés. Mindez teljesen független attól, hogy őszintén drukkolok a döntőben végül alulmaradt „akadémista” fiataloknak, hogy felnőttként is kerüljenek szembe a Real Madrid futballistáival, és ne csak egy kirakat-kupa alkalmával, hanem nemzetközi tétmérkőzésen is. Egyszerű képzettársításként elfogadom majd, ha lelkes kommentátorok azt az eseményt már nemcsak a feltámadáshoz, hanem a Szentlélek eljövetelét jelző pünkösdhöz hasonlítják (persze mindent a maga helyén). Egyelőre a magyar futball közege azonban nem a mennyországhoz hasonlatos, hanem ahhoz, ahol Krisztus is járt halála és feltámadása között. Ez pedig a pokol volt, pogány kifejezéssel: az alvilág.






Fazekas Csaba