Az Élők menete




Valahogy nem érdekelt, hányan vagyunk, leszünk-e egyáltalán a Márta barátnőm szerint tizenkettedik Élet menetén. Nekem ez volt az első. Eddig csak hallottam róla, hogy van, évente egy bizonyos időpontban rendezik meg, Budapesten mindig más és más útvonalon halad.


Nem tudom, mi ütött most belém, de amikor meghallottam a dátumot, egy percig sem gondolkodtam: ott kell lennem. Családom érintettségét illetően semmi kétség, apám felmenői, közvetlen rokonai, unokatestvérei, nagynénjei, nagybácsijai közül 43-an, azaz negyvenhárman nem tértek vissza a legkülönfélébb lágerekből. Mélyen fáj a hiányuk, visszahozni, életet lehelni beléjük lehetetlenség. Tőlem, illetve a rokonaimtól nem vagyont vettek el, nem családtagokat telepítettek ki, helyeztek méltatlan körülmények közé, hogy azután csak irdatlan nehézségek árán vagy sehogyan se találhassanak vissza önmagukhoz, a maguk számára is viszonylagosan elfogadható életbe. Nekem hús-vér rokonaim lettek ördögi elgondolással és módszerekkel elpusztítva. Éppen hetven éve. Bármennyi ideje is legyen, az ember, így én sem felejtek, amikor magammal hordozom elpusztított rokonaim emlékét, hamvában holt lehetséges jövőjét.


Érdekes, hogy még sincs bennem sem harag, sem gyűlölet, még a bosszúállás leghaloványabb óhaja sem. Nem érzek mást, mint örök értetlenséget, soha nem múló fájdalmat, lopakodó félelmet, hogy mindez valamikor, valahol, ne adj Isten, ehelyütt megismétlődhet.


Ezen a tavaszi napon megyek a férjemmel a barátaim között emberektől körülvéve a járművektől szabaddá tett Kossuth Lajos utcán, Rákóczi úton egészen a Keleti pályaudvarig. Különleges pillanat, békés hangulat, barátságos tömeg, az erőszaknak semmi jele az erőszakkal elpusztított, a holokauszt áldozatainak emlékére megálmodott és megvalósított Élet menetén.


Ki-ki az átéltekért, mélyen szunnyadó és feltámadó fájdalmáért, pótolhatatlan veszteségeiért menetel. Van, aki csak azért, mert bár nem élte meg ezt a szégyenteljes korszakot, valahogy mégsem tehet másként.