Vereség után




Ha egy tétmérkőzésen a csapat súlyos vereséget szenved, a szövetségi kapitány menten lemond vagy nyomban leváltják. Ez így működik. A futballban, de nem a politikában. Az MSZP-t másodszor küldték padlóra, de elnökének a fejében meg sem fordult a lemondás gondolata. Még egy komolyabb önkritikára sem futotta.


Miért volna – az ő kifejezésével élve – önmarcangolás, ha a választások után összeülő pártvezetés megvitatja és megállapítja az elkövetett hibákat, hogy az őszi önkormányzati választásoknak – okulva a kudarcokból – felkészülten és rátermett, hiteles személyekkel induljon neki.


Higgadtabban kellene bánniuk a nagy szavakkal. Az igazat megvallva egy kevéske „önmarcangolás” nagyon is ráférne erre a pártra, ahelyett, hogy egymást marnák. De nem. Ehelyett, még föl sem ocsúdva a KO-ból, más demokratikus pártokat megelőzve, megnevezték a főpolgármesterjelöltjüket. Ez már nem önhittség, hanem a valóság semmibevevése.


Az MSZP, érzékelve, hogy gyors jelölésével melléfogott – mert a korábbi szövetségesei külön-külön kívánnak indulni –, alázatosan fölajánlja magát az LMP-nek, kinyilvánítván, hogy hajlandó elfogadni annak jelöltjét. Annak az LMP-nek, amelynek elnöke sorozatban és dölyfösen utasította vissza a baloldal minden közeledését. SNASSZ.


Arra nem gondolnak a baloldalon, hogy – fölülemelkedve egyéni és pártérdeken – legalább a főváros megmentése érdekében egy pártokon fölül álló, közmegbecsülést élvező közéleti személyiséget javasoljanak Budapest élére?


Nehogy a széthúzást széthullás kövesse!