Csendes ulti tíz ülésben
- Részletek
- 2014. április 30. szerda, 06:05
- Herényi Károly – Lendvai Ildikó
Herényi Károly – Lendvai Ildikó: Csendes ulti tíz ülésben
(Noran Libro, Budapest, 2014, 384 oldal, 3316 Ft)
Lendvai Ildikó a könyvről
Idézhetném akár a reklámok szövegét is: ez a könyv nem született volna meg, ha nincs Galamus. A könyvben rögzített beszélgetések kiindulópontja tudniillik az volt, hogy miután annyi évet eltöltöttünk Herényi Károllyal együtt, vagyis inkább egymással szemben a Parlamentben, felfedeztük egymást mint szerzőt. Olvastuk egymás írásait, elsősorban a Galamusban és néhány más lap hasábjain is. Egy alkalommal nagyobb társaság gyűlt össze Bitó Lászlóék (egy újabb Galamus-szerző!) lakásán. Herényi szóba elegyedett Kocsis András Sándorral, a Kossuth Kiadó igazgatójával. Elmondta neki, hogy a cikkeink alapján utólag úgy érzi: volna miről beszélgetnünk. Kocsis igazi könyves ember, azonnal lecsapott az ötletre: mi lenne, ha erről a Magyarországon szokatlan helyzetből, egy jobb- és egy baloldali ember dialógusából könyv is készülne? Ebben a percben léptem be az ajtón én, és azonnal „letámadott”. Persze éppen hogy nem támadásnak éreztem, hanem izgalmas lehetőségnek.
Így ültünk le tíz alkalommal a kiadóban, hogy Kőrössi P. József szerkesztő segítségével szembesítsük az emlékeinket: „jobb szemmel” és „bal szemmel”, jobbról és balról nézve hogyan láttuk az elmúlt 20-25 évet, amelynek politikai szereplőként a formálásában, ha úgy tetszik: olykor az elrontásában is részt vettünk.
A cím magyarázatra szorul, különösen, hogy a két szerző és a szerkesztő egyike sem ért a kártyához. Én is csak többé-kevésbé tudom kollégám, Kiss Péter jóvoltából, hogy a „csendes ulti” olyan játszma, amelyben a játékos végig nem mondja meg, mire készül, nem mondja be az ultit, csak a legvégén áll elő (ha szerencséje van) a lapjaival. Mint a könyvből kiderül, a „csendes ulti” politikai terminussá vált abban a vitában, amelyet 2003–2004-ben folytattunk. Ez volt az az időszak, amikor a túl sok kiadással járó szociális „jóvátétel”, azaz a Medgyessy-kormány 100 napos programjai után a közgazdász-miniszterelnök maga kezdett neki a felborult költségvetési egyensúly helyrebillentésének, és szigorú, takarékos gazdálkodásba akart belevágni. Sikerült is neki a 2004-es költségvetésben újra vállalható mértékűvé csökkenteni a deficitet, de a mozgástér szűkülésébe bele is bukott. Lehet, hogy többek között azért, mert „csendes ultit” játszottunk, a közvéleménynek fogalma sem volt arról, mért nem jut most egyszerre arra, amire tavaly még jutott. A könyvben rögzített beszélgetéseink arra világítottak rá, hogy a politikusok még egymással is „csendes ultit” játszottak. Egyre kevésbé próbáltak szót érteni az ország dolgairól. Ritkult, majd megszűnt a párbeszéd, fehér holló lett az értelmes vita.
Tudom, van, amiből nem lehet pótvizsgázni. Mi ketten mégis megkíséreltük bepótolni az elmaradt beszélgetéseket. Megtehettük, mert ellenszenv akkor sem volt köztünk, amikor a politika ellenkező oldalain álltunk. Amikor Herényi pártja kormányon volt, az enyém ellenzékben, és fordítva. Egy időben voltunk frakcióvezetők, sok ezerszer nyomtunk gombot a Parlamentben, és a fontos esetek döntő többségében nyilván másképp. Vitánk maradt bőven, súlyos ügyekben is, például a könyvben sem jutottunk közös nevezőre a kettős állampolgárság kérdésében vagy egyes személyek megítélésében. Mégis meg tudtuk beszélni, sőt gyakran egyetértésre is jutottunk abban, mitől és hogyan állt elő a politikai hidegháború, hogyan tűnt el a jelentős politikai erők közül az európai értelemben vett konzervatív jobboldal, hogyan szakított egymással a politikai osztály és az értelmiség, hogyan soványodtak le többek között ennek következtében a politikával szemben a morális és intellektuális elvárások.
A könyv – jó néhány személyes történeten, ha úgy tetszik, politikai pletykán keresztül – erről szól. Arról, hogyan kerültünk végül egy oldalra, és mért nem lehet ennek igazán örülni. Mindketten arra vágyunk, hogy egy normális Magyarországon újra a vitáink, nézeteltéréseink, a köztünk lévő különbségek váljanak fontossá, mert újra természetes és magától értetődő lehet az a demokratikus minimum, amiben egyetértünk.
Részlet a 10. beszélgetésből
Kőrössi P. József: Túljutottunk 2006 október 23-án is, de nem lehetett megnyugodni, bármennyire normalizálódott is valamelyest a helyzet. Lehetett-e sejteni mind a két oldalon, hogy rövid időn belül újabb fordulat következik, és Gyurcsány miniszterelnöki napjai is meg vannak számlálva.
Herényi Károly: Mi akkor nem két oldal voltunk, hanem egy. A Kossuth tér látványa borzasztó volt, éreztem, hogy valami megtört. A demokrácia méltósága elbukott. Már nem arról szólt, hogy új világot építünk, meg szeretnénk Európához csatlakozni, hanem az ellenkezőjéről. Az igazi tragédia pedig az volt, hogy az egykori szövetségeseink ott vannak a túloldalon, és minden alkalmat kihasználnak, hogy ezt a méltatlan helyzetet életben tartsák.
Lendvai Ildikó: Nagyon szép mondatot mondott Karcsi: akkor nem két oldalon álltunk, hanem egy oldalon. Tehát ez volt az a pillanat, amikor a törésvonal elmozdult a magyar politikában: már nem a hagyományos jobb meg bal között volt, hanem áttolódott a demokratikus pártok és a parlamenti módszereket elutasító ultraradikális erők közé. Ilyen van Európában is, de az példátlan, hogy az egyik legnagyobb párt átáll az ultraradikális oldalra.
Remélem, nem teszek rosszat Áder Jánosnak, ha elmondom. Akkor már nem frakcióvezető volt, készült az „emigrációjára”, az Európai Parlamentbe, de az előző, 2002–2006-os ciklusban frakcióvezető kollégánk volt. És azt kell mondanom – ami később Navracsics kezdeti korszakára is igaz, amikor még szóba állhattunk egymással –, hogy emberileg korrekt viszonyunk volt. Átjártunk egymás szobájába tárgyalni – ahogy az idők feszültebbek voltak, egyre inkább körülnézve, hogy látja-e valaki. Pedig mi sem természetesebb, mint hogy frakcióvezetőknek ezer szakmai vagy akár politikai egyeztetnivalójuk is van. Azt kell mondanom, hogy a maga módján nemesen viselkedett, és kicsit több realitásérzékkel, mint amennyi akkor nekem volt. Azt mondta, őt senki se küldte – valószínűleg így is volt –, de jelezni akarja nekem, hogy ebből baj lesz. Most először érez az országban olyan indulatokat, főleg Gyurcsány ellen, hogy nem lehet majd visszadugni a szellemet a palackba.
(Na most, tegyük hozzá, hogy a dugót a palackból ők húzták ki, ha nem is Áder személyesen.) Járja az országot, meg van lepődve: fékezhetetlen gyűlölettömeggel találkozik, most csak azért jött, hogy figyelmeztessen, gondoljuk át a helyzetet.
HK: Ildikó, egyben biztosan nem volt igaza: ha Gyurcsány lemond, akkor is így marad minden. A következőnek ugyanez lett volna a sorsa. De mi is hülyék voltunk, mert a parlamentben is kellett volna erről beszélni. Utólag látom, mekkora hibát követtünk el. Akár bűnnek is lehet nevezni. Ebben a helyzetben meg kellett volna védeni Gyurcsányt.
K. P. J.: Ildikó ismét említette az Áderrel való találkozást, hangsúlyozva, hogy ezt maga Áder kezdeményezte. Hasonlóan feszült helyzetben van-e még példa arra, hogy informálisan konzultálnak, tapogatóznak?
HK: Még egy ilyen esetre emlékszem. A kétéves költségvetést fogadtuk volna el, az első Orbán-kormány idején. A kisgazdák roppant módon kötötték az ebet a karóhoz, nem fogják megszavazni. Kövérrel beszéltem erről, mit csináljunk, a kisgazdák nélkül nincs meg a többség. Kövér roppant arrogánsan elutasított, törődjünk a magunk dolgával, majd ők – a Fideszben – megoldják. Azóta már tudom, milyen sajátos eszközeik voltak. Torgyán fiának az ügyére, a perekre meg egyebekre gondolok. Szinte mindenki, aki nem az ő emberük, zsarolhatóvá vált. A Fidesz köpködött minket, elvárta volna, hogy tartsunk együtt velük, Gyurcsányt minősítsük úgy, ahogy ők diktálják. Vonuljunk ki, s a többi. Nem tettük meg!
LI: Ezek szerint utólag tudunk egymással szót érteni olyan ügyekben is, amelyekről már akkor is hasonlóan gondoltunk, csak eddig nem tudtunk róla.
HK: Szerintem akkor is tudtunk volna.
LI: Nem volt atmoszféra hozzá, pedig jól jött volna. Az SZDSZ kiválása után a kisebbségi kormányzás hónapjai alatt tíz évet öregedtem. Próbálja elképzelni, hogy ülések előtt az ember úgy megy be, hogy fogalma nincs, mi lesz. Kevés szavazat hiányzott, de hiányzott, természetesen. Suchmant, néha mást is a kórházból kellett behozni a fontos szavazásokra. Rettegtem az influenzajárványtól. Akkor nekünk az volt a szívünk vágya, hogy az MDF valamilyen módon csatlakozzon külső-belső támogatóként a kormánykoalícióhoz.
HK: Felmerült, persze, nálunk is.
LI: De nyíltan nem hangzott el, nem volt komoly tárgyalás, legalábbis én nem tudok róla. Egy vidéki elnökségi ülésünkön – akkor még nem lépett ki az SZDSZ hivatalosan a koalícióból, de már kritikus volt a helyzet –, többen mondtuk, ha sikerülne az alapdolgokban az MDF-fel szót érteni, a legszerencsésebb a politikai légkör és hosszútávon a társadalmi béke szempontjából is egy nagykoalíció volna. De úgy dekódoltuk a jeleket, hogy az MDF idáig nem tud elmenni.
HK: Majdnem biztos vagyok benne, hogy ha nincs kisebbségi kormányzás, és nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy a mérleg nyelve lehetünk, 2009-ben megmaradt volna a frakció. Ami egészen más irányba vihetett volna később.
KPJ: Magyar Bálint 2010-ben megkereste Dávid Ibolyát azzal, hogy induljon közösen a két párt.
HK: Én már 2006-ban, tehát az azt megelőző választás előtt megkerestem az SZDSZ-t.
KPJ: Dávid Ibolya 2010-ben elzárkózott ettől.