Nincs több mondanivaló erről

Régi kedves hely a Galamus, jó emberek közösségéhez kapcsolódik, baráti érzéseim vannak vele kapcsolatban, ráadásul értékes szerepet játszott abban, hogy a közbeszéd általános mocskában az egyik élhető szigetként álljon a kevés erre vágyónak. Nehéz ezért azzal szembesülni, hogy elfogyott a vitalitás ennek a szigetnek a fenntartására. Elsősorban a személyesről van szó, az egyéni szerepekről és energiákról, kedvről és kedvetlenségről, így ez a vélemény is a szokottnál személyesebb. Bár ezen az oldalon a köz dolgaihoz mindig a személyesen keresztül közelítettem, sokakkal együtt. De éppen ez vesztette el a vonzását már jó ideje. Lenne az a feladat, hogy az írástudó, értelmiségi, szakember vitassa, ismertesse, értelmezze a közösség ügyeit, még akkor is, ha semmi hatása nincs a köz valós folyamataira. Nem alakítania, változtatnia kell, be kell látni, hogy más a feladat. Ezzel nincs is baj, egyáltalán nem zavaró, sőt nagy nyugalommal tölt el, ha nincs hatása a szavaknak. Ez növeli a szabadságot. Ha mégis némely olvasók számára fontos, amit az ilyen írástudó (pontosabban írni akaró) közöl, akkor az hozzájárulhat egy kisebb közösség vagy néhány személy jóllétéhez, egy egészen kicsivel, legalább azzal, hogy az egyetértésre, a szellemi közösre rácsodálkozik. Ez meleg, baráti, enélkül nehéz is lenne.

Ám annak ellenére, hogy erre a melegségre a közeljövőben bizonyosan nagy szükség lesz, az írás tárgya elveszett. Azért nehéz a közélet dolgaival foglalkozni, mert lehúz. A politikai szereplők, az intézmények olyan szellemiséget árasztanak, amivel nem esik jól foglalkozni, olyan nyelvet használnak, amelyet nem akarunk beszélni, olyan érveket, amelyek távol vannak attól gondolkodásmódtól, amellyel érdemes vitatkozni. Igen, ez finnyáskodás, sokak szerint megengedhetetlen, ha komolyan vesszük a tanult állampolgárok felelősségét. Mégis szabadságunkban áll megválasztani a közeget, dönteni a politikai közéletben való fellépésről, és a nyilvánosság terei és témái, talán időlegesen, talán végleg elvesztették minimális vonzerejüket is. Nagyjából addig tartott, ameddig Jászi Oszkár nemzedékének a politikai publicisztika műfajával kapcsolatos illúziója. Ha korábbról nem is, ebből az időszakból érdemes megtanulni, hogy súlyos terhet, mérhetetlen kockázatot vállal, aki a közpolitika közelébe lép.

Felelősségünket más terekben is lehet érvényesíteni, tudományban, művészetekben, oktatásban. Csak hosszú távú projektek képzelhetők el, csak lassú folyamatokban érdemes gondolkodni. De addig is egyensúlyban kell maradni, ki kell békülni a világgal, meg kell találni az értő közeget és érdemes témákat. Nem kell szóba állni azokkal, akiknek nincs emberi arcuk, nem kell azzal foglalkozni, ami belőlük származhat, a végtelen butasággal és silánysággal.

Borbély Szilárd Nincstelenekjének elolvasása óta azt érzem, hogy az a politikai közösség, amely ilyen morális, érzelmi gyökerekkel rendelkezik, aligha képes könnyedén modern demokratikus társadalommá válni. Illetve sok aprómunkával, mélyről kell kezdeni, ehhez azonban nem kell a közéleti publicisztika. Meg nem is esik jól, nem okoz örömet. Ameddig szabadságomban áll az örömtelibb dolgokat választani, ehhez igazítom a saját felelősségemet. Ez azonban tisztán személyes döntés, nem rendelkezik semmilyen normatív erővel, szubjektív morális és esztétikai megfontolások ezek.

Más témák, más közösségek, más nyelv, más feladatok; csak az örömteli szabadság vezet új társadalmi szerződéshez. Erre lenne a legnagyobb szükség, a közéleti vélemények egyoldalú közlése nem tűnik megfelelő eszköznek.

 


Fleck Zoltán