Fájó gondolatok az Élet Menete után
- Részletek
- 2014. máj. 07. szerda, 04:51
- Bitó László
Aki nem ismeri a történelmet, arra ítéltetik, hogy újra átélje, halljuk mostanában annak kapcsán, ami hetven évvel ezelőtt történt, bár tudjuk, hogy nem történhet meg újra. Nem úgy. Úgy csak egy világégés közepette történhetett meg. A Szabadság téri szoborállítók – vagy azok, akiknek ezzel a történelemhamisító, avítt szoborral kegyhelyet akarnak állítani – sem remélhetik, hogy befejezhetik azt, amit a példaképükül szolgáló Horthy nem tudott befejezni. Az a Horthy Miklós, akinek a mellszobra pár lépésnyire áll onnan, Isten háza és a református egyház oltalmában, és aki népünket nem a Szent Szűznek, hanem egytizedét végül is Hitler paranoiás zsidógyűlöletének a kielégítésére ajánlotta fel.
Lehet, hogy Hitlert valamikor kielégítette volna, ha Európából egyszerűen csak eltűnik minden zsidó, de mire hazánkra került a sor, már teljesen eluralkodhatott rajta a kezéhez tapadt vérből fakadó paranoia. Lehet, hogy igaza volt Edward R. Murrow-nak, az első haditudósítónak, aki Buchenwaldba érkezett, és a csonttá aszott, de még mozgó testek és a hasábfaként felstószolt vagy a földön heverő tetemek láttán 1945. április 12-én azt írta, hogy gyilkosság folyt a táborban, de az, „hogyan haltak meg, nem volt fontos”. Lehet, hogy akkor, a Harmadik Birodalom utolsó óráiban, amikor Hitler a bunkerében már öngyilkosságra készült, valóban nem volt fontos. Akkor talán már nem is öltek meg senkit, csak hagyták elpusztulni azokat, akikbe már beköltözött a halál: a tábor felszabadítása után nagyon kevés embert tudtak megmenteni.
Birkenaut, a legjobban kitervelt halálgyárat azonban nem azért hozták létre, hogy akárhogy haljanak meg a gyűlöltek. Nem azért, hogy szanaszét heverjenek a holttestek. A birodalomban rendnek kellett lennie. És nem csak higiéniás szempontból alkalmazták a hamvasztást. Sokáig elhittem, hogy a bizonyíték eltüntetése volt a cél. Akkor viszont miért vezettek részletes kimutatást a beérkezettekről és az elpusztítottakról?
Az Élet menete április 27-én – MTI/Illyés Tibor
Az Élet menete után bennem örvénylő gondolatok másfelé vezettek. Hitler paranoiáját, az ő rémálmát láttam életre kelni lelki szemeim előtt: abból a rémálomból keltek ki, amelyet akkor verítékeztem át, amikor még csak terveztük munkaszolgálatos táborunk tisztjeinek lefegyverzését 56-ban, de nem tudtuk, hogy sikerül-e vérontás nélkül. Rémálmomban az utolsó ítélet harsonáinak hangjára sírjaikból kikelő csontvázakat láttam, amelyek csontujjukkal rám mutattak. Mert a sír nem teszi a halált elég véglegessé, abból van feltámadás – meg az elkövetőket kísértő visszatérés.
A tömegsírokba lőttek között valóban voltak olyanok, akik kiküzdötték magukat a holttestek alól. De maguk a holtak is kísérthetik az élőket. A paranoiásnak a sírnál nagyobb bizonyosság kell. Az áldozat teljes megsemmisítése: a holokausztos – a teljes – elégetés véglegessége. Éppen azért tiltakozhatott Eichmann az ellen, hogy a magyar közigazgatás és a csendőrség gyorsabban küldi a transzportokat Auschwitzba, mint ahogy ott hamuvá tudják redukálni őket.
Akik manapság remélik, hogy megszabadíthatják hazánkat a zsidóktól, jól ismerik a történelmet – noha a megtörténtét tagadják, mert nem hiszik, hogy a mai világban gázkamrákkal elérhetnék Magyarország zsidómentesítését. Nem hihetik, hogy be tudnák fejezni a végső megoldást a nácikéhoz hasonló apparátus nélkül, amely hatalmas volt, mégis elégtelennek bizonyult. Sőt, a legtöbbjük talán azt is tudja, hogy akár egyetlen embert is képtelen lenne megölni. Képtelen lenne szembenézni a tett következtében magára vont rémálmokkal.
Sokkal inkább hihetik, köztük a leggyávábbak is, hogy minden zsidót kiutálhatnak az országból. Ezt eurokompatibilis megoldásnak tarthatják, hiszen antiszemitizmus mindenütt van. Csak szélesebb politikai bázist kell felépíteni az érvényesítéséhez.
Nem tudjuk, hogy Orbán tényleg hazudott-e, amikor azt mondta, hogy majd a választások vagy húsvét után tárgyalnak a szobor ügyéről. Vagy talán jobb így feltenni a kérdést: miért hazudta ezt Orbán? A válasz egyszerűnek látszik: ezzel a felfüggesztett – vagyis le nem zárt – szoborüggyel sikerült lekötnie ellenzéke egy meghatározó részének a figyelmét az áprilisi választások előtt. De miután megint megkaparintotta a kétharmadot, miért volt szüksége rá, hogy a választások után kialakítson egy jól koreografált kordonbontó-építő macska-egér játékot? Talán pusztán azért, hogy elvonja a figyelmünket arról, hogy egyesült erővel juttassunk be minél több képviselőt az európai parlamentbe?
Attól tartok, hogy ennél többről van szó: A szobor elleni demonstrációk fenntartásával Orbánéknak sikerülhet muníciót nyújtaniuk a Jobbiknak ahhoz, hogy a soraikat összezárják, és hogy a két párt az országgyűlésinél is meggyőzőbb sikert érjen el az európai parlamenti választáson. Mert egyáltalán nem hiszek abban, hogy a Fidesz és a Jobbik útjai elváltak. Talán csak arról van szó, hogy párttá válásukkal a 2006-os gyűlöletkeltők élcsapatából tartalék lett, amelyet szükség esetén mozgósítani lehet. Mert Orbán, az egykori kordonbontó nem fog elrendelni rendőri erőszakot a mai kordonbontók ellen. Láthatjuk, hogy most is csak az után hegesztette össze a kordon elemeit, hogy „kikoptak a csavarok”. Neki nem érdeke a rendőrséget bevetni az ellenzéke ellen. Sokkal jobb, ha a Magyar Gárda vagy valamelyik reinkarnációja lép majd fel a kellő időben a szobor ellenzői ellen, és a rendőrség az ő védelmük érdekében avatkozik be, megfelelő késéssel, de látványosan, hogy azért a szélsőjobb ereje nyilvánvalóvá váljon. Mert minél erősebb a Jobbik, annál kevésbé tud a Nyugat fellépni a Fidesz erőfitogtatásaival szemben: tipikus jó rendőr–rossz rendőr szereposztás.
Különben is, Orbánéknak már nincs olyan nagy szükségük a szélsőjobbra, hogy fellépjenek a demokratikus ellenzék szervezetei ellen, hiszen a fontosabb szervezetekben már bizonyára ott vannak a belülről bomlasztó megvásároltak. Továbbá ott vannak az áltudományos meg álművészeti létesítményeik, annyi pénzzel kitömve, hogy korrumpálni tudják a szellemi élet minden meghatározó részét. Legutóbbi példaként lásd a holokauszt relativizálásában jeleskedő Veritas áltudományos történelmi intézet és a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány szerződéskötését. Mert van az a pénz, amellyel mindenütt lehet és fognak is árulót találni. Bár mintha ezt az állításomat cáfolta volna a közelmúltban a történelemhamisítás ellen kiállók némely szervezete.
Mindannyiunk szégyene, hogy abból, aminek mindannyiunk ügyévé kellene válnia, az orbáni taktikának sikerült majdnem teljesen zsidó ügyet csinálnia. Pedig jól tudjuk, vagy legalábbis tudnunk kéne: a német „megszállásnak” nem a zsidók voltak az egyetlen áldozatai. És még a sok százezer elpusztított meg elüldözött zsidó sem csak a zsidó közösségek, hanem az egész ország számára volt hatalmas veszteség.
Azért tettem a német bevonulásra rendszeresen alkalmazott megszállás szót idézőjelbe, mert a megszállás egy legyőzött ország elfoglalását, lefegyverzését, adminisztrációjának átvételét jelenti. Erről szó sem volt. Eichmann-nak vagy talán más náci pribéknek tulajdonítható a kijelentés, hogy a német csapatok bevonulását leginkább az őket lelkesedéssel fogadó polgárság hátráltatta. Nekem mindegy, ki mondta, hiszen gyerekként is jól láttam, ahogy budai villanegyedünkből is sokan elindultak, virággal a kezükbe, a Szent Imre herceg (a mai Villányi) útra, hogy fogadják azokat, akiket a Judenfrei Magyarország letéteményeseiként üdvözölhettek. Ha igazat adunk is Orbán Viktornak abban, amit Dávid Katalinnak írt: „...német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek vagonok, és nincsenek százezerszám elveszett életek sem”, ez nem mond ellent annak, hogy voltak szép számmal magyarok, akik éppen azért üdvözölték oly lelkesen a bevonuló Wehrmachtot, mert bíztak benne, hogy segít majd elintézni a deportálást, a vagonokat, az életek((et.)) kioltását
A saját életmenetem
Persze kilencévesen nem, csak később érthettem meg, milyen pokoli tervek álltak ennek a dicsőséges bevonulásnak a hátterében. Ráébredésem pár hónappal későbbi első epizódjáról így számoltam be Kik ölték meg Jézust? című, 2004-ben megjelent írásomban: „Gyermekes, agymosott tudatlanságomban el sem képzelhettem volna, hogy az Istenanya, akihez minden este ágyam mellett térdepelve szólottam – ’Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, áldott vagy te az asszonyok között...’ – éppolyan jó zsidó anya volt, mint az a terhes néni, aki két kislányát kézen fogva osont az utcánk végén álló sárgacsillagos ház felé. Osont. Pedig hallottam, hogy a Gellért-hegyről sok más családdal együtt odazsuppolt művésznő volt, és így, gyerekként, neki is kezicsókolommal kellett volna köszönnöm, mint bármely más néninek, aki az utcánkban lakott. De belém rekedt a szó, mert lesütött szemmel osont el mellettem, szintén sárga csillagot viselő, lesütött szemű, korombeli lányait közelebb vonva magához. Először fordult elő, hogy saját kicsiny utcánkban nem mosolygott rám egy néni, hogy a köszönésemet fogadja.”
Attól kezdve próbáltam megérteni, mi folyik körülöttem. Nem volt könnyű. Azon az őszön leginkább a közelgő Vörös Hadsereg „mongol hordáitól” rettegtek a környezetemben, ahogy pusmogásukból kivettem, de a szélesebb társadalomban is. Bár voltak, akik töretlenül hittek a náci propaganda csodafegyverében, még akkor is, amikor a házunkat már naponta több belövés érte. A hathetes ostrom alatt összesen 34 – a nagyapám szerint, akinek összetört a szíve, amikor romokban látta a házat, amelynek felépítéséért szinte mindenét feláldozta. Az ostrom után azt hittem, az én szívemet is kettéhasítja a fájdalom, amikor anyámat orosz katonák ráncigálták ki az óvóhelyünkről, vagy amikor kiosontam onnan, remegő lábbal felszaladtam a Citadellához, és megláttam a lebombázott várost a Dunába lógó hidakkal.
Már csak ezért sem tudnám megbocsátani Horthynak, hogy belevitte az országot a háborúba, amelyből aztán kilépésünket sem tudta sikeresen levezényelni, még az után sem, hogy Románia ezt már augusztusban megtette. Nem is beszélve arról, amikor hallottam, hogy több ezer zsidót öltek meg gázkamrákban, és eszembe jutottak a sárga csillagot viselő kislányok és mellettük éreztem magam mindazon borzalmakban, amelyekről egyre gyakrabban hallottunk.
Igen, először ezrekről hallottam, vagy talán akkor még meg sem értettem a tíz- meg a százezreket, amelyekről a Szálasi-perek idején már tudtunk. Ha jól emlékszem, a milliókról csak sokkal később esett szó. Aztán hamarosan a bolsevista diktatúra fölénk tornyosuló réme vetett árnyat mindannyiunkra, és nem emlékszem, hogy a diktatúra legnehezebb éveiben, 1949 és 53 között lett volna szó a korábban történtekről.
Persze folyt a nácizás bőven a kormánypropagandából, de nácin akkor nem antiszemitákat értettek, hanem a kommunizmus, a szovjet rendszer ellenségeit. Az antiszemitizmust talán azért nem emlegették szívesen, mert abban Sztálin is jeleskedett.
Jó ideig talán én is hinni akartam a németek teljes felelősségében mindazért, ami velünk történt – annak ellenére is, hogy szívélyes fogadtatásuk emléke még eleven volt bennem. Jó volt elfogadni a felelősség áthárítását. Így megértem azokat, akik hisznek a kérdéses szobor meghirdetett szimbolikájának, hogy a német sas lecsapott 1944. március 19. napsütéses vasárnapján az ártatlanság leplét viselő Gábriel arkangyalként ábrázolt magyarságra. De ha 1944-re utal a szobor, akkor a sas karmaiban miért nincs ott a horogkereszt? Ahogy ott volt a náci jelvényeken és például a Reich Chancellery homlokzatán. Ez nem látható a szoborról eddig megjelent képeken, pedig horogkereszt nélkül ez a sas nem a nácikra, hanem a mai Németországra utal, ami végképp elfogadhatatlan, bármit mondanak vagy írnak is az egész rémálom kitalálói.
Talán érthető, hogy a diktatúrák éveiben nem volt könnyű szembenézni a történelmi valósággal. Később az Amerika hangjától vagy a Szabad Európa Rádiótól nem vártam elfogulatlan szembenézést, mert abban az időben, amikor német történészvita lezajlott, döbbenten tapasztaltam, hogy az amerikai magyar közösségekben előszeretettel hárítanak minden felelősséget a németekre. A dolog forrására is hamar rájöttem: azoktól a már majd egy évtizede ott élő magyaroktól származott, akiket negyvennyolcasoknak hívtunk, mert 1948 táján kerültek az Egyesült Államokba. Ezeket a háború alatt többnyire Nyugatra vezényelt vagy menekült, jórészt katonatisztekből, ludovikásokból és csendőrökből álló csoportokat a háború utáni években először fasisztának minősítették, és nem engedtek be Észak-Amerikába, így sokan Argentínában és a környékén telepedtek le. A többieket abban a megváltozott légkörben, amely Churchill 1946-os fultoni, főleg a brit gyarmatbirodalom védelmében elmondott, a hidegháborút deklaráló vasfüggöny-beszéde után kialakult, átkeresztelték antikommunistának, és hamarosan elkezdték beengedni őket az Egyesült Államokba. Sőt sokan washingtoni „policy making” pozíciókba vagy az Amerika Hangjához kerültek, és hatásosan tudták befolyásolni a közvéleményt. Így vált elfogadottá, hogy Magyarország a nácik áldozata, nem pedig legkitartóbb szövetségese volt.
Az pedig nagyon is lehetséges, hogy nem polgárpukkasztásból fogadták el Orbánék azt a szobortervezetet, amely a rendelkezésünkre álló képből ítélve a mai esztétikai elvárások szerint otrombán avíttnak tűnik. Ugyanis ha figyelembe vesszük az általuk patronált alkotásokat – például a partra vetett bálnának tűnő felcsúti csodastadiont a maga cifra tornyocskáival –, be kell látnunk, hogy ez az arkangyalos giccs is teljesen beleillik az ízlésvilágukba. Sőt azt is elképzelhetőnek tartom, hogy majd egyszer a Szent Pancsó-bazilikához jól illő Szabadság téri kompozíciót is – a szoborpark helyett – Felcsútra lehet telepíteni. Persze akkor is lesznek majd viták, hogy Gábriel arkangyal képviselheti-e az orbáni propagandagépezettel éveken át félrevezetett magyarságot, s hogy szükséges-e a rácsapó ragadozó madár fejét turulosítani, a történelmi hűség kedvéért?
Sokat fogunk még hallani erről a szoborról. Azt is el tudom képzelni, hogy ledöntése majd valamikor a jobboldali diktatúra megdöntésének a szimbóluma lesz. De azért sokkal többet kell elszenvednünk és tennünk, mint amennyit eddig elszenvedtünk, de nem tettünk.
