Marjai
- Részletek
- Napi apró
- 2014. máj. 09. péntek, 06:54
- Aczél Endre
Kilencvenegy évet élt, és minden vitán felül a Kádár-korszak egyik – hogy is mondjam – „legvagabundabb” politikusa volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy 1956-ban, 33 éves fejjel pisztolyt rántott a berni magyar nagykövetségre támadó emigráns „ellenforradalmárokra”. (Mások ilyenkor futni kezdtek.) Talán soha nem mondott igent, amikor nemet kellett volna mondania. Ragaszkodott a saját igazságaihoz, és ezért tisztelték azok is, akiket ő szívből utált. Minthogy nem laktunk egymástól messze, sokszor meghívott magához vacsorázni, és olyankor mondott olyan dolgokat, amik engem elképesztettek. Mindig az volt az érzésem, hogy „Józsi bácsi” (képtelen voltam őt Marjai elvtársnak szólítani, bár élt bennem a hajdani protokoll) szívesen elmondaná az élete történetét, ezért is hív magához, esetleg felkér „négernek”, ám valami – nem tudom mi – visszatartotta ettől. Sokszor nekiugrottunk a témának, de mindig visszakozott a végén. Ami pedig a részleteket illeti. Egyvalamiben, hiába kínoztam, nem tudtunk dűlőre jutni egymással: sokak (pártfunkcionáriusok) emlékezetében úgy élt, hogy ő buktatta le Biszkut, amikor az terjedelmes, Kádár-ellenes dossziét juttatott el Moszkvába Brezsnyevnek (1978), és balszerencséjére Marjai volt épp a nagykövet, aki se szó, se beszéd, visszaküldte az „anyagot” Budapestre. Marjai ezt váltig tagadta nekem, noha idős fejjel semmi oka nem lehetett rá, hogy fölmentse önmagát. Nem vállalta Biszku Béla leleplezőjének a szerepét. De talán nem is hazudott. Tudniillik a dosszié eljutott Brezsnyevhez, aki valószínűleg olvasatlanul küldte vissza…Hová is? Marjainak? Budapestre, egyenest Kádárnak? Ez már ki nem derül. Kádár páncélszekrényének tartalma utóda, Grósz Károly kezébe jutott, aki aztán senkinek nem beszélt róla, mit tud, mit nem tud. Én azonban egészen bizonyos vagyok abban, hogy a „Biszku–Kádár-csatában” Marjai melyik oldalon állt. Valami szolgálata csak lehetett, hiszen hazatérte után nyomban miniszterelnök-helyettessé nevezte ki Kádár. Ilyesmire, hogy valaki korábbi államtitkárból, majd nagykövetből ekkorát ugorjon, nem volt példa addig.
És akkor visszalépnék az első kockára. Marjai József, többszörös államtitkár, miniszterhelyettes, miniszter, miniszterelnök-helyettes, miniszterelnöki (Németh Miklós) különmegbízott jelentős szerepet vitt abban, hogy a nyolcvanas évek elején – hatalmas adósságokkal terhelten – a magyar gazdaság talpra álljon. Vezére volt (miniszterelnök-helyettesként) annak a csapatnak, amelyik Kádárt jobb belátásra akarta bírni. A Főnök berzenkedett attól, hogy takarékos politikát kell folytatni, még egy-két évig szorítani kell a nadrágszíjon, mert ha nem, összeomlunk. Marjainak volt bátorsága odaállni elébe, és kísérletet tenni a meggyőzésére. „Úgy rúgott ki, mint a macskát szarni. Maga, Marjai elvtárs, el akarja nyomorítani ezt az országot, a magyar munkásosztályt, és én ehhez soha nem fogok hozzájárulni” – mondotta neki, hősöm szerint, Kádár, aki aztán az 1985-ös pártkongresszuson véghez is vitte a végzetes eladósodás („gyorsítás”) programját, fejbólintó Jánosok tömegének egyetértésével. (Neki ehhez nem kellett kétharmad.)
Marjai önfejű és konok ember volt. Nem nagyon kedvelte, ha ellentmondanak neki, de ha olyasvalakivel találta magát szembe, aki nem volt kevésbé konok, mint ő, hallgatott rá. Na, jöjjön csak vissza, szokta volt mondani a vele vitatkozóknak, akiket éppen kirúgott, mondja el még egyszer az érveit. (Berecz János szíves közlése.) És ha az illető meggyőzően elmondta, akkor a kegyeibe fogadta. Tudna erről mesélni például a szegény, öngyilkossá lett Bartha Ferenc, volt MNB-elnök, akit ő karolt fel. (Utána meg Demján.)
Marjai, noha hivatásos diplomata volt, remekül értett a gazdasághoz. Ösztönösen. Ezt a tudását – fogóddzon meg mindenki – a kínaiak fedezték fel, akik még 4–5 évvel ezelőtt is rendszeresen kérték a tanácsait. (Ma meg Szijjártóét? Ha-ha.) Én magam meg voltam döbbenve, hogy a nyolcvanvalahány éves ember rendszeresen kilátogat Pekingbe, mert ott (nem itt) igényt tartanak rá. Ezen mindig csodálkoztam: mi az, amit a remeklő kínaiak meg akarnak tudni tőle, ám amit mi, antiremeklők, idehaza nem. Itt annyi „örömben” volt része, hogy Sólyom László köztársasági elnök ( egy volt megyei MSZMP-s első titkár veje) 2006-ban az Alkotmánybíróságnál próbálta kijárni Marjai József kormány által javasolt állami kitüntetésének megtagadását. (Ami nem sikerült. De Marjait ez az egész ügy egyáltalán nem érdekelte már. Minden volt, csak hiú nem.)
Marjai a sírba vitte a titkait. Jobb lett volna, ha nem így tesz. De ismerem a fegyelmezett kommunistának ezt a fajtáját, Kádárral az élen. Soha, egyikük sem érezte, hogy tartozása van azzal az országgal, néppel, nemzettel szemben, amelyet vezetett. Soha nem érezte, hogy az ügyei nem magánügyek, hanem közügyek. Hogy amit tett, azt egy nép választottjaként ( na jó, nem feltétlenül választottjaként ) tette, tehát elszámolással tartozik a választóinak. Ebben az értelemben az általam módfelett kedvelt Marjai a legrosszabb bolsevik hagyományokat testesítette meg. És ezt azért írom ide, mert nekem vele szemben tartozásom nincs, neki viszont az ország népével örökre van és marad is.
