Válasz Sándor Zsuzsának




Kedves Zsuzsa!


Azt hiszem, két malomban őrlünk, több szempontból is.


Essünk túl az egyszerűbbeken.


Leveledben hosszan rosszallod a „zárvány” szót. Szerintem az írásomból egyértelmű, többször le is írtam: a Galamust kudarcnak tartom, ha úgy tetszik, zárványnak a mai internetes sajtóban, mert a magyar tájékozódó társadalomban négy és fél év után is csak néhány tízezer embert érdekelt. Úgy gondolom, akiket érdekelt, azok sem a többféle mai fősodorhoz tartoznak. Nem minősítés tehát, egyszerű ténymegállapítás a zárvány (őszintén szólva nem is értem, miért kerested benne a sértést), és ránk, akik a Galamust készítettük, éppúgy érvényes, mint azokra, akik olvastak bennünket.


A szememre hányod, mi mindenről nemcsak nem írtam, de még a felsorolásba sem vettem be a hiányokat. Ha április 6-ától május 5-éig teljes listát készítettem volna mindenről, amin megállt az eszem, mégsem írtam meg, legalább húsz oldalt kellett volna teleírnom. És az a cikk nem erről szólt, ezért a példálózó felsorolás. De ha úgy gondolod, hogy nem értékelem a Szabadság téri tüntetők állampolgári teljesítményét, akkor hiába beszéltem és írtam az elmúlt huszonöt évben folyamatosan, nem ismersz. És ha úgy gondolod, hogy épp én, aki a fasizmus első felbukkanása óta beszélek és írok ellene, csak a „zsidóbűnözésen” háborodtam fel, az ítéleten magán nem, akkor megint csak engem igazolsz: nem érdemes a nyilvánosságban megszólalni. Mert lám, te sem tudod, még 25 év után sem, hogy olyan emberen kéred számon a rasszista beszéd elleni fellépést, akit egy időben már körberöhögtek, mert makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a fajgyűlöletet nem védheti a szólásszabadság elve.


Ami pedig a lényeges eltéréseket jelenti a kettőnk felfogásában.


Én nem ismerem a „kell” szót. Nem ismerem azt a kényszert, amely úgy ró rám kötelezettséget, hogy a külső kényszer nem találkozik a belső meggyőződésemmel. Nem az adófizetésről és társairól beszélek természetesen, hanem azokról az erkölcsi imperatívuszokról, amelyeket te szegezel velem szembe.


1. Én nem tartozom semmivel sem a „köznek”, de még annak a néhány tízezer embernek sem, aki a Galamust olvassa (sőt lehetőségei szerint támogatta is). Négy és fél évet öltem bele az életemből látástól vakulásig ebbe a munkába (plusz minden megtakarított pénzemet), és erre kizárólag azért voltam képes és hajlandó, mert volt mondandóm, el is akartam mondani, és értelmét is láttam (azt hiszem, itt a csoport nevében is beszélek: a többieket is ez késztette a rengeteg ingyenmunkára). Ez utóbbi két hajtóerő nálam biztosan megszűnt. Legalábbis pillanatnyilag. Nem akarom elmondani, és nem látom értelmét. És mivel nem kötelességteljesítő gépezet vagyok, nem tudok mit kezdeni azzal sem, hogy szerinted a betűvető értelmiségnek akkor is „kell” dolgoznia, ha kilátástalan a munkája. Nem kell. Csak akkor, ha hősnek és önfeláldozónak született, és a köz szolgálatát fontosabbnak tartja, mint a saját belső meggyőződését, szükségleteit és életét (én, megrögzött individualistaként, nem tartozom ezek közé az emberek közé), vagy akkor, ha a szakmai tudását bocsátja áruba a piacon, azaz fizetést kap a betűvetésért, függetlenül a körülményektől (közéjük sem tartozom, egyrészt mert a már emlegetett belső meggyőződésemmel nem fér össze, hogy a körülményektől eltekintsek – ezért hagytam ott két munkahelyet is az életemben –, másrészt mert a Galamus sem az áruba bocsátásról szólt).


Ehhez képest talán méltányolható, hogy a Galamus három rovatát mégis tovább szerkesztem.


2. Ami a pártokat illeti. Azt hiszem, annál világosabban, mint ahogy az általad kifogásolt cikkben leírtam, nem tudom elmondani, hogy a Galamust nem azért tartottuk fenn (és nem azért szerkesztem még mindig), hogy a pártoknak tanácsokat adjunk, eligazítsuk őket a saját létük sűrűjében, és megmondjuk nekik, mit csináltak és gondoltak rosszul, és hogyan kellene jól csinálniuk és gondolniuk. Ez szerintem nem dolga a sajtónak. Az a dolga, hogy az olvasóknak adjon információkat, összefüggéseket, gondolkoznivalót és értelmezési szempontokat. Mert nem a sajtó okosai, csakis a tájékozott és okos állampolgárok tudják ma már rákényszeríteni ezeket a pártokat arra, hogy önmagukon elvégezzék a szükséges munkát. Azt a munkát, amely ahhoz kell, hogy valóban különféle meggyőződésű és érdekű választói nagycsoportokat képviseljenek a politikai döntéshozatalban, és ne kizárólag a saját szervezeti és személyi érdekeiket. És amely ahhoz kell, hogy ne merjenek olcsó és ostoba érzelmi-indulati manipulációkkal és gyalázatosan hamis világmagyarázatokkal előállni, mert úgy zavarják el őket, hogy a lábuk sem éri a földet. Márpedig az április 6-ai választás arról is szólt, hogy a magyar polgárok meghatározó többségének nincsenek ilyen ambíciói. Nincsenek azokban a cigányok lakta falvakban, ahol első vagy második helyen szavaztak a Jobbikra, arra a pártra, amely el szeretné takarítani őket; nincsenek Kishantoson, ahol arra a Fideszre szavaztak, amely hatalmi szóval a közvetlen környezetükben élő emberek munkáját tette tönkre; nincs a nagy foglalkozási csoportokban – pedagógusok, közalkalmazottak, egészségügyi dolgozók stb. –, akiket önállótlan lényekké, egy óriásgépezet fogaskerekeivé fokozott le az Orbán-rendszer; nincs abban a hárommillió emberben, akiktől elvették a megtakarításukat; nincs abban a négymillió emberben, akiket nemcsak hogy ott hagyott az út szélén ez az embertelen hatalom, hanem egy részüket egyenesen lerugdosta az árokba; nincs a tönkrement kisvállalkozókban, sem a korrupcióra kényszerített nagyvállalkozókban – soroljam? A magyar lakosság (nem mondok polgárt) óriási többsége nem is hiszi, nem is tudja, hogy a pártok és a politika minősége ma már kizárólag rajta múlik. Így aztán esély sincs rá, hogy bármi is megváltozzon. Rövid távon semmiképp. Vagyis semmi szükség arra, amit én mondani tudok.


3. Sajnos csak hosszan és eléggé bizonytalanul tudnám elmondani azt, amit a sajtófinanszírozásról gondolok, így bele sem kezdek. Egy dologban biztos vagyok: nem a pártok dolga. Sőt, mindenki, aki azért szidja az MSZP-t (és persze Gyurcsány Ferencet), mert nyolcéves kormányzásuk alatt nem csinálták meg a maguk balos sajtóját, iszonyú tévedésben van. Az volna a szabadság, a szabad gondolkozás, a szabad és minőségi sajtó teljes halála. Ha megteszik, ma már „zárványok” sem lennének, csak a két nagy, elvtelenül egymásnak uszuló, járszalagon vezetett blokk. Tény, hogy a kicsi magyar piac – olvasók, reklámozók, szponzorok – csak a nagyokat tudja eltartani, pláne a mai, hatalmi erővel eltorzított viszonyok között. De ez a piac nem tartja el az irodalmat, a művészetet sem. Erre találták ki a politikasemleges, teljesítmény- és minőségalapú pályázatok és finanszírozás rendszerét a világban. De nem nálunk. Az MSZP–SZDSZ-kormányoknak legfeljebb azt lehet a szemükre vetni, hogy ilyesmiről még csak nem is gondolkoztak. Igaz, nem is kényszerítette rá őket senki, mert akik akkor még megtehették volna, beérték a titokban odadugott pénzekkel.


Egyszóval az én fejemben fordítva áll fel a világ. Az állampolgárokon múlik, milyen viszonyok közt élnek. Az ő felelősségük, mit engednek meg a hatalomnak, egyáltalán a politikának, és mit követelnek tőle. Minden „betűvető” csak ebben segíthet, és csak őket segítheti (persze a pártoknak sincs megtiltva, hogy olvassanak). És ha nem tartanak rá igényt, azt tudomásul kell venni. Mármint szerintem, de a csoport tagjainak többsége szerint is, akik végigcsinálták ezt a négy és fél évet. Mások láthatják és gondolhatják másként. De azt normává tenni, hogy hit, belső hajtóerő és meggyőződés nélkül is muszáj erőlködnie mindenkinek, nem hiszem, hogy lehet. (Ezzel természetesen nem a pártokat és a politikusokat mentesítem a saját felelősségük alól. Másutt, akkor éppen egy interjúban, azt is elmondtam, hogy „Egy párt felelős azért, amit a választóiból kihoz”. De most nem róluk beszéltem.)


Sajnálom, Zsuzsa, hogy nem tudtam neked ennél kedvesebb és egyetértőbb választ írni. Ez épp annyira nem esik jól, mint az egész helyzet, amelyben vagyunk.