A polgári engedetlenségről
- Részletek
- 2014. máj. 11. vasárnap, 06:17
- Andor Mihály
A HVG-ben Kalocsai Kinga a Szabadság téri tiltakozás kapcsán a polgári engedetlenségről ír. Jól foglalja össze a lényeget: a tüntetők akkor nyúlnak a tiltakozás ezen formájához, amikor már kimerítettek minden törvényes eszközt. „A polgári engedetlenséghez hozzátartozik az is, hogy a résztvevők tisztában vannak az esetleges jogi következményekkel, vállalják azokat”. Eredményes pedig csak akkor lesz, ha mindig van valaki, aki a ma és a holnap eltávolítottak helyébe lép.
A kép teljessége kedvéért ehhez már csak a polgári engedetlenséggel elindított szociálpszichológiai folyamat rövid leírását kell hozzátenni: a polgári engedetlenség úgy „működik”, hogy sokan és egyre többen szegülnek szembe a hatalommal, egyre több áldozat van a hatalomnak, mígnem az áldozatok száma és a hatalom brutalitása el nem ér egy olyan szintet, ahol a közvélemény a hatalom ellen fordul. Akkor a hatalom vagy bukik, vagy enged.
Ennek klasszikus példája az Emmeline Pankhurst vezetésével vívott harc a nők szavazati jogáért a huszadik század elején. 1903-ben megalakult az addigi lagymatag szüfrazsett egyletekhez képest radikális szervezet, a Nők Társadalmi és Politikai Uniója. Első összetűzésük a hatalommal 1905-ben volt, a Liberális Párt egyik választási nagygyűlésén. Az erről szóló beszámolót azért is érdemes hosszabban idézni, mert jól mutatja, milyen volt a közhangulat, amikor elkezdődött hosszú menetelésük a nők választójogáért.
„Annie Kenneyt és Christabel lányomat bíztuk meg azzal, hogy kérdéseket tegyen föl Sir Edward Greynek. Nyugodtan végigülték a gyűlést, amelynek a végén lehetett feltenni a kérdéseket. Először férfiak tettek föl kérdéseket, amelyekre udvarias válaszokat kaptak. Aztán felállt Annie Kenney, és megkérdezte: ’Ha a Liberális Párt visszatér a hatalomba, tesz majd lépéseket a női szavazati jog megadására?’ Sir Edward Grey nem válaszolt a kérdésre, Annie-t pedig a mellett ülő férfiak durván visszanyomták a székébe, miközben a gyűlés egyik rendezője arcába nyomta a kalapját. Bábeli hangzavar – kiabálás, sikoltozás, füttykoncert – tört ki a teremben.
Amikor helyreállt a rend, felállt Christabel, és megismételte a kérdést: ’Ha visszatér a liberális kormány, megadja a szavazati jogot a nőknek?’ Sir Edward Grey most sem válaszolt, és újra tökéletes zűrzavar tört ki, kiabálás és dühödt ordítozás…. A kérdésre válasz nem született… a gyűlést berekesztették. Annie Kenney felállt és a csoszogás meg a morajló beszélgetés zaját túlkiabálva ismét megkérdezte: ’A liberális kormány meg fogja adni a nőknek a szavazati jogot?’ A hallgatóság erre mintha csőcselékké vált volna. Üvöltöztek, ordítoztak és kiabáltak, vadul rázták az öklüket a nő felé, aki rá merte erőszakolni a kérdését egy férfigyűlésre. Kezek emelkedtek, hogy kirángassák a székéből, de Christabel az egyik kezével védőn átölelte Annie-t, a másikkal távol tartotta a csőcseléket, amely ütötte és karmolta, míg kabátujja vörös nem lett a vértől… Miután a két lányt kidobták az utcára, feltápászkodtak, és beszélni kezdtek a tömeghez. Elmondták, mi történt az épületben, egy liberális gyűlésen. Öt percen belül letartóztatták őket a forgalom akadályozásának vádjával, Christabel esetében pedig még a rendőrség bántalmazásáért is. Mindkettőjüket beidézték másnap reggelre a rendőrbíró elé, ahol rövid tárgyalás után, amely merő bohózat volt, Annie Kenneyt öt shilling bírságra vagy három napi börtönre, Christabel Pankhurstöt pedig tíz shilling bírságra vagy egy hét elzárásra ítélték. Mindkét lány gondolkodás nélkül a börtönbüntetést választotta.”(1)
Annie Kenney és Christabel Pankhurst – Wikipedia
Az eset nagy fölháborodást keltett, a női szavazati jog kérdése egy csapásra vezető témává vált, és rengeteg új tag lépett be a Nők Társadalmi és Politikai Uniójába. Gyűléseket szerveztek, amelyekre rengeteg apró munkával toborozták a hallgatóságot. „Röplapokat osztogattunk, krétával a járdákra írva hirdettük a gyűlést, meglátogattunk mindenkit, akit ismertünk, és még sokkal többet, akinek csak a nevét tudtuk. Házról házra járva korteskedtünk.” „Átvettük az Üdvhadsereg módszerét: kimentünk a főutakra és a mellékutcákba, hogy híveket toborozzunk. Félredobtunk az ’úrinőségről’ és az ’illedelmességről’ alkotott összes konvencionális képzetet, és csak egy szempontot tartottunk szem előtt: ’Segít-e az adott módszer?’” A szervezet tagsága tovább bővült, és „és pénz is kezdett csordogálni hozzánk”. „Egyre nagyobb volt a velünk egyetértők tömege, egyre több embert ráztunk föl. Az utcai gyűléseken kívül sok gyűlést tartottunk termekben és lakásokban, és jókora sajtónyilvánosságra is szert tettünk.”
A szorgos és bátor tevékenység során nemcsak a szervezet taglétszáma nőtt, hanem egyre több lett az adomány is. Az egyik nagygyűlésükön például 10 000 font gyűlt össze. Ebből már futotta egy állandó újság kiadására és a szervezési költségekre.
Két-három évig csak törvényes nagygyűlésekkel és petíciókkal próbálkoztak, de minden kísérletük rendőri brutalitásba, letartóztatásba és börtönbüntetésbe torkollott. Ekkor elhatározták, hogy áttérnek a tulajdon elleni támadásokra: ablakokat törtek be, golfpályák füvére savat öntöttek, postaládákat és üresen álló épületeket gyújtottak föl, festményeket rongáltak meg. A bebörtönzöttek száma ezer fölé emelkedett, de mindig újak léptek a letartóztatottak helyére.
Közben a börtönökben is polgári engedetlenségbe kezdtek. Azt követelték, hogy politikai fogolyként, ne pedig köztörvényes bűnözőként kezeljék őket, és ennek elérése érdekében megtagadták a börtönszabályzat betartását, éhségsztrájkba, később szomjazó sztrájkba kezdtek.
„Néhány esetben példátlan brutalitással bántak az éhségsztrájkolókkal. Törékeny nőket ítéltek nemcsak magánzárkára, hanem huszonnégy órás megszakítatlan bilincsviselésre. Egy nőt, aki nem volt hajlandó rabruhába bújni, kényszerzubbonyba bujtattak.” „Néhány nappal később rémülten olvastuk az újságokban, hogy a foglyokat a gyomorba vezetett gumicsövön keresztül erőszakkal etették… A The Lancet, az egyik legjobb angol nyelvű orvosi lap publikált egy hosszú listát azoknak a kiváló orvosoknak és sebészeknek a véleményével, akik a szüfrazsett raboknál alkalmazott módszert a civilizált világhoz méltatlannak ítélték… 116 ismert orvos aláírásával jegyzéket intéztek a miniszterelnökhöz, amelyben tiltakoztak a kényszertáplálás gyakorlata ellen, és részletesen kimutatták, milyen komoly veszélyei vannak.”
A házkutatások, letartóztatások és zaklatások ellenére a szervezet továbbra is kiadta újságját, folytatta tevékenységét, mert „a vezetők letartóztatása nem tudott komolyan megbénítani minket. Mindenkinek volt egy helyettese, és amikor egy vezető kiesett, akkor a helyettese azonnal készen állt, hogy a helyére lépjen”. De nemcsak a letartóztatott vezetők helyébe léptek helyettesek, hanem a börtönbe vetett „közkatonák” helyébe is.
Közben a kiterjedt éhségsztrájk és a börtönhatóságok brutalitása egyre nagyobb fölháborodást keltett az országban. És nem csak a nők – a társadalom fele – álltak a szüfrazsettek mellé, hanem egyre több jóérzésű férfi is. Az Alsóházban az ellenzék minden nap ezzel kapcsolatos kérdésekkel ostromolta a minisztereket. A végeredmény ismert: sikerült kivívniuk a nők szavazati jogát.
New York, 1915 október: húszezer nő felvonulása a választások előtt – Wikipedia
A szüfrazsett-mozgalom történetének rövid ismertetéséből is látszik, hogy mi minden kellene ahhoz, hogy a Szabadság téri történelemhamisító emlékmű ellen a polgári engedetlenség sikerhez vezessen. Hiányzik az a jelentős számú tömeg, amely fontosnak tartja az ügyet. Hiányzik az aktivisták jelentős száma, akik komoly áldozatokat hoznának, akik a rabosítottak helyébe lépnének, akik elvégeznék a tömegek megnyeréséhez szükséges aprómunkát. És hiányzik hozzá a pénz. Amíg ezek a feltételek nincsenek meg, addig csak néhány bátor ember kilátástalan küzdelmének lehetünk tanúi, akárcsak a Kunigunda utcai éhségsztrájkolók esetében.
(1) Emmeline Pankhurst: My Own Story, London, Eveleigh Nash, 47–49. oldal. A további idézetek ugyanebből a könyvből valók.
