rss      tw      fb
Keres

Most tudtuk meg: TGM tehetséges!



„Tamás Gáspár Miklós rendkívül tehetséges ember” – hangzott el a vicces mondat a Tudományos Akadémia filozófiai kutatóintézetének igazgatójától, Boros Jánostól, a Bolgár Györgynek adott interjújában.

Boros János persze olvasott, művelt ember, aki jól tudja, mi a szerepe a kultúrában az úgynevezett finomszabályozásnak, amely a dolgok illeszkedését hivatott elősegíteni. Ezért gyorsan maga is finomított a mondaton, ezzel: „nemcsak kiforrott és kidolgozott tehetség”. De már késő, TGM addigra menthetetlenül le volt tehetségesezve.

„Gyakoroljon csak nyugodtan, fiam, maga még sokra viheti” – engedte át a gyakorlótermet előzékenyen egy zongoratanár Szvjatoszlav Richternek 1963-ban, amikor az bement a főiskolára, hogy felkészüljön a koncertjére.

Később kicsit még rugóztak az interjúban azon, hogy ha Boros precedensként említi TGM ügyét – éspedig ahhoz az általános helyzethez, amelyben „valakiről tudjuk, hogy zseniális, nincsenek meg egy adott álláshoz a papírjai, de azért felvesszük”–, akkor ez vajon egyúttal azt is jelenti-e, hogy a szóban forgó és a precedens alappéldáját adó Tamás Gáspár Miklóst is zseniálisnak tekinti. De végül megegyeztek abban, hogy „igen”. („Jó, zseniális, oké” – engedett Boros János.)

A kérdés persze az, hogy ugyan miért van szükség egyáltalán TGM egészének bármilyen stílusú, minőségű méricskélésére egy olyan országban, amelyben mindenki, de még aki egy árva sort sem olvasott tőle, az is tudja, hogy kiről van szó. TGM ugyanis Magyarországon egész egyszerűen VALAKI, és kész. Ettől kezdve a továbbiakban lehet szeretni, nem szeretni, egyetérteni, nem érteni egyet, de nekilátni colstokkal mérni, hogy akkor most pontosan hány centi ez a valakisága (vagy -sége? Majd Schmitt Pál eldönti, ha fölnézett a napi evangyéliom-olvasásából), és mibe is fér papírilag leigazoltan bele, az akkora baromság, amelynek méréséhez már nincs is eszköz. Vannak maguktól értetődő dolgok, amelyek nem szorulnak igazolásra.

Boros János azzal indokolta a méricskélés szükségességét, hogy „Nem állhat senki a törvény fölött és a szabályok fölött és az akadémia szabályai fölött sem”. Ezen a ponton a filozófiai kutatóintézet vezetője még arra is képes volt, hogy a tapasztalati tudását („TGM több nyelven ír és beszél”) hátrább sorolja az intézeti rendszabályozás iránti tiszteleténél: „Vannak azonban olyan formai kérdések és problémák, amelyek mellett egy a Magyar Tudományos Akadémia intézetének vezetője (…) nem mehet el szó nélkül. Az egyik az, és ezt le is írja az újság, hogy Tamás Gáspár Miklósnak nincs nyelvvizsgája, sőt Tamás Gáspár Miklós valójában mind a mai napig nem mutatta be az egyetemi diplomáját”– mondta. Értsd: nem az az érdekes, amit mindenki – ő is – tud és ismer TGM nyelvtudásáról és iskolázottságáról, hanem az, hogy vannak bizonyos formai követelmények.

Oké, ismerjük el: TGM nem az igazodás nagymestere, sőt. Ám az egyensúly kedvéért állítsuk fel ugyanezeket a formai követelményeket a magyar társadalom elé is, és nézzük, hogy vele kapcsolatban eleget tett-e a legalapvetőbbeknek. Mérlegeljünk.

Magyarországon mindenkinek alapvető joga, hogy a munkájáért megfelelő ellenértéket kapjon, illetve amennyiben ezt nem kapta meg, akkor kárpótlásban részesüljön. Tamás Gáspár Miklós az előző rendszerben tíz éven át nem jutott olyan, intézményesen igazolható munkához, amely a Nyugdíjfolyósító Intézetnél beszámítható lenne a munkában töltött évei közé. Ezért hiába, hogy a rendszerváltás után már volt folyamatos munkaviszonya, a nyugdíjazáshoz szükséges évek számával ma nem rendelkezik. Tehát: olyan előnyugdíjasnak fogják tekinteni, aki valójában – pro forma – még nem jogosult az öregségi nyugdíjra, ezért annak csak a töredékét kaphatja meg. Boros Jánosnak ezt nem filozófusként, hanem igazgatóként, döntéshozóként kéne tudnia, ám ő vagy valóban nem tudja, vagy csak úgy tesz, mintha nem tudná. S e nemtudás birtokában meri kijelenteni: „Tamás Gáspár Miklósnak körülbelül ugyanannyi havi jövedelme lesz, mint eddig”. (Arról most ne beszéljünk, hogy mi a különbség a „jövedelem”, a „fizetés” illetve a „nyugellátás” fogalmai között.)

A dolgok rendje – formája – úgy kívánta volna, hogy a rendszerváltó állam a rendszerváltás és az egyéb kárpótlások idején azért is adjon kárpótlást, ha emberek, TGM-hez hasonlóan, világnézeti-politikai okok miatt hátrányt szenvedtek a munkaviszonyaik terén. Mivel azonban a szóban forgó emberek társadalmi értéke, világnézeti hatása centivel nem mérhető, s nem szokásos, hanem sajátos „piaci termék”-ről van szó, az állam ennek formailag nem tudott eleget tenni. Tartalmilag azonban igen: a (centivel ugyancsak nem mérhető) szabadság egészének érvényesítését tekintette kárpótlásnak. És ezt az érintettek is elfogadták. A tényleges kárpótlások formai követelményeinek teljesítése ezután az egyes intézményekre van bízva: ott szokás finomhangolással hozzáilleszteni az egyéni értékeket az intézményi lehetőségekhez. Megismétlem: a lehetőségekhez, és nem a szabályok büntető oldalához. Ott szokás belátni, hogy ha valaki tíz évet feláldozott a járulékozható munkaviszonyából – gyakorlatilag a társadalomért és a demokrácia szabadságáért –, akkor a demokrácia szabadságának beálltával azt a tíz évet illik visszaadni neki. Ismerek olyan helyeket, ahol a nehézségek ellenére is megtették ezt, és az illetőt addig megtartották a munkaviszonyában, amíg el nem érte a bűvös 40 évet. (Ez ma a jogosultság megállapításához figyelembe vehető szolgálati idő.) Így lett viszonylag teljes a kárpótlás mint forma. De ha ez követhetetlen megoldás – mert esetleg valóban mások, produktívabb fiatalok elől vesz el helyet –, akkor a gondot nem közvetlenül az intézményekben, hanem máshogy kell megoldani, de meg kell oldani. Azt pedig mindenképp el kell kerülni, hogy TGM-et bárki a nagy nyilvánosság előtt vállon veregesse.

A helyzet kompenzálása híján lehet bár rendkívül szabályos az eljárás, mégis féloldalassá, vagyis formátlanná, méltánytalanná lesz. S hozzáteszem: egyúttal perverzebbé is.


Ripley's Believe It Or Not Museum – Canada, Niagara Falls – flickr/maindell

A perverzió jelenlétének igazolásához csak meg kell nézni a TGM és az 56-os Intézet ellehetetlenítéséről szóló írások „népi” kommentjeit. Rég jött elő az a végtelen butaságról, korlátoltságról és alpáriságról árulkodó, intellektusellenes hang, amelynek mindegyik, előző rendszerben bőven voltak képviselői, de legalább nem ők voltak a mainstream. Íme, néhány közülük:

„Maradjunk annyiban: volt nyolc (túl) jó évük. Pancsikolhattak a közpénzekben. Hát ennek most vége. Córesz, hogy stílusos legyek. De megélhetnének mondjuk a ’piacról’. Hiszen úgyis arra esküsznek”.
„Ha jól tudom az 56-os forradalom, október 23-tól november 4-ig, 11 napon át tartott. Ezt kutathatták 20 évig, az adófizetők lóvéján. Mi a fészkes kutatnivaló akad még, ha, mint lejjebb olvasom, éjjel-nappal dolgoztak kőkeményen?”

„Kevesebb lesz a lenyúlható stex, és ez borzasztó. A sok protekciós, tehetségtelen, ötlettelen ’alkotó’, talán kevesebb unalmas ’ál entellektuel’ borzadállyal ajándékoz meg minket, moziba járókat”.
„Nagyon mérgesek vagytok, szegény frusztált megbukott élcsapat. Hosszú, szomorú évek következnek az egzisztenciátokra. Nincs külföldi tanulmányút, ösztöndíj, kamu kommunikációs megbízás, kamu minden egyéb megbízás. Meg kell élnetek azon a piacon, ahol most tömegével jelennek meg a munkától elszokott elit keserű, szomorú, dühös tagjai. Valódi munkát kell végezni, egyébként nem kaptok pénzt. Nagyon nehéz lesz a váltás, nem fizet senki a riogatásért, a magyarság gyalázásáért, a jobboldal dehonesztáló jelzőkkel való rendszeres revolverezéséért. Azért vagytok ilyen dühösek, és minél kétségbeesettebb a szűkölés, én annál jobban mulatok rajtatok bukott, öntelt elit. Véget ért az évtizedes jó dolgotok. Munkára fel proletárok!”

Gondoljon bele, hogy ez hova vezet” – kérdezett vissza Boros a riporternek, TGM „deviáns”, lepapírozatlan mivoltára utalva.

Nem az a kérdés, hogy ez hová vezet. Az a kérdés: hová vezet, ha egy kormány értelmiségiek egzisztenciájával kezd játszadozni. Oda vezet, hogy például a filozófiai intézet vagy a kulturális tárca kurzuslovagjai saját kezűleg, maguk hívják elő a társadalomban mindig ott lévő, gondolkodás- és értelmiség ellenes szemléletmódot. Oda vezet, hogy a kormány társadalmi-politikai bázisa a nagyon járatlan, nagyon műveletlen és nagyon rosszindulatú állampolgárok buta gyülekezete lesz.

Dehogyis jövő idő, hiszen már most az. Nem „vezet” semmi, rég megérkeztünk.


Lévai Júlia                


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!