Keszonbetegség



A Magyarország nevű keszonban az ezredfordulón még optimista volt a közhangulat. Általános volt a vélemény, hogy a világgazdasághoz való alkalmazkodás sikeres volt, a hegyre vezető út nehezebbik részén túlvan az ország. 2001-től elkezdődött a mesterséges élénkítés: vagy egytizednyi tiszta oxigén került a keszonba. Az eredmény: eufória, amelyet ha lehet, még fokozott a bizonyosra vehető EU-csatlakozás. Lázas építkezések kezdődtek, az új autók vásárlása meghaladta a kétszázezret, az önkormányzatok versenyeztek egymással, ki tud több hitelt felvenni. Senki nem akart kimaradni a nagy fellendülésből. A jóléti rendszerváltás – emlékszünk még a fogalomra? – két hulláma, a nagyléptékű közalkalmazotti béremelés a kétkedőket is meggyőzte: csak akarat kérdése, hogy a magyar életszínvonal lassan beérje a nyugat-európait. A keszon B betűs rossz szellemeinek jóslatait egy kézlegyintéssel intézte el kormány és ellenzék.


Alig telt el három év, és elfogyott a hitelből befújt oxigén. Mégiscsak a B betűsöknek volt igazuk: hitelből beruházni lehet, sőt kell, de a hitelekre alapozott keresletbővítés már rövid távon sem tartható fenn egy kicsi, nyitott gazdaságú országban. Az egytizednyi oxigént váratlanul kiszippantották a keszonból. A szocialista-szabaddemokrata kormányzat ezen a ponton követte el a legnagyobb hibát – másfél évig várt a váltók átállításával, bízva a kedvező nemzetközi konjunktúrában, az általános hitelbőségben és az EU türelmében. Majd a választások után óvatosan, feltűnés nélkül rálépünk a fékre – gondolták. Emberileg talán érthető magatartás ez. Elveszített választások után Európában – a vezérelvre alapozott pártok kivételével – ritkán hagyják helyén a pártelnököt és bizalmi körét, különösen akkor, ha kívülről érkezett.


Ekkorra azonban már egy nagyobb vihar előszele érződött. A keszonban érezhetően nőtt a nyomás. A 2006-os választási győzelemért horribilis árat fizetett a kormányzó koalíció. Lassú fékezésről már szó sem lehetett: a közhangulat – alapos szervezőmunka után – az ellenkezőjére váltott. A kiigazítási kísérleteket magabiztosan hárította a magyar közjogi rendszer. Majd 2008 őszén bekövetkezett a krach. A világgazdasági konjunktúra összeomlott, bankok százai, országok tucatjai váltak fizetésképtelenné, a bizalmatlanság a végletekig fokozódott. Ismert, hogy a válság legpusztítóbb szakasza maga a válságtól való félelem periódusa, amikor még senki sincs tisztában a krízis mélységével és tartósságával. Hiszen kisebb visszaesések az előző évtizedben is előfordultak, mégsem nőttek ilyen elemi erejű orkánná.


Ha a keszonban ezek után valaki csak annyit ígért volna, hogy helyreállítja az élhető állapotokat, már nyert ügye van. A Fidesz azonban ennél jóval messzebbre ment: megkérdőjelezte a teljes, rendszerváltás óta eltelt időszak eredményeit (benne saját négyéves kormányzásával). Nemcsak pontosan érzékelte, maga is gerjesztette a keszon társadalmának csalódással vegyes dühét. Mindenért a nemzetközi tőkét kiszolgáló, tőkéssé vedlett neobolsevikok a felelősek. Új államalapítás, új történelem- és társadalomszemlélet, új paradigma kell.


S a keszonban négy év alatt helyreállt az egyensúly. A nyertesek örülnek, a vesztesek tisztában vannak vele, hogy csak magukra számíthatnak. Lezárulnak a viták, elérkezett a cselekvés ideje. A parlament–köztársasági elnök–alkotmánybíróság hullámvasúton régebben hónapokig rázkódó jogszabályok most egy hétvége alatt törvénnyé érnek. A múltból oly ismerős kétfrontos harc jegyében egyaránt szélsőségesnek minősülnek a szélsőjobb agitátorai és azok, akik a polgári jogállam normáihoz való visszatérést sürgetik. A választásokon nyertes nemzeti közép immár Európának is recepteket adna, hogyan kell menedzselni a válságot.


Van itt azonban egy bökkenő: a keszonból előbb-utóbb ki kell lépni. Megjósolható, hogy a földfelszíni viszonyokkal való újbóli találkozás drámai lesz. Kiderül majd, hogy semmiféle új magyar modell nem jött létre: az, hogy az állam csökkenti a jövedelemadót, viszont megcsapolja az átutalásokat és önkényesen kivetett szektorális adókkal tartja egyensúlyban a költségvetést, egyáltalán nem új, hanem ősrégi, államszocialista modell. Kiderül majd, hogy a munkaalapú társadalom a miniszterelnöki beszédeken kívül csak a Statisztikai Hivatal számítógépein létezik; munkaalapú társadalomhoz ugyanis elsősorban nem kimutatások, hanem munkahelyek szükségesek. És nem Burgenlandban.


A felszínre való visszatérésig a keszonban viharos gyorsasággal alakulnak vissza az annyira ismerős feudális viszonyok, ezúttal nem sarló-kalapácsos, hanem nemzeti színű zászlóba csomagolva. De a figurák ugyanazok. Az állampárt propagandarészlege jó munkát végez; betartja azt az alapszabályt, hogy a nyereség egy jelentékeny hányadát az eredmények reklámozására kell fordítani. Apparátusa ma már nemcsak egyestés, hanem többéves filmek vetítésére is képes, s a rendeletileg kijelölt, új tőkésosztály térfoglalását a nemzet felemelkedéseként tudja eladni a nézőknek.


Az államvezérelt gazdaság Achilles-sarka, hogy magánberuházások híján a gazdaság jövőjét meghatározó döntések állami hivatalnokok kezébe kerülnek, akiknek sem felelősségük, sem közvetlen érdekeltségük nincs a döntésekben. Paks 2 jó példája ennek a folyamatnak. Ebben az országban a gazdaság számos szektorában egy-két évtizedig lasszóval sem lehet majd fogni olyan beruházókat, akik a saját pénzüket kockáztatnák. S ahogy az a múlt század harmincas vagy hetvenes-nyolcvanas éveiben történt, az erózió jeleit jobb híján egyre hangosabb és még inkább központosított propaganda próbálja meg elfedni.


Az új, egy szólistára koreografált közjogi és választási rendszer garantálja: a valósággal való, elkerülhetetlen találkozóra minden bizonnyal a parlamenten kívül kerül majd sor. Jól tesszük, ha tartunk egy sisakot az előszobaszekrényben.





Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető