Orbán über alle(s) – avagy: a miniszterelnök minden(ki) más fölött



Az ember néha nem hisz a szemének. Kicseréli az olvasószemüvegét, akkor sem. Tudniillik a Heti Válasz címet viselő, mérsékelten jobboldaliként kategorizált – valójában minden fenntartás nélkül Orbán-hívő – hetilap legfrissebb száma Európa erős embereként reklámozta a jobb karját magasba lendítő (ez ugyan milyen póz?) Orbán Viktort. De még ha csak az lenne! Nemhogy erős, egyenesen megkerülhetetlen. Holott – így a címlapon olvasható alcím – „az uniós vezetők három éve még megpuccsolták volna”.


Azt kell közölnöm, hogy a talpnyalással párosított háryjánoskodásnak ilyen eseteivel még a Magyar Nemzetben sem találkozik az ember. Nagy szó. Ha annak idején lehetséges lett volna, Rákosiról értekezik ilyen modorban a Szabad Nép. De sajna, a nagy Szovjetunió és a nagy Sztálin miatt ez nem volt lehetséges.


Az idézett lapszámban két cikk is próbálkozik érveléssel az állítólag megpuccsolni próbált, de három röpke év alatt kiszemelt áldozatból „erős emberré” vált Orbán új státusa mellett.


Kezdjük a „lágyabb” változattal. A cikkíró azon mereng, hová jutna az Európai parlament 213 fős néppárti családja a Fidesz 12 fős csapata (alig több mint 5 százalék) nélkül. Megmondom: ha netán a fideszesek megbolondulnának és mondjuk a szocialistákra szavaznának (189 mandátum) elnökjelöléskor, a néppárti többség akkor is megmaradna. Ilyenformán azzal érvelni, hogy a Fidesz volna a mérleg nyelve (többség vagy esetleg kisebbség), teljességgel hiteltelen, és Orbán felmagasztalásának béna kísérletén kívül semmit se szolgál, pláne, hogy az a 213 további bővülésre vár. De ez a merengés merő ostobaság, mert az Európai Parlamentben van még annyi, eltérő színárnyalatú frakció, amelyik ide is, oda is szavazhat, amikor az Európai Bizottság („a kormány”) élére valakit jelöl. Nem szavaz, hanem jelöl, hiszen a döntés az állam- és kormányfők, a Tanács kezében van.


A Heti Válasz szerint azonban Orbán „erőtényezővé” vált. Csak nem a Fidesz 5 százalékával, amely a 750 fős parlamentben még 2 százalék sincs?


Ráadásul történt egy kis kellemetlenség. A magyar hetilap meg tudott nevezni az unió összes tagországa közül írd és mondd ötöt, ahol a jobboldal nem a néppárti család Dublinban megszavazott jelöltjét, a luxemburgi Jean-Claude Junckert támogatja. És ezt úgy értelmezte, hogy a „legtöbb” európai kormányfő ugyanazt gondolja, amit Orbán. Éppenséggel nem ugyanazt gondolja. Főként Angela Merkel nem. A Heti Válasz hitegetésével ellentétben nem azt gondolják, hogy Juncker helyett valaki más legyen Barroso utóda. A gondolkodás csak egyvalamiben közös: az állam- és kormányfők döntsenek, ne a parlament. De ebben semmi nóvum nincs, mert a lisszaboni szerződés éppen így rendelkezik. (Ez a Heti Válasz egyetlen helytálló megállapítása.)



Barroso, Merkel, Juncker – nextyourope.com

Nem erről van szó. Hanem a magyar miniszterelnök zsigeri utálatáról Junckerrel és általában a luxemburgi politikusokkal szemben, akik, mi tagadás, nem kedvelik a handabandázásait, az unortodoxiáját és az európai értékekbe ütköző jogalkotását. Sőt ennek (maga Juncker, aztán Asselborn külügyminiszter, végül Viviane Reding biztos) nyilvánosan hangot is adtak. Orbánban meg él a bosszúállás szelleme. Valamennyi tulajdonsága közül ez a legintenzívebb. Mindig mondtam, ha másért nem, hát ezért rossz politikus. Komolyan gondolta egy percig is, hogy ha ő a francia Barnier-re szavaz, akkor Angela Merkel majd vele tart? Hogy a német kancellár egy amúgy nem jelentékeny francia politikus mellett teszi le a voksát, azaz változtat a véleményén, amikor egyszer már kiállt Juncker mellett? Komolyan gondolta, hogy Cameron brit miniszterelnök vele érző szavának súlya lesz, amikor a brit konzervatívok akkora verést kaptak az európai parlamenti választásokon, mint minálunk az MSZP? Hogy Merkel Junckerrel szemben majd odaáll mellé? (Az a „szegény Angela”...) Nem értette egy kicsit – nem is kicsit, súlyosan – félre a mindig ravaszul diplomatikus kancellárnak azt a kijelentését, hogy Juncker mellett még van néhány alkalmas ember? Odáig rendben van a dolog, hogy Cameron és Orbán között létezik egy euroszkeptikus, integrációellenes eszmei szövetség, amely az európai szélsőjobboldal támogatását élvezi, de ez Merkellel és szövetségeseivel szemben a semminél is kevesebbet ér.


Egy jó politikusnak tudomásul kéne vennie, hogy „luxemburgi emberünk” az európai konzervatívok integrációpárti és liberális szárnyát képviseli, és ebben a minőségében ma biztos befutónak látszik. Mellette szól sok minden: kivételes kormányzati és pénzügyi (euróövezeti, főnöki) tapasztalata, s nem mellékesen az, hogy a kicsi országa ma – egy főre számítva, vásárlóerő-paritáson – messze a legtöbb GDP-t termeli meg az unióban. (Ausztria, messze leszakadva, a második.) Juncker 18 éven át volt Luxemburg miniszterelnöke. Neki dob, Merkellel is dacolva, kesztyűt az az ember, aki nemhogy „Európa erős embere” volna, de a szava még a visegrádi körben sem számít? Mondjuk a lengyel Tuskéhoz képest, akinek a befolyása az unióban valóban komoly, és aki a napokban épp Pozsonyban leckéztette magyar bajtársát.


És akkor arról a bizonyos „megpuccsolásról”. A Heti Válasz bátorkodott Orbánt Berlusconi mellé helyezni, akit szerinte sikerült „megpuccsolni”. Ez maga az újságírói téboly. Egyrészt azért, mert a volt olasz miniszterelnök elítélt bűnöző (bűneinek se szeri, se száma, csoda, hogy az olasz igazságszolgáltatásnak végre sikerült elkapnia); másrészt azért, mert nem puccs folytán, hanem parlamenti többségének elveszítése, hívei egy részének dezertálása miatt volt kénytelen 2011-ben lemondani.


Hogy jön ide Orbán? Az még csak hagyján, hogy neki (egyelőre) nincs bűnügye. Az még ugyancsak hagyján, hogy van viszont rendíthetetlen parlamenti kétharmada, ami Berlusconinak sohasem volt. „Megpuccsolni” egy hivatalban levő miniszterelnököt vagy katonai erővel (ez a tipikus), vagy jóvátehetetlen válságba taszítással lehet, de Magyarországon még csak halvány esélye sem volt egyiknek se. A kérdéses cikk a dolgok olyan olvasatát fabulálja, mintha az Orbán-kormány által felvett hitelek kamatának emelkedése vagy a szuverén magyar adósság leminősítése nem a magyar gazdaságpolitika egyenes következménye, hanem valamilyen nemzetközi összeesküvés terméke lett volna. Olyasmire hivatkozni, hogy Olli Rehn, az unió pénzügyi biztosa Brüsszelbe rendelt magyar bankárokat Orbán megbuktatásáról tárgyalni (sic! – a forrás Wiedermann Helga, ki is ő?), vagy hogy Bajnai 2012. január 9-én „nyilvánosan kormányváltást sürgetett” – nos ez egyszerűen komikus. Ami ez utóbbit illeti, milyen feledékeny is hetilapunk cikkírója! A Fidesz nemhogy „sürgette” Gyurcsány lemondását 2006-ban, hanem egyenesen határidős ultimátumot adott neki, eredménytelenül persze, mert egy normális parlamenti demokráciában ilyen módszerekkel nem lehet dolgozni.


Amúgy az, hogy Orbán kedveli-e vagy sem Junckert, az Európai Bizottság majdani elnökét (és fordítva), nem oszt, nem szoroz. Igaz, a luxemburgi politikus tud majd kellemetlenkedni, ha nagyon akar, de mivel közismerten tisztességes, kötelességtudó ember, nem nagyon hinném, hogy a mandátumát egyik vagy másik tagország piszkálására használná föl. Ugyanakkor felkínálok Orbán úrnak némi tápot elmélkedésre: miért van az, hogy Brüsszelben nincs olyan főnök, aki kedvelné őt? Az olasz Romano Prodi kifejezetten utálta, Barroso viszolygott tőle, és akkor itt van Juncker, aki már megválasztása előtt elhatárolódik az „orbanizmustól”… És tudják mi az érdekes ebben a szindrómában? Az, hogy az említettek egyike sem szocialista, de még csak nem is liberális. Mind „családon belüli”. De ha ez igaz, akkor Orbán nem az.





Aczél Endre újságíró