Isten kardja Isten ostoránál

                 A sorozat huszonegyedik része


Ha van Attila nevű ismerősük, hiszen kinek nincs, és netán Párizsban járnának vele, és elkódorog pár méterre – ez Párizsban előfordul, van a város légkörében valami mérhetetlenül kódorgásra ösztökélő –, ne hívják kissé hangosabban a nevén szólítva, legalábbis ha nem akarnak feltűnést kelteni. Mert a franciák odakapják a fejüket, és körülbelül úgy néznek az emberre, mintha egy babakocsiból dundin mosolygó, szöszke, angyalfürtös kisdedet Sátánkának becézett volna.

Egy filmekről szóló amerikai internetes portál olvasói filmkritikái között valamelyik Attiláról szóló film kapcsán írta az egyik hozzászóló 2005-ben: ha a Gonosz lényegét kellene megtestesíteni, erre a következő három személy lenne a legalkalmasabb: Attila, a csecsemőgyilkos Heródes és Hitler. A sorrendet nyilván nem mindenki osztja az Államokban, mindenesetre a további hozzászólók nem tiltakoztak ellene. A Times történészekkel összeállíttatott listáját, amelyre a világtörténelem legborzalmasabb alakjai kerültek, Hitler vezeti, de Attila is a legszörnyetegebb figurák közt van. Az mindenesetre biztos, hogy az általános Attila-kép igen meglepheti a magyarokat, akik legkésőbb kilencéves koruktól a „nemzettudat fejlesztése” tantervi programjának megfelelően büszkén vallják magukat a hun fejedelem utódának. A „hős Attila” kultuszának Európában csak egyetlen ilyen oázisa van rajtunk kívül: Törökország, ahol nemcsak azt tanítják hivatalosan, hogy a törökök Attila utódai, hanem azt is, hogy éppen ezért a magyar testvérnépük, merthogy közös ősünk Attila. A hun fejedelem neve arrafelé szintén népszerű keresztnév.

Attila és a hunok rossz hírének kidolgozása már saját korában elkezdődött: kétségtelenül maguk is sokat tettek érte, de sötét színekkel való lefestésükben szerepet játszott az is, hogy időnként más barbár törzsek pusztításait is az ő nyakukba varrták. A vezér hármas koporsóba temetése és a szolgák leölése eredetileg Alarik gót vezérhez kapcsolódott, szintén ő volt az, aki Rómát földúlta 410-ben, s akit Szent Ágoston először nevezett Isten ostorának. Rómánál Leó pápa nem Attilával, hanem a vandálok vezérével, Geiserikkel találkozott, a vandálok, s nem a hunok tépték le a római templomok aranyozott díszítésű tetejét, és számos itáliai kegyetlenkedést nem Attila, hanem Totila osztrogót király követett el.


Geiserik kifosztja Rómát (455-ben) – Karl Brjullov, 1833 körül, Tretyakov képtár – Wikipedia

A hunok serege sem ártatlan báránykák szelíd nyája volt persze. Félelmes erejüket és Attila rettegett tekintélyét figyelembe véve természetes, hogy már az uralkodó életében legendák alakultak ki róluk, és születtek leírások a fejedelemről is, a hunok szokásairól is. A hunokról alkotott kép az európai hagyományban tehát meglehetősen sötét, de ennek a sötétnek különféle árnyalatai vannak, a dermesztő éjfeketétől a füstösen izzó pokolfeketén át a nemes-hidegen csillogó kékfeketéig, sőt olykor egy kis gesztenyés maszatolás is kerül bele, amikor Attila lényegében együgyű mellékszereplővé lefokozva szolgál epikus célokat. A leírások között sok az olyan, amely sematikus, visszatérő, egymásra hagyományozott toposzokat használ, de még így is föltűnő a hunokról és Attiláról szóló elbeszélések sokfélesége: amit összefoglaló néven „hun mondá”-nak neveznek, az igen sokrétegű együttes. A kiváló művelődéstörténész-irodalmár Eckhardt Sándor (1890–1969) szavaival: „Van közte igazi, még Attila korára visszamenő mondai hiedelem, hagiográfiai díszítő motívum vagy kegyes célú elbeszélés, tudákos névmagyarázat, kolostori eredetű ráfogás, van ismeretlen eredetű, természeti vagy emberi kéz alkotta tárgyakhoz fűződő helyi hiedelem, amely halvány történelmi emlékekhez fűződik, sőt van költői hagyomány is.”

Az mindenesetre műfajtól és a szerzők nációjától függetlenül közös vonás, hogy a hunok híre rosszabb volt, mint cselekedeteik. A kortársak nem jellemzik őket vadabbnak, mint a kor más hadait – a hunok vérszomjasságáról jóval az események után, évszázadokkal később keletkeztek az ismertté vált európai történetek. A rossz píár nyilvánvalóan annak is köszönhető, hogy az európai történetírók saját népük barbár germán elődeit nem szívesen ábrázolták a maguk szintén rettenetes mivoltában, ezért aztán a vad pogányokkal szembeszálló korai keresztény városok, uralkodók, szentek történeteiben „a” pogány szerepét leginkább a hunok tölthették be.

A kortársak általában az antik szerzőktől fennmaradt hagyományokat követve Szkítiából származtatták Attila népét, és vannak más toposzok is, amelyeket egymástól átvéve széles körben alkalmaztak – ilyen például Attila megjelenésének leírása. Ez olyan antik sémák továbbépítése, amelyekkel a nomád „barbárokat” jellemezték, kiegészítve a hunokat gyűlölő szerzők hozzátoldásaival. A legismertebbé vált jellemzés a Priszkoszt átvevő Jordanestól származik (mindkettejüket ismerjük már, Priszkosz egy bizánci követséggel járt Attila ordujában, élményeinek leírása legnagyobbrészt a későbbi gót történetíró, Jordanes művében maradt fönn): „[Attila] dölyfösen járt, szemeit ide-oda járatta, hogy ily módon büszke testének ereje már mozgásán szembetűnjék. Noha a harcot igen kedvelte, mégis megfontoltan cselekedett és a legtöbbet eszével érte el. Az esdeklőkkel szemben könyörületesnek mutatkozott, és kegyesen bánt azokkal, akik neki meghódoltak. Alacsony termetű, melle széles. Nagy fejéhez képest szemei aprónak látszottak. Ritkás szakálla már őszbevegyült; lapos orra, ocsmány arcszíne származásának bélyegét viselte.” Jordanes azonban azt sem hallgatja el, hogy a hun uralkodó hatalmát az egész világ rettegve tisztelte – nem nagyon volt más választása: „Ebben a békés időszakban uralkodott Attila minden hunok királya és csaknem az egész Scythia népeinek egyedüli ura a világon, akit csodálatos hírneve miatt minden nép csodált.”


Attila, Isten ostora – Az antik eredeti nyomán készült 15. századi bronz medál – Louvre – Wikipedia

Úgy tűnik, sémát követ Attila halálának leírása is. A hivatalos bizánci verzió szerint Attila az esküvőjén folytatott dorbézolásba halt bele: részeg tehetetlenségében egy szimpla orrvérzés ölte volna meg. Egy másik, a germánok szempontjából hazafiasabb változat szerint az új feleség, (H)ildikó állt így bosszút népe leigázásáért. Attila halálának körülményeit szintén Priszkosz örökítette ránk, csakhogy sokszoros áttétellel: ő maga épp egyiptomi küldetésben volt Attila halálának idején, csak hazatérte után szedegethette össze a bizánci híreszteléseket, mi is történhetett. Másrészt Priszkosz szerette kiszínezni mondandóját, harmadrészt: maga a Priszkosz-leírás is csak kétszeres áttétellel maradt ránk, a Cassiodorust kivonatoló Jordanesnek köszönhetően. Fennmaradt ebben a forrásláncban egy temetési ének, amelyet Priszkosz szerint a straván, azaz a fejedelmi toron énekeltek:

A hunok nagyfejedeleme, Attila király,
nemes Mundzsuk atya szülötte,
a legbátrabb népek vezérlő csillaga,
Szkítia és Germánia minden földjének egyedüli ura
– ilyet nem látott a világ –,
elfoglalta városok százait, térdre kényszerítette a két Rómát,
de könyörgésüktől meghatva
elfogadta irgalommal az évi adót, megkímélte őket a végromlástól.
S mikor már mindezt elérte a sors kegyelméből,
nem ellenség kezétől sebesülten,
nem barátaitól elárulva,
hanem otthon, népe körében, békén
hullt el, örömben, fájdalom nélkül.
Ki mondhatja, hogy ez is halál,
hol senki se kiált bosszúért?

Szó, mi szó, elég furcsa gyászdal. A türkök, ujgurok, kirgizek keleti türk írással készített sírfeliratai szintén egyfajta éneket tartalmaznak: vagy a halottól búcsúzik testvére, fia, gyermekei, vagy ő búcsúzik tőlük, s mivel a nomád temetés az egészen különböző, tehát nem egymást másoló forrásokból ítélve hosszú időn át nagyon hasonló volt a steppe népeinél, valami ilyesmit várnánk itt is – atyafisága és hőstettei számbavételét, s aztán a fájdalmas végső búcsút itt hagyott három szép fiától, asszonyaitól, logadeszeitől, szolgáitól, jó lovától. A gyászdal első része követi is ezt a sémát, apját és hódításait idézi föl – de aztán a jajongás helyett egyszer csak átcsap a szöveg valamiféle szájbarágós magyarázkodásba. Mit keres egy temetési énekben az, hogy „nem barátaitól elárulva” és „örömben, fájdalom nélkül” halt meg, ezért aztán igazán senki se kiálthat bosszúért?


Amédée Thierry Jean-Léon Gérôme festményén – Wikipedia

Ezt a mentegetőzést már Amédée Thierry (1797–1873) francia történész is gyanúsnak találta 1856-ban kiadott nagy hatású munkájában – ez volt az, melyet Arany is nagy kedvvel forgatott, különösen hogy nagykőrösi tanártársa, Szabó Károly fordította magyarra. Nemrégiben Michael Babcock egész monográfiát szentelt annak leleplezésére, hogy Attila bizánciak által ránk hagyott halottsiratója valójában a kelet-római udvar propagandairata annak eltussolására, hogy az egyre veszélyesebbé váló hun uralkodót valójában a „két Róma” gyilkoltatta meg. Nemcsak abból lehet erre következtetni, hogy Attila a jellemrajzok szerint sokkal mértékletesebb volt, mint udvarában bárki, s ha valami nem volt rá jellemző, akkor az a mértéktelen dínomdánom, hanem abból is, hogy a görög források bizony gyilkosságról suttogtak, a germán hagyományban pedig mindvégig fennmaradt Attila erőszakos halálának mozzanata. A hivatalos bizánci változat valójában egy jól ismert keresztény példázat: kísértetiesen hasonlít Attila nagybátyja, Oktár halálának meséjéhez, amelyet egy moralizáló egyházi forrás, Szókratész Szkolasztikosz jegyez, és lényegében megegyezik azokkal a prédikációkkal, amelyeket Aranyszájú Szent János (344/354–407) mennydörgött gyakran konstantinápolyi pátriárkasága idején, 398 és 404 között. Az ostorozó beszédek célpontja a dőzsölő udvar volt – amíg végül meg nem unták, és száműzték a püspököt –, s arról szóltak, hogy a mértéktelen evés-ivás a legvitézebb bajnokot is seb nélkül ledönti, s a hevülettől szétrepednek az erei – épp, mint Attiláról állították. A sokszor hallott feddés igen jól jött tehát, amikor annak leplezésére kellett kieszelni valamit, hogy a Római Birodalom keleti és nyugati fele egymással a legnagyobb harmóniában követett el merényletet a hun fejedelem ellen, vagyis azt, hogy Attila nagyon is barátaitól elárulva halt meg, nyilván a fejedelem valamelyik belső embere segédletével, s halála bizony bosszúért kiált.

A 6. századi görög Malalas a hivatalos változattól eltérően a császári városban keringő pletykákra épített inkább, ezért írta, hogy a szóbeszéd szerint Attilát Aëtius ölette meg. Ezt az értesülést csak kevesen követték. Más mondákban Attila halálának leírása bibliai színezetet kapott: Bizáncban egyházi hatásra az a történet alakult ki, amely lényegében Judit és Holofernész történetét idézi: e szerint Attilát új felesége ölte meg, s szabadította ezzel meg a véres hun pusztításoktól a keresztény világot.

Szintén antik sémákat követett, s összefűzésükkel egyben újabbakat teremtett a hunok megrajzolásában a 4. századi történetíró, Ammianus Marcellinus – ő volt az, aki a hegyekből szélvészként lezúgó hunokról először adott hírt. Meglehetősen érdesre sikeredett jellemzése szerint a hunok elborzasztóan szörnyű népség, „vadságuk minden képzeletet felülmúl”: gyermekeik arcán sebet ejtenek, így nem nő szakálluk, igen rútak egyébként is, „mindnyájan zömök, tagbaszakadt, vastag nyakú, meghökkentően formátlan, görbe hátú emberek”, mintha egy tuskóból faragták volna őket, inkább látszanak kétlábú állatoknak, mint embernek. Viselkedésük, szokásaik alapján is ezt gondolnánk: olyan igénytelenek, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, vadon termő gyökereket rágcsálnak, az elejtett állatok húsát pedig félig nyersen falják, mindössze megmelegítik kissé úgy, hogy lovuk háta és combjuk közé teszik. Házaik nemhogy nincsenek, de semmi pénzért nem mennek fedél alá, mert nem érzik ott biztonságban magukat, asszonyaik szekereken élnek, ott szülnek, ott nevelik gyerekeiket. Ruhájukat vászonból és „erdei rágcsálók bőréből” készítik, s addig viselik, míg szó szerint le nem szakad róluk, a méretre szabott lábbelit sem ismerik, úgyhogy a földön járni szinte nem is tudnak. Egyébként is a lovukon élnek, ott esznek, isznak, kereskednek, sőt még alszanak is. A lovat, ezt el kell ismerni, mindenkinél jobban ülik meg, gyorsak, mint a szélvész, s gyakran folyamodnak cselhez a harcban. Békeidőben is megbízhatatlanok, hitszegők, „az oktalan állatokhoz hasonlóan sejtelmük sincs az erkölcsről vagy erkölcstelenségről, beszédjük kétértelmű és homályos, semmilyen vallás vagy babona tisztelete nem foglalkoztatja őket, de szörnyen áhítozzák az aranyat”.


Hunok harca az alánokkal – Johann Nepomuk Geiger rajza (1873) – Wikipedia

A rettegésben élő utódok, akik körében a hunoknak még a neve is élénk riadalmat kelthetett, örömest követték Ammianus Marcellinus e jellemrajzát, s még meg is toldották ezzel-azzal. Egy Efraim nevű szír történetíró szerint a hunok harci sikereinek oka a varázslás: a harc előtt terhes asszonyok alatt máglyát gyújtanak, a nőkben megfőzik magzataikat, majd kiveszik őket anyjukból, levágott végtagjaikból varázsvizet készítenek, és fegyvereiket ebben mártják meg. Ettől a fegyvereik ereje megsokszorozódik, s egy harcosé mintha hatezer emberé volna. Embervért isznak és gyerekhúst esznek, a városok falait puszta szempillantásukkal földig rombolják, lándzsájuk, kardjuk villámokat szór. Ez a horror nem Efraim saját találmánya, a zsidó-görög hagyományból vette át, s aztán a középkori szerzők is kedvtelve riogatták hasonlóval kortársaikat, mindig a durva és vad északi népekre alkalmazva: volt, hogy a szkítákról, más a kazárokról és Regino mester a magyarokról – mint tudjuk, a vadállati természet a „nyereg alatt puhított hús”-sal egyetemben máig része helyenként a nyugati magyar-képnek. Ez utóbbit még maguk a magyarok is így tudják magukról, noha a 20. század eleji néprajztudomány már fölfedte a valódi okot: a húsdarabokat azért helyezték a nyereg alá, mert a ló hátát akarták megóvni.

A hunok hadi kiválóságát más szerző is valamiféle mágikus erővel magyarázza: Orosius, egy 5. századi hispániai történetíró szerint Filimer gót király birodalmában halirunnákat, azaz boszorkányokat fedezett föl. Természetesen nyomban elkergette őket, ki a pusztaságba, s ott bolyongva ezek a varázslónők gonosz szellemekkel háltak –  ebből a nászból született a hunok undok külsejű népe. Vincentius Bellovacensis szintén boszorkányok ivadékainak tartotta a hunokat, de ő az apa szerepét nem a gonosz szellemekre, hanem faunokra osztotta, így jött létre „ez a kicsi, rút, hitvány és emberszerű nép”, amely arról volt ismert, hogy „az emberi beszédet csupán utánozni tudta”, „tekintetük ijesztően fekete volt, s ha szabad ezt mondani, arcuk helyett gombócot, szemük helyett kis pontokat lehetett látni”, ráadásul fegyverrel megvágták az újszülöttek arcát, hogy a fájdalmat az anyatej előtt ismerjék meg, viszont mindig gőgösen kihúzzák magukat, erősek és ügyesen mozognak, kiváltképpen gyors lovasok. De hát emberi külsejük mögött állati vadság rejtőzött.

Később a 6. századi gót Jordanes meglehetősen elfogult leírása széles körben ismeretessé tette ezeket az elképzeléseket, s noha ő átvette Priszkosztól többek között azt a leírást is, amely Attila mesterien ácsolt fapalotájáról, hatalmas, folyosóval elválasztott, pompás termekről szól, a középkori krónikák kompilátorai az antik eredetű, egyre borzalmasabb elemekkel kiegészített képet mázolták egyre komorabbra. Itáliában egyenesen kutyafeje lesz a hun uralkodónak, de erről később.


Magóg-szobor a londoni Guildhallban – flickr/Alastair Rae

Pedig a hunok a keresztények egy része szerint nem is igen tehettek róla, hogy ilyen gorombán viszonyultak a világhoz: egyenesen isteni küldetésük volt ez. A hunokról elsőként legendákat gyártó szír és örmény szerzők Góg és Magóg népével azonosították az északról előtörő vad barbárokat. Ebben a szerepben a hunok sem elsők, sem utolsók nem lehettek. Ezékiel próféta és a Jelenések Könyve írja le Góg és Magóg rettenetes népét – az Ószövetségben Góg népe Magóg földjéről érkezik, az Újszövetségben már két önálló személyként szerepel Góg és Magóg (Károli Gáspár fordítása nyomán):

„Sok idő mulva kirendeltetel: esztendők végével bejössz a földre, mely a fegyvertől már megnyugodott [...] És feljösz, bemégy mint a szélvész, és leszel mint a felleg, hogy beborítsd a földet, te és minden sereged s a sok nép veled. [...] Hogy zsákmányt vess és prédát prédálj, hogy fordítsd kezedet a már népes pusztaságok ellen s a nép ellen, a mely a pogányok közül gyűjtetett egybe, mely jószágot és gazdagságot szerez s lakozik a földnek köldökén. [...] És eljössz helyedről, a messze északról te és sok nép veled, lovon ülők mindnyájan, nagy sokaság és hatalmas sereg. És feljössz az én népem, Izráel ellen, mint a felleg, hogy beborítsd a földet, az utolsó időkben lészen ez [...] Bizony azon a napon nagy földindulás lesz Izráel földjén. És megremegnek előttem a tenger halai és az ég madarai és a mező vadai és a földön csúszó-mászó mindenféle állatok és minden ember a föld színén; és leszakadnak a hegyek, és leesnek a meredek kősziklák, és minden fal a földre hull. [...] És törvénykezem vele döghalállal és vérrel; és ömlő záporesőt, jégeső köveit, tüzet és kénkövet, mint esőt bocsátok reá és seregére s a sok népre, a mely vele lesz.” (Ez 38, 8—22)

„És mikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából. És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket, a Gógot és a Magógot, hogy egybegyűjtse őket háborúra, a kiknek száma, mint a tenger fövenye. És feljövének a föld szélességére, és körülvevék a szentek táborát és a szeretett várost; és Istentől a mennyből tűz szálla alá, és megemészté azokat.” (Jel 20, 7—9)

Góg és Magóg seregeit, a rettenetes északi lovasokat már az 1. századi zsidó értelmezésekben a szkíták őseivel azonosították, s volt egy másik legenda is az apokaliptikus haderőről, Nagy Sándor kapuállításának története. E szerint a makedónok uralkodója egy hatalmas fémkaput kovácsoltatott a Kaszpi-tengernél, azzal rekesztette el az északra élő vad népeket, hogy ne háborgassák birodalmának békéjét. A két legendát már Josephus Flavius együtt említette – de ő még csak annyit mondott, hogy az alánok, akiket szkítáknak is hívtak, átkeltek a Nagy Sándor által állított kapun. Aztán a szkítákat a szír és örmény szerzők azonnal lecserélték a hunokra, amint az elvont bibliai fenyegetést a valódi borzalom váltotta föl. A hunok és a kapu összekapcsolása is egy szír legendában teljesedett ki. A történet szerint a nagy király háromezer kováccsal és háromezer rézművessel építtette a hegyek mögötti szörnyű vad népek, a hunok ellen, hogy megvédje népét, országát és könyvtárát. A roppant méretű kapura próféciát íratott, miszerint a hunok majd egyszer előtörnek a kapu mögül, s elfoglalják a rómaiak és perzsák országait, majd visszatérnek, de 926 év múlva újra áttörnek a kapun, s megrendül a föld, amerre járnak. 940 év múlva pedig lesz egy királyuk, aki Isten parancsából uralkodik majd a világon. A már említett, Efraim nevű szír szerző (aki a hunok varázserejét undorító embriófőzési szokásaikból vezette le) is osztja azt a véleményt, hogy a kapuk Isteni akaratnak engedelmeskedve nyílnak meg, az előtörő büntetőhadban ott lesznek a hunok is, és felhőként lepik el a földet. Góg és Magóg népének hunokkal való azonosítását aztán nem kisebb tekintély erősítette meg, mint maga Szent Jeromos (347–420) és a szintén nagy hatású Sevillai Izidor (560 k.–636): náluk is a hunok a bibliai jövendölésben szereplő nép, amely végül áttöri Nagy Sándor kapuját. Később aztán, mikor új rémület tört rá északról és keletről Európára, nemcsak a hunok világi, hanem bibliai dicsősége is elmúlt: Góg és Magóg népének címét megkapták a gótok, arabok, kazárok, törökök, magyarok, tatárok, pártusok, dákok is.


Góg-szobor a londoni Guildhallban – flickr/Michael Hirst

Attila isteni küldetésének legendája azonban töretlen. A bibliai hagyományban Ézsaiás (10, 5) Asszíriára osztotta a „harag vesszejének”, illetve a „bosszú suhogtatta botnak” a szerepét – de aztán maga is megbűnhődik majd, mert nem az isteni küldetést teljesítette, hanem szívből jövően pusztított mindenféle nemzeteket, csak úgy, kedvtelésből. A bizánciak a barbárok betöréseit „az isteni felháborodás korbácsaiként” könyvelték el, amikor pedig Alarik vizigótjai 410-ben kifosztották Rómát, sokan úgy vélték, ez a büntetés, amiért elfordultak a római istenektől. Nem úgy Szent Ágoston, aki nem sokkal a pusztítás után a De Civitate Dei-ben elfogadta ugyan, hogy a gótok „Isten ostoraként” csördítettek oda a bűnös városnak, de mindez nála természetesen a kereszténység védelmében történt, a pogánykodással szemben. Attilára aztán igen könnyen ráragadt ez a – tulajdonképpen dicső – cím. Már Jordanes sejtet ilyen szerepet: „ez a férfi a népek és a földek megfélemlítésére született a világra, aki, nem tudom, milyen végzet akaratából, mindent rettegésben tartott a róla elterjedt szörnyű híreszteléssel.” Sevillai Izidor nyíltan fogalmaz: a hunok szerinte „Isten haragjának vesszeje, és valahányszor felháborodását akarja éreztetni híveivel, általuk ostorozza őket, hogy e csapásoktól megjavulva a világ kapzsiságától és bűneitől visszatartsa őket, és hogy mennyei örökségüket bírhassák”. Aztán egyre gyakrabban tekintették a vad hun uralkodót Flagellum Deinek, azaz Isten ostorának, a 11. századtól pedig a kifejezés általánosan Attila állandó jelzőjévé vált, az ma is, többek közt black metalt játszó együttesek nevében, számaik címében egyaránt.

Másrészt Attila számos szenttéavatásban működött közre – ezen nyilván maga lepődött volna meg a legjobban. Elsősorban francia földön dívott a szokás, hogy a szentek életét megszerkesztő legendaszerzők azzal hangsúlyozták a szent leány vagy férfiú hitbéli kiválóságát, hogy Attilát mint kiváltképpen bestiális vadorzót is képesek voltak megállítani vagy jobb szándékra téríteni imájuk erejével: a hatalmas, fölfegyverzett fejedelmet a kiszolgáltatottnak látszó, szent életű emberek le tudták győzni, mert Isten velük volt.

Az egyik legkorábbi galliai legendának Szent Ányos története tűnik: amikor a hunok a falakat ostromolták, Orléans szent életű püspöke addig imádkozott népével együtt, míg imájuk nyomán megjelent Aëtius fölmentő serege. A hős püspöknek valóban volt szerepe abban, történeti források szerint is, hogy a város népe kitartott, míg meg nem érkezett a római parancsnokság alatt egyesített sereg, de a történetírók azt azért nem gondolták, hogy a hadakat a csoda vezette volna Orléans-hoz – sokkal inkább Aëtius. Szent Ányos legendáját Tours-i Szent Gergely (538 k.–94) örökítette meg, monumentális hagiográfiájában, A csodák nyolc könyvében, csakúgy, mint Szent István protomártír csodatételét Metzben: a várost elpusztították a hunok, lakosait kímélet nélkül legyilkolták, de a protomártír kegyhelye épen maradt. A csoda okáról egy ájtatos hívő számolt be: álmában látta, amint az első mártír és két apostol tárgyalnak a város sorsáról, s bár az apostolok Metz megmenekülését kizártnak tartották, merthogy gonosz bűneikért az isteni büntetést nem kerülhetik el, úgy látszik, Istvánnak némi engedményt mégis sikerült náluk kialkudnia.

S ha már az apostoloknál tartunk: a metzi legenda sajátosan keveredett össze egy másikkal, nevezetesen a belgiumi Tongres püspökének, Szent Aravatiusnak a történetével, akit, hogy ne legyen annyira egyszerű a dolgunk, a 9. századtól azonosítani kezdtek egy Servatio nevű püspökkel. Nos erről a Szent Szervácról az a hír járta, hogy a hunok közeledésének hírére Rómába ment, s teljes böjtben imádkozott Péter és Pál sírján, csak hogy Isten ne büntesse meg népét. Mindhiába, mert az egyik apostol egyszer csak megkérdezte tőle: „Miért zavarsz engem, szent férfiú?” Majd elmondta neki, hogy az isteni végzés megszületett, Galliát elpusztítják a hunok, de ő csak menjen haza, tegye szépen rendbe a dolgait, készíttesse elő a sírját, mert hamarosan meghal. S így is lett. Később összefűzték Szervác legendáját Metz történetével: eszerint Szervác hazafelé menet elmesélte metzi kollégájának, mire számíthatnak; a falak le is omlottak, a hunok öldököltek és foglyokat szedtek, többek közt a püspököt is, a protomártír kápolnájában pedig azért nem tudtak kárt tenni, mert Isten vakságot bocsátott rájuk, s egyszerűen sziklának vélték a templomot.


Szent Genovéva a párizsiakat óvja – Freskó a Pantheonban – flikcr/wallyg

A Szajna bal partján az egyetem fölé magasodó párizsi Pantheont eredetileg a város védőszentje, Szent Genovéva tiszteletére emelték, de mire készen lett, a forradalmi hevület jegyében már a nemzet nagyjainak tiszteleti helyévé változott. A szent legendája azonban ma is ott látható a freskókon. A legenda szerint – amely jóval a hunok hadjárata után, valamikor a 8-9. században keletkezett – a közelgő hunok hírére Párizs népe biztosabb helyre akart menekülni, de Genovéva, aki gyermekkorától kezdve szent életet élt, a nőket egy keresztelőkápolnába hívta össze, s ott együtt imádkoztak és böjtöltek. Genovéva azt jósolta, hogy Attila elpusztítja majd azokat a városokat, ahová a párizsiak menekülnének, de az ő városuk túléli a veszedelmet, maradjanak tehát. A rettegő párizsiak nem hittek Genovévának, sőt elpusztítását fontolgatták, amikor Auxerre-ből üzenet érkezett: Szent Germánusz megerősítette Genovéva jóslatát, s maradásra intette a város népét. Germánusz már régóta tisztában volt Genovéva csodás képességeivel, hiszen épp ő volt az, aki elsőként ismerte föl a lány kiválasztottságát, amikor társával,  Szent Lupusszal a 420-as évek végén a brit eretnekek helyes útra térítésére indult, s útja során Nanterre-ben találkozott a még gyermek Genovévával. (Milyen szép, kerek történet lehetne, ha a Pantheontól kőhajításnyira kezdődő utánozhatatlan hangulatú Saint Germain városrész névadója a Genovévát istápoló Germánusz lenne, de sajnos nem így van: a negyed egy másik Szent Germánuszról, Párizs püspökéről, pontosabban a neki szentelt templomról kapta a nevét. Az auxerre-i Germánusz temploma a Louvre mögött van.) Párizs végül valóban megmenekült, a hunok nem zaklatták, noha a későbbi ábrázolások gyakran állítják szemtől szembe a gall szépséget és a hun szörnyeteget. A város patrónusa pedig a mai napig Szent Genovéva, a forradalmároktól eltekintve hálás utókor teljes egyetértésével.

Az imént említett auxerre-i Szent Germánusz társa, Lupus szintén nem sokkal később került az Attilához kapcsolódó galliai szentek sorába. Lupus (Szent Farkas, 383 k.–478 k.) 426 körül lett Troyes püspöke. Legendája korai változatában még egyszerűen csak megkéri Attilát, hogy ne bántsa Troyes népét, s a hun fejedelem eleget is tesz a kérésnek azzal a föltétellel, hogy Lupus vezesse el seregét a Rajnáig. Később a történet elevenebbé válik: a Legenda Aureában szereplő változat szerint a püspök azt kérdezte a városra támadó hun fejedelemtől, ki ő, hogy városa földjét pusztítja, mire Attila azt válaszolta: „Ego sum Attila, rex Hunorum, Flagellum Dei” (Attila vagyok, a hunok királya, Isten ostora) – erre Lupus azt válaszolta, ő pedig Farkas, Isten nyájának pusztítója, aki megérdemli Isten ostorát. Ezek után Lupus kinyittatta a kapukat, de a hunok semmiben sem tehettek kárt, mert újfent hirtelen vakság sújtotta őket, míg átvonultak a városon.

Vannak szentek, akik ugyan nem a hunok kezei által veszítették életüket, legendáriumbeli haláluk mégis az ő számlájukat terheli. Szent Nicasius és testvére, a szintén szent Eutrópia vére már végleg Attila kezéhez tapad, pedig a vandálok ölték meg őket. A testvérek irgalmat kértek a hun fejedelemtől Reims népe számára, noha Nicasius, a város püspöke maga is tudta, hogy a Galliát sújtó isteni büntetés a feslett erkölcsök és a fösvénység megérdemelt következménye. Attila azonban nem ismert könyörületet (Priszkosz beszámolóival ellentétben, de hát elvégre nem is a hun találkozott e szentekkel, hanem a vandálok), levágatta a reimsi püspök fejét, s még az sem rendítette meg, hogy a lehullott fej folytatta a zsoltárt. Nem kegyelmezett a fivére halála után a fejedelmet tovább vádló Eutrópiának sem.


A hunok valószínű útvonala Gallia lerohanásakor (feldúlt – pillé – és fenyegetett – menacé – városok) – Wikipedia

Történeti értelemben nincs köze a hunokhoz a szentek legendáriumából talán a legismertebb Attilához kapcsolt történetnek sem, az Orsolya és a tizenegyezer szűz vértanúságáról szóló mesének. A legenda a 10. századra nyerte el végleges formáját, s egy nemes hölgyről szól, akit egy pogány fejedelem kért feleségül egy brit királytól. A szűz tíz előkelő társával és ezek ezer-ezer főből álló kíséretével útnak is indult, s mivel kikötése az volt, hogy pogány vőlegénye keresztelkedjen meg, s három évig gyakorolja magát a keresztényi életben a nász előtt, hát a vőlegény városánál végeztek lelki gyakorlatokat az őket szállító hajókon. De aztán egy vihar elsodorta őket, elhajóztak a Rajnán Kölnig, onnan Baselig, onnan meg gyalog indultak Rómába imádkozni, s mire visszatértek Kölnbe, ott már javában dúltak a hunok. Azon nyomban le is mészárolták szegény szűzeket, Orsolyát kivéve, akinek a szépsége, ahogy lenni szokott, megfogta Attilát. A hun fejedelem mindjárt meg is kérte Orsolya kezét, de mivel a szűz kikosarazta, hát rosszul végezte ő is. A történet egyre csavarosabbá válásának sok bája közül az egyik az, hogy kezdetben csak néhány névtelen szűzről szólt, később egyre többet neveztek meg közülük, míg végül már tizenegyen lettek, fő alakjuk Orsolya. „Tizenegyezer szűzzé” pedig egy íráshiba – a 11-es szám fölé húzott vonás – révén váltak. A hunok valószínűleg csak azért kerültek a történetbe, mert a szerző a legendát a gerresheimi kanonisszák számára írta, akiknek kolostorát abban az időben épp a hunok utódainak tartott magyar csapatok pusztították.

Itáliában Attilának a városalapításban juttattak komoly szerepet. Lombardia tényleg megszenvedte a hun hadjáratot, ugyanakkor sok olyan észak-olasz város van, amely presztízsből Attila rombolásához köti újjáalapítását – noha a hun fejedelemnek semmi köze sem volt hozzá. A gazdag itáliai Attila-mondakör kialakulását persze nagy mértékben befolyásolták azok a jelentős történelmi események is, amelyek Attilát közvetlenül a nyugat-római birodalomhoz kapcsolták, ilyen volt az észak-itáliai hadjárat, benne Aquileia ostroma, Attila és Honoria házassági terve vagy Attila találkozása Leó pápával. De növelte a történetek számát az is, hogy Attila alakja nagyon gyorsan keveredni kezdett a későbbi keleti gót uralkodó, Totila képével.

És hát szentek azért itt is voltak. Történeteik között van olyan, amely kísértetiesen hasonlít a troyes-i Lupus meséjére: ebben a modenai városfalon Szent Geminianus bátorítja a népet, ő beszélget el Attilával, majd ő nyittatja ki a kapukat – s a hunokat ugyanúgy vakság sújtja, mint Troyes-ban, úgyhogy a város megússza a tombolást. Ravenna hasonló történetet mond magáénak: ott a város érseke, János megy a városfalak alatt hemzsegő hunok közé, zsolozsmázó papok seregével, s megvilágosító beszédétől – hogy a fehérbe öltözött férfiak az ő szellemi gyermekei, s kész értük akár meghalni – Attila valóságos révületbe esik, Krisztust látja a keresztfán, s mikor magához tér, nem keresztelkedik ugyan meg, mert az talán a virgonc fantáziájú hagiográfus szerint is túlzás lenne, de így kiált: „Ó, jó atya, ki fiaiért magát kínálja a halálnak! Ó, kimondhatatlan szelídség! Ó, szent türelmesség!” Be is érik az isteni malaszttal, egy ujjal nem nyúlnak semmihez, úgy vonulnak át a fölvirágzott városon. Van Ravennának egy másik Attila-legendája is: ebben viszont egy gonosz ariánus érsek ráveszi a hunokat, hogy öljék meg a város nem eretnek lakosait, s menjenek Rómába megsarcolni a várost. Visszatérőben azonban a hun fejedelem fölismerte a galád cselt, megölette az érseket, és földúlta a várost. Csak hát Attila sosem járt Ravennában: az 5. században a várost még víz vette körül, szárazföldi bejáratát pedig lényegében lehetetlen volt bevenni, a hunok meg sem próbálták, s később a keleti gótoknak két és fél éves ostromot követően is csak árulással sikerült – és ariánus püspökség is csak ezt követően létesült Ravennában.

Velence is a hunok csapásaira vezeti vissza alapítását. A monda szerint a hunok által lerombolt Aquileia népe alapította, ők menekültek a Rival Altora (Rialto), hogy a lagúnák közt biztonságot találjanak, így tudta ezt Bíborbanszületett Konsztantin is. A velenceiek saját mondája ezt az alaptörténetet cifrázta tovább: eszerint a hunok jól meg is járták, hogy Velence környékére merészkedtek, Isten összezavarta eszüket, ezért volt, aki a vízbe ugrált, volt, aki sajátjait kövezte meg, vagy a tűzbe vetette magát, s maga a fejedelem – „Tottila” – is ott pusztult. (Totila valóban Itáliában, de Spoleto mellett lelte halálát.) Ide kapcsolódik Udine alapítási legendája: a hunok azért hordták volna össze a város dombját, hogy Attila onnan gyönyörködhessen a fölgyújtott Aquileia lángjaiban. Ebben a történetben vannak valóságelemek, legalábbis Aquileiát illetően: Attila valóban megtámadta és elfoglalta a várost, de nem rombolta porig, a város lakói pedig nem hagyták el otthonukat a hun tűzvész után, hanem helyreállították épületeiket, s városuk hamarosan ugyanúgy virágzott, mint a pusztítás előtt, így maradt ez a 7-8. századig, amikor a szárazság miatt visszahúzódott a tenger, s a környék elmocsarasodott. Velence alapítása pedig a longobárdok megjelenéséhez kötődik: a partvidéki települések lakói 568 körül húzódtak a lagúnákba, ekkor alapították Buranot és Torcellot is.


Attila Aquileiát ostromolja – Képes Krónika – Wikipedia

Róma sem marad ki az Attila-legendával rendelkező városok közül – a történetnek itt is alig van valamicske köze a valósághoz. Tudjuk, Attila valóban találkozott I. Leó pápával, de nem Rómában, s egészen más körülmények között, mint ahogyan azt az utókor látni vagy láttatni akarja – a Mincio folyónál tárgyaltak, Attila nem járt Rómánál. A vandálok viszont igen, két évvel a hun nagyfejedelem halála után, és Totila is 546-ban és 549-ben is. A hunokkal találkozó pápai követség valóban fényes volt, ez legalább igaz, viszont egyben roppant alázatos is. Elsőként Paulus Diaconus, egy 8. századi longobárd történetíró színezte legendává a találkozás történetét, később Róma megmenekülésének meséje sokféle variánsban terjedt. Van olyan változat, amelyben a katakombák föltámadott halottai űzték el a hun sereget, a legelterjedtebb verzióban a városnak kegyelmet kérő pápa feje fölött lebegő, kivont kardú Szent Péter és Szent Pál látványa riasztotta meg a hunok fejedelmét – ezt festette Raffaello 1514-ben a vatikáni Palazzo Pontifici audienciák helyszínéül szolgáló Eliodoro termének a falára.

Az olasz hagyományban kapott Attila kutyafüleket, sőt kutyafejet is. A 13. században írja egy forrás, hogy a Flagellum Dei kopasz fején kutyafülek éktelenkedtek. A kutyarokonság talán egyszerű félreolvasás következtében keletkezett: Jordanes említi, hogy Attila szakálla már őszbe vegyült – canis aspersus –, és ez könnyen olvasható canis aspectusnak, nemcsak fáradt krónikási szemmel, egy gyertyacsonk gyönge fényénél, hanem egyébként is. Ilyen körülmények között a deres szakáll bizony egyszercsak kutyapofává válhat. A regényes 14. században mindenesetre hosszú történet kerekedett ki ebből a félreértésből, s a velencei San Marcóban őrzött Estoire d’Atile című, francia nyelvű kézirat latin átdolgozása nyomán gyorsan el is terjedt. Nicola da Casola meséje szerint élt egy Ostrubal nevű magyar király, aki, mint a mesebeli királyokkal gyakorta megesett, annyira féltette a lányát a férfiaktól, hogy női kíséretével együtt toronyba záratta. Csakhogy a lány egy kan agarat is vitt magával, véle hált, s teherbe is esett tőle. A király hiába keresett gyorsan egy grófot férjnek, hogy lánya becsületét megmentse, a gyermek kutyaképű lett. Mégis: amikor eljött az ideje, megörökölte nagyapja trónját. Becsületes, okos és nagylelkű uralkodó volt, de a keresztényeket sajnálatos módon annyira gyűlölte, hogy amikor hírét vette, hogy a katolikus hit egyre közelebb jutott az ő országához, Magyarországhoz is, roppant haddal vonult Itália ellen, s mindent elpusztított, amit csak bírt. A szerző az olasz lovagi családok történetét is beleszőtte a regénybe, Attila pedig számtalan itáliai elbeszélés, ének, monda, mese központi témájává vált, és zömükben Itáliában lelte halálát is. Még a 17. században is vertek olyan érmeket, amelyek egyik oldalán a kutyafülű gonosz feje riogat, a másikon pedig Aquileia elképzelt falai tornyosulnak.


A Hildebrandslied első lapjai – Landes- und Murhardsche Bibliothek, Kassel – Wikipedia

Egészen másképpen jelenik meg Attila a germán mondavilágban. Először az ófelnémet Hildebrandsliedben említették, jóformán csak egyszerű háttéralakként. A 10. században keletkezett Waltharius manu fortis című költemény fontos szereplője szintén Attila, egyik lehetséges szerzőjeként pedig egy Sankt Gallenből való szerzetest emlegetnek, s az sem zárható ki, hogy őt épp a magyarok akkoriban zajló nyugati hadjáratai ösztökélték műve megírására. Ennek ellenére Attila nála csak készül vadulni, valójában azonban pesztrálkodásra adja a fejét: a megtámadni tervezett frankoktól, burgundoktól és aquitaniaiaktól is beéri háború helyett egy-egy kiskorú tússzal, akiket aztán udvarában lovagi nevelésben részesít (a burgund királylányt meg nyilván kész kis hölggyé formálja). Pártfogoltjai mégis elhagyják, elég csúnyán, urukat leitatva és úgy megszökve, hiába óvta Attilát a felesége, bizonyos Ospirin, hogy figyeljen rájuk jobban – de Attila még ekkor sem tombol, csak szomorkodik erősen.

A 13. századi Nibelung-énekben és epikai előzményeiben nagylelkű és nemes lovagkirályként jelenik meg Etzel, azaz Attila, méghozzá a korabeli Magyarországra helyezett helyszíneken – Etzelnburcban, Granban, Misenburcban, azaz Budán, Esztergomban, Mosonban –, a színhelyválasztás valószínűleg a németek által is ismert magyar Gesta Hungarorum hatására történt. Etzel mint kérő nemcsak vigaszt nyújt Kriemhildnek (nevében sokak szerint a (H)ildiko, azaz az Attila halálának meséje szerinti új feleség, Ildikó rejtőzik), akinek galád módon gyilkolták meg első férjét, Siegfriedet, hanem a Bécsben tartott, tizenhét napos lakodalom után Etzelburgba, azaz Budára hazatérve nagy ünnepséget és lovagi tornát rendez sógora, Günther és Brünnhield számára, amikor – bosszút forralva férje haláláért – Kriemhield meghívja őket. A mulatozás vérfürdőbe fordul, megölik többek között Blödelt, Attila testvérét, és Ortliebot, Attila fiát, de Attila, meglehetősen nagy jellemfordulattal egyéb nyugati ábrázolásaihoz képest, továbbra is jámbor és megbocsátó marad. Amikor Kriemhield végül levágja a gonosz Hagen fejét – ő volt az, aki első férje, Siegfried meggyilkolását kieszelte, s aki aztán megölte Attila fiát is –, s aztán még ráadásul felesége is meghal, csak sírdogál keservesen.


A Nibelungenlied egyik oldala (1220–1250) – Wikipedia

Sokkal sötétebb figura Atli az észak-germán Edda-énekekben – ezek a germán hagyomány egy másik vonalát őrizték meg. A 13. században, Izlandon készített, 45 oldalas dalgyűjteményt 1643-ban Brynjólfur evangélikus püspök találta. Az Edda-dalok közül kettőnek is Atli a központi szereplője, s az énekeket megörökítő Codex Regius azt is megjegyzi, hogy az Attila-történetek Grönlandról származnak. Ennek az ábrázolásnak sem sok köze van a korábbi Attila-tradíciókhoz, a nagyúr jelleme viszont sokkal közelebb áll ahhoz, amit a nyugati hagyományban egyébként is gondoltak róla, merthogy ez a bizonyos Atli mindkettőben pénzsóvár és alattomos zsarnok.

Az egyik dal az Atlamal (’Atli szava’), a másik az Atlakvitha (’Atli-ének’). Mindkettő alaptörténete nagyon hasonlít a Nibelung-énekéhez, de az északi változatban Attila gonosz, és el is nyeri büntetését. E két változat igazi thriller: a Nibelungban is szereplő gyilkosságokat toldja meg egy rémtörténettel, méghozzá úgy, hogy a burgundok 430-as években történt elpusztítását összekapcsolják Attila halálával, az utóbbi bosszú az előbbiért. A történet egy véres lakoma leírása: Gudrun mindkét változatban próbál figyelmeztető jeleket küldeni testvérének, Gunnarnak, hogy ne fogadja el új férjének, Atlinak a meghívását, az egyik változatban farkasszőrrel bevont gyűrű, a másikban rúnákkal írt üzenet a jelzés. Gunnar azonban balszerencséjére mégis megérkezik Atli palotájába, annak rendje s módja szerint le is mészárolják, de ebben az esetben – szemben a Nibelung-énekkel – Gudrun sem elégszik meg fivére gyilkosainak megölésével, Atlin is bosszút áll: megöleti két fiát, akik egyébként közös gyermekeik. Az Atlakvithában fia koponyájából ad inni Atlinak, majd megöli és rágyújtja a palotát, az Atlamalban pedig a fiúk kivágott szívét mézzel megkenve ropogósra sütik, és föltálalják Attilának. Gudrun, miután Attilának megmondta, hogy fiai halottak, őt magát is ledöfi, s aztán ráadásként a haldokó Atlinak még élete minden szerencsétlenségét is elmeséli.

Attila megítélése a krónikák keresztény szemléletű gonosz-képén, a szkítáktól a magyarokig minden nomád népre alkalmazott sémákon túljutva sem lett kedvezőbb. A hírhedten vad hódító természetesen megszámlálhatatlan műalkotás témájává vált, az alábbiakban ezekből csak ízelítő következik, hiszen ismertetésük maga is több kötetet tenne ki – például a Nibelung-földolgozások ezért itt egyáltalán nem is szerepelnek.

Attila baljósan kezdte szépirodalmi pályafutását: Danténál a Pokol 12. énekében, a vérfürdőben merül el, annak is a legkellemetlenebb örvényében:

... látod már folyását
a vérpataknak, melyben forrva nyög,
ki erőszakkal bántja földi társát!
– aszerint merülnek el, hogy mennyire voltak borzalmasak –
amott tovább megint mélyebbre mélyed
feneke, míg eléri fő özönjét,
ahol a zsarnokokra hull itélet.
Erre Atillát, a világ pörölyjét
bünteti még, aki büntetni tud.

A hun fejedelem a Nyugat szemében mindvégig az maradt, akivé a középkori legendák alakították, s a korai Attila-kép eltéréseinek megfelelő árnyalatok is megmaradtak. Az olaszok számára mindenekelőtt a barbár pusztító, aki a birodalomra és Rómára tör, s a Vatikánban nemcsak Raffaello freskója, hanem szobor is emlékeztet arra, hogy Leó pápa diadalmaskodott a vad barbáron. Verdi három felvonásos operája kissé összekutyulva tartalmazza a különböző hagyományelemeket: a mű Aquileia lerohanásával indul, de beleszőtték a fejedelem és a pápa találkozását, sőt Aquileia meggyilkolt hercegének lánya cselből elfogadja, hogy nőül megy Attilához, de végül maga áll bosszút a fejedelmen: ő szúrja le.


Attila rémtetteiről sok filmet készítettek, ebben különösen az olaszok mutattak nagy érdeklődést. 1918-ban Febo Mari rendezésében és főszereplésével készült egy némafilm, eljutott Spanyolországba, Portugáliába, Japánba és Kolumbiába is. 1954-ben Pietro Francisci forgatott filmet Bléda és Attila viszályáról, Honoria házassági ajánlatáról – és arról, hogyan torpannak meg az amúgy rettenthetetlen hunok a keresztény Istentől és Leó pápától. A film két főszereplője Anthony Quinn és Sophia Loren, s már csak ezért is ismertté vált a világ több országában. Ugyanabban az évben Sign of Pagan címmel (itthon: Attila, a hunok királya) egy másik film is készült, ennek főhőse azonban valójában Marcianus, egy római százados, akit a hunok elfognak, de megszökik, s Konstantinápolyba érve elkeseredve látja, hogy az amúgy is gyenge, kétfelé osztott birodalom keleti része súlyos válságban van – közben Attila seregei vészjóslóan közelednek. A film vége itt is az: a kereszténység – és az igaz szerelem persze, amire Marcianus Konstantinápolyban szintén rátalált – megállítja a hun veszedelmet. 1982-ben Attila, flagello di Dio címmel egy gegparádé olasz komédia készült a hun fejedelemről, 1985-ben és 1991-ben is egy-egy olasz tévéfilm, 2001-ben egy francia gyártású tévéfilm, de ismét az olasz közönség számára – az olaszok tehát kétségtelenül ma is jól ismerik a borzalmas Attilát.

A franciák számára Attila kegyetlen gyilkos, akin viszont győzedelmeskedhet az igaz hit. Sok más mellett erre emlékezteti őket Corneille 1667-ben írt drámája, az Attila, a hunok királya (Attila, roi des Huns), valamint két szimbolikus párizsi épület freskója: a Pantheon falán – emlékszünk, ez Szent Genovéva temploma lett volna eredetileg – Párizs patrónusa nyugtatja városa lakóit, hogy ne féljenek a hun vésztől, hitük megvédi őket. A Palais Bourbon, azaz a Nemzetgyűlés könyvtárának falára Delacroix festett képet arról, hogyan rohanja le Attila hordáival Itáliát és a kultúrát. De része Attila a legpopulárisabb, új műfajoknak is: 1998 és 2003 között évente jelent meg egy-egy folytatás Jean-Yves Mitton és Franck Bonnet Szerelmem, Attila (Attila, mon amour) című képregényéből, 2006-ban pedig ugyanebben a műfajban publikált Manu Larcenet és Daniel Casanave egy humorral teli történetet Isten ostora (Le Fléau de Dieu) címmel arról, hogyan küzd depresszióval a fejedelem azt követően, hogy rádöbben: nincs már dolga, hiszen a világ a lábai előtt hever...


Attila, mon amour – bdtheque.com

Az utóbbi években azonban két francia történész is úgy vélte, itt az ideje, hogy átértelmezzék a franciák Attila-képét, s további démonizálás helyett a történeti forrásokhoz, tényekhez közelebb álló rajzot készítsenek a hunokról és fejedelmükről. 1997-ben Michelle Loi sinológus próbálkozott ezzel Barátom, Attila – Aetius emlékei (Attila, mon ami – Mémoires d’Aetius) című kötetével, ebben, némi fikcióval kiegészítve a történeti forrásokat, megkísérli megszabadítani Attilát azoktól a kliséktől, melyeket ellenségeinek történetírói ragasztottak rá, s helyette a hun fejdelem karizmatikus egyéniségét állítja előtérbe. A Sorbonne középkorásza, a gall és frank történelem kutatója, Michel Rouche hasonló célt tűzött maga elé Attila, a nomád erőszak (Attila, le violence nomade, 2009) című munkájával: további démonizálás helyett egy történetibb Attila-portré elkészítését.

A németek mint a hunok csapatainak jelentős részét alkotó gemánok utódai, Attilát nem nagyon nézhetik le a barbársága miatt, s továbbra is kettős életet él a német kultúrában: ő az önfeláldozó Orsolya gyilkosa, ugyanakkor a Nibelung-hagyomány ereje továbbra is elsöprő erejű. Beethoven Attiláról tervezett operája végül nem készült el, nem tudjuk, melyik Attila-kép érvényesült volna benne – Wagner értelemszerűen a Nibelung-értelmezést követte. A közgondolkodást nagymértékben meghatározta Felix Dahn (1834–1912) történelemszemlélete, aki a germán és a Római Birodalomból kiszakadt népek korai történetéről írt regényeket – ez a kép viszonylag közel áll a történeti Attilához.

A németeknek nem tett jót (meg a hunoknak sem), amikor egyik uralkodójuk a hunokat állította példaképként katonái elé: II. Vilmos (1888–1918) császár a kínai boxerlázadás leverésére küldött nemzetközi csapatok német kontingensének indításakor, 1900. július 27-én mondta el hírhedtté vált „hun-beszédét”. Ebben arra biztatta katonáit, hogy ne ismerjenek kegyelmet, „foglyok nem kellenek”, kíméletlenségüket rettegjék úgy, mint régen a hunokét, hogy később egyetlen kínai se merészeljen szembeszállni német katonákkal. Később, az I. világháborúban a szövetségesek aztán gúnynévként használták a „hun”-t a németekre.


II. Vilmos császár – schularena.com

Mivel a hunok története európai előretörésüktől fogva nagy átfedésben volt a germánok történetével, s a német-római császárság lényegében a hun uralkodó terveit próbálta megvalósítani, Attila német percepciója továbbra is követi a Dahn által megteremtett hagyományt, s igyekszik a történetiséget előtérbe helyezni a legendákkal szemben. Attila náluk sem éppen grállovag, de nem is a sátán, hanem erőskezű és kíméletlen uralkodó, ám megkérdőjelezhetetlen birodalomszervező tehetség. Az Attila iránti érdeklődés az utóbbi évtizedekben igen élénk volt, könyvek sora jelent meg a hunokról, a ZDF pedig A hun vihar (Der Hunnensturm) összefoglaló címmel készített alapos és rendkívül élvezetes, hétrészes ismeretterjesztő sorozatot 2004-ben.

Az angolszászok értelemszerűen csak más népek hun-hagyományait vehették át és alakíthatták tovább. Chaucer a Canterbury mesékben Attilát a szégyenteljes halál egyik emblémájaként szerepeltette – a búcsúárus, mint annak idején Keresztelő Szent János, a részegséget, dőzsölést ostorozva mondja: „Nézzétek Attilát, a nagy vezért, álmában halt meg, csúfos véget ért, részegségébe fojtá orra vére; a részegség csak bajt hoz a vezérre!” A britek ma sem térnek el jelentősen az általánosnak mondható európai percepciótól – Anthony Burgess 1989-ben írt életrajzi novellát arról, hogyan készülődik Attila a Római Birodalom elpusztítására. A hun fejedelem bekerült a BBC 2007-ben készült, nagy, de nem jó hírű uralkodókat, illetve hősöket bemutató ismeretterjesztő játékfilm-sorozatába is, Napóleonnal, Spartacusszal, Cortesszel, Oroszlánszívű Richárddal és a sógunokkal együtt, és műsorára tűzte a Monty Python is az Attila, a hun show-t. Az utóbbi években a William Napier álnéven író Christopher Hart népszerű Attila-trilógiája növelte tovább a hun fejedelem ismertségét. (A történeti forrásokat többé-kevésbé követő trilógia magyarul is olvasható: A farkaskölyök: Attila, 2005; A közelgő vihar: Gathering the storm, 2007; A végítélet: The judgement, 2008.)

Az Egyesült Államok kultúrájába sokszoros áttétellel érkezett Attila története, és az amerikaiak nem is haboztak a maguk kulturális mintáihoz idomítani a fejedelem alakját. A cikk elején idézett fórumbejegyzés mutatja: Attila az amerikaiak nagy része számára démoni figura, maga a megtestesült Gonosz. Ebben a minőségében sok filmben, akár animációs filmben is szerepet kap: az Országút a Pokolba (Highway to Hell, 1992) egyik jelenetében például Hitlerrel kártyázik, a Simpson család alkotója, Matt Groening sci-fi animációs sorozatának, a Futuramának egyik epizódjában Hasfelmetsző Jackkel gonoszkodik és így tovább. Bram Stoker (1847–1912) világhírű kreálmányát, Drakula bárót az amerikaiak egyébként is magyarnak tartják, nemcsak erdélyi fészke miatt, hanem azért is, mert megformálója, Lugossy Béla olyan erős magyar akcentussal játszotta szerepét, hogy még domesztikált utóda, az óvodásoknak készült Sesame Street Counter nevű denevér-bábja is magyar akcentussal tanítja számolni az amerikai gyerekek generációit. Ráadásul Stoker Drakulája azzal dicsekszik, hogy neki nem holmi ördög vagy boszorkány az őse, hanem maga Attila, akihez semmi földi gonosz nem fogható.

Így aztán nem csoda, ha a McFarlane játékgyár felnőttek számára készített egyik szörnyeteg-sorozatának, az Őrület arcainak hat figurája között az első Attila, a hunok fejedelme – a szobrocska leginkább egy pankrátorra hasonlít, testét ellenfelei vére spriccelte össze, és véres, levágott emberfejek kis dombján tapod. A hatodik szörnyeteg egyébként Vlad Ţepeş, akiről Drakula figuráját mintázták – s közöttük van még egy „magyar vonatkozású” rossz hírű történelmi alak, a legenda szerint szűz lányok vérében fürdőző Báthory Erzsébet.


Monsters 3: Attila – action-figure.org

Az amerikai kultúra egy másik értelmezése szerint Attila a műveltség, a civilizáció barbár támadója: ebben a szerepben tűnik föl Cecelia Holland 1973-as regényében, amely Attila életének utolsó, zűrzavaros évéről szól, s elsősorban a Római Birodalom szemszögéből látjuk a hun fejedelem történetét William Dietrich (Isten ostora, The Scourge of God, 2006) és Michael Curtis Ford (Attila kardja, The Sword of Attila, 2006) művében is. A kultúrapusztító imázs legerőteljesebb változata érdekes módon egy ismeretterjesztő filmben, a History Channel Rosszul viselkedő régiek (Ancients Behaving Badly, 2009) Attiláról szóló epizódjában fogalmazódik meg: a hun fejedelmet „a történelem első nagy terroristájának” nevezik, akit csak a hatalom és a pénz érdekelt, és semmit nem épített, csak rombolt. A sorozatban megszólaltatott pszichoanalitikus szerint Attila minden bizonnyal a történelem egyik legnagyobb pszichopatája volt,  aki kedvtelésből gyilkolt és pusztított. Egy 1994-ben készült ismeretterjesztőnek szánt film, az Attila, a hun (Attila the Hun, 1994, Perpetual Motions) valamivel enyhébb ítéletet mond a fejedelemről, de a film mégis hemzseg a történeti tényként tálalt legendáktól, Attila római neveltetésétől a folyóba temetésig.

Az 1980-as évektől kezdve azonban megjelent egy másik Attila-kép is az Államokban: e szerint a hunok fejedelme nem vérivó őrült, hanem erőskezű, határozott vezér, nagy stratéga, világhódító uralkodó volt. Kiváló vezetői tulajdonságait hangsúlyozva nevezte el Attiláról elsősorban gazdasági vezetőknek ajánlott tanács-gyűjteményeit Wess Roberts, s mivel mindkét kötet bestseller lett, a pokolfajzat Attila mellett sikerrel jelent meg a másik, a nagyszerű fejedelem. (Leadership Secrets of Attila the Hun, 1985, Victory Secrets of Attila the Hun, 1993 – az utóbbi megjelent magyarul: Attila győzelmi titkai, 1999.) Ez a megszelídült hun vezér időnként már segíti is erejével a gyengébbeket: ilyen szerepben tűnik föl az Éjszaka a múzemban mindkét részében (Night at the Museum, 2006, Night at the Museum: The battle of the Smithsonian, 2009). A korábban általánosan elterjedt vadorzó-képtől szintén meglehetősen eltér egy 2001-ben gyártott amerikai minisorozat, a Dick Lowry által rendezett Attila (Magyarországon Attila, Isten ostora címmel fut), ebben Attilát korán árvaságra jutott, értelmes, bátor gyermekként ismerjük meg, s később is a lovagi erények megtestesülése: maga a vitézség, egyenesség, kulturáltság, sőt romantika.

Attila alakja, akár az eszelős gyilkos, akár a világhódító hadvezér változatot vesszük, kiválóan alkalmas zeneszámok motívumául – elsősorban a black metal bandák kedvelik –, illetve számítógépes játékok és stratégiai szerepjátékok hősének. A Playmobil aprócska, négyéves kortól ajánlott figurájaként pedig kifejezetten aranyos.

S vajon milyen mondáik, történeteik voltak maguknak a hunoknak? Úgy tűnik, a források ebből is megőriztek egyet-kettőt. Attilát nem csak Európa tartotta Isten eszközének, ő is kiválasztottnak vélte saját magát, persze egészen másként, mint az európai hagyományban: a hunok számára Attila értelemszerűen nem a flagellum Dei, Isten ostora volt, Isten kardjának birtoklója annál inkább. Jordanesnál maradt fenn az a monda, melyet eredetileg Priszkosz örökített meg. Eszerint egy pásztor egyik sántikáló, vérző lábú állatának nyomát követve talált rá egy földből kiálló kardra – a nomád népeknél széles körben ismeretes kultikus szokás volt heggyel fölfelé kardot beásni a földbe – s nyomban a fejedelemhez vitte. Attila ezt saját kiválasztottságának bizonyítékaként értelmezte: hozzá került Isten kardja, az Ég akarata tehát, hogy ő legyen a világ ura.

Több forrásból is tudjuk, Jordanes egész részletesen írt róla: a hunok népe a Meótisz mocsaraiban élve már igen megszaporodott, amikor is egyszer vadászat közben „váratlanul megjelent előttük egy szarvasünő, amely bement a mocsárba, és hol előrefutva, hol megállva mutatta nekik az utat”. Így jutottak Szkítia gazdag legelőire egy korábban senki által nem ismert úton, s minthogy a szarvas útmutatását az égi gondviselésnek tulajdonították, visszatértek a többiekért, és odavezették őket, az lett új hazájuk. A jól ismert csodaszarvas-történet minden bizonnyal a hunok saját eredetmondája volt.

Már megint ez a szarvas.

Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig
A honfoglaló magyarság kialakulása
Múlt idők története
A honfoglaló magyar nép élete
A magyar nyelv török kapcsolatai
A magyarok bejövetele

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!