rss      tw      fb
Keres

Egy kis szóhasználat



Sokadszor hallom a magánnyugdíjpénztárakba befizetett pénzek védelmében egy politikustól: fontos, hogy a számlán lévő összegek örökölhetőek, mert ugye ha „meghalna esetleg a családfő”, akkor a „többiek” ne járjanak rosszul.

A politikus családképében tehát van a „családfő” és vannak a „többiek”. Magánnyugdíjpénztárba értelemszerűen csak családfő léphet. Jó kis demokratikus család lehet az övé.

Nem létkérdés, csupán a közérzet befolyásolója, hogy milyen szóhasználat uralkodik egy országban. Ám ha az ország egyébként is naponta frusztrálja a szavakénál fajsúlyosabb agressziókkal a polgárait, akkor össze tudnak adódni a dolgok. Ahol túl sok dolog pocsék, ott pocsékság van. Nekem például már gyerekkoromban is sok volt, hogy a Rákosi-korszak rettenetes szegénysége, színtelensége, univerzális bornírtsága mellett ilyen mondatokat is el kellett tűrnöm: „nahát, egész okos, ahhoz képest, hogy lány”, vagy hogy „te jó isten, mindent megszerel, mint egy fiú, nem lesz ebből a gyerekből buzi?”. Ami azt illeti, hetente egyszer valamelyik adón ilyet is biztosan hallok.

„Ha már cselédnek hívod, legalább ne becézd!” – üvöltöttem egynémely rokonommal és társaságával, amikor a „cselcsa” szóval jelezték, hogy hát azért nem felejtik el, mi is az adekvát kifejezés, és hol van annak a nőnek a helye. Ez mára kétségtelenül eltűnt. Az viszont nem, hogy neveken gúnyolódjanak. Ahogyan egykor a háztartási alkalmazottak születési helyének neveivel is ezt tették. „Ököritófülpös” úgy ivódott bele az emlékezetembe, mint az általam vezetett méltányossági harcok örök középpontja. Mondták raccsolva, szótagolva, majmot imitálva; igen jó vicc volt, a keresztény középosztály művelt tagjai fuldokoltak a röhögéstől. Ahogyan ma a politikai ellenfelek nevein tudnak röhögni, főként a jobboldalon.

Azután kis szünet következett, mert véletlenül kiváló iskolák jutottak nekem, ahol már akkor norma volt a píszí, de mihelyt felnőttem, rögtön jött ismét a feketeleves. „Egyáltalán van magának férje?!” – rivallt rám a szülőágy mellett a tanácsi ügyintéző, aki a gyerekem születési anyakönyvi kivonatát volt hivatva előállítani, de látván, hogy nem írattam magamat telekként a férjemre, a végén csodálkoztató-raggal („-né, -né!”), átalakult a számonkérőszék kirendelt képviselőjévé. Nem viselt meg, csak elidegenített. Ahogyan a „de helyes zabigyerekek” szövegek is kellőképp csökkenteni tudták bennem az összetartozás érzéseit.

A zabigyerekezést ma már nem merik használni, de a „gondolat” lényegét bármelyik pillanatban.

Azután következett a rendszerváltás szabadságában megszületett zsidózás és cigányozás, amely elől addigra legalább időnként el tudtam menekülni más országokba, a normális légkör levegőjét szívni. A zsidózás-cigányozás újragyökeresedett, és maradt.

Most megint jönnek ezzel az idióta „családfő”-vel, amely a megzápult köztudatban a családot a testi szükségletek – úgymint pelenkázás, fürdetés, öltöztetés, simogatás, főzés, tisztaságteremtés – kivételével minden vonatkozásában vezető férfit jelenti, mint tudjuk. Ott is, ahol egyedülálló nők nagy tömegben tartanak el akár két-három gyereket, családfenntartókként, vagy ahol egyszerűen demokratikus családok élnek, feudális hierarchia nélkül. Ahol sokan nem feleségül veszik a nőt, hanem összeházasodnak, együtt élnek, ahol nem megdugja, lekúrja, meghágja, gerincre vágja, kissé szenteskedve magáévá teszi a nőt a férfi, hanem ahol egymáséi lesznek, szerelmeskednek, együtt vannak, összejönnek, szexelnek, ölelkeznek vagy szeretkeznek, de akár dugnak, mindenesetre kölcsönösségben teszik, amit tesznek.

A családfőző politikus viszont képtelen megtalálni azt a fogalmat, amelybe mindenki belefér, aki bármilyen minőségében belépett az örökölhető pénzéről számlát vezető magánnyugdíjpénztárba. Mondjuk mondhatná, hogy a „számlatulajdonos”, vagy „valamelyik családtag, akinek számlája volt”, esetleg kitalálhatna egy női és egy férfi nevet: „Ha Aranka vagy Balázs meghal”.

Mondom, nem nagy ügy, csak továbbnöveli az otthontalanságomat. Azt, hogy ez a világ, amelyben egyébként sincs különösebben helyem, a szóhasználatában sem az enyém, nem szeretem, nincs közöm hozzá, miközben ez vesz körül. De hát, ugye, meg kell szoknunk, hogy visszazúdul ránk az előítéletesség és szülője, a klerikális reakció, a maga borzadályos beszédstílusával. És hogy valóban mindenhová és mindenhonnan.

Merthogy a családfőző politikust Puch Lászlónak hívják, és még véletlenül sem KDNP-s, fideszes vagy jobbikos: szocialista.

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!