A miskolci vita néhány tanulsága




Azzal kezdem, ami szerintem a Pásztor Albert-ügynek (is) a legszomorúbb tanulsága. Hogy Magyarországon nem érdemes vitatkozni. Nem érdemes véleményeket leírni, érvelni sem, gondolkozni is csak magánhasználatra. Olyan torz és olyan ócska indulatokkal teli a nyilvánosság egész közege, hogy sem mondat, sem ember nem marad épen benne. Tanulsága sincs semminek, soha, a Pásztor-ügynek se lesz. Normális emberek normális országokban nem azért vitatkoznak, hogy a gyilkos indulataikat kiéljék, nem azért, hogy lebunkózhassák azt, akit általában le szoktak, és ennek a szent célnak a jegyében torzítsanak el minden tényt, problémát és megszólalást. Normális országokban normális emberek szoktak jutni valamire. Nem okvetlenül ez a cél vezérli persze a nyilvánosságban megszólalókat, mivel azonban a gyűlöletár és a hátsó szándék nem torzítja a felismerhetetlenségig az álláspontokat és nem viszi sorozatosan vakvágányra a mondandókat, valamiféle közös haszna mégiscsak van a nyilvános eszmecserének. Nálunk nincs.


***


Magyarországon sablonokban szokás gondolkozni. Így aztán mindenkinek könnyű dolga van, aki akár a saját személyiségbeli vagy intellektuális elégtelenségét akarja háborítatlanul elfedni, akár a hatalmi-harci céljait vagy az érdekeit normává tenni: elég csak minden újabb tényt, jelenséget és az övétől eltérő értelmezést belegyömöszölni a korábban hasonló alapokon kitermelt és tömegméretekben elterjesztett primitív sablonokba. (Sajnos rengeteg példát idézhetnék, egyre hívom fel a figyelmet. Ez az Index szerkesztőségi írása, Gyurcsány és a rendpárti baloldal a címe. Állatorvosi ló). Ez a politikusok roppant egyszerű képlete, de sajnos a nyilvánosságban dolgozók többségéé is. Ezért van az, hogy Magyarországon egyenesen divat a differenciálatlan gondolkozás és az indulatok szítása. Aki mégis megpróbálkozik árnyaltabban gondolkozni, arra rázúdul a mainstream hivatásos valóságértelmezők – politikusok és skriblerek – meg persze az internetes kommentáló csőcselék dühe. Bevetik ellene a közélet és a politika régi és alaposan bejáratott fegyverét, a személyes hiteltelenítést, lejáratást vagy egyszerűen csak aljas szidalmak özönét zúdítják rá. És ez természetesen fertőz. Megfertőzi még azokat is, akik önmaguktól talán nem hajlanának rá, hogy erre a szintre süllyedjenek. De tartás, erős személyiség és nagyfokú tudatosság kellene ahhoz, hogy az ember a mindent elárasztó rosszindulat hatóköréből kivonja magát. Folyamatosan védekezve viszont nehéz élni. Ezért van az is, hogy ebben az országban nemcsak a kormányzó párt régi alapvonása, hogy „nem volt még probléma, amelyhez érdeme szerint és a megoldás igényével viszonyultak volna, mert sohasem vezérelte őket más szándék, mint a politikai bosszú, az ellenfél ellehetetlenítése és saját útjuk kikövezése a hatalomhoz”. Ez ma már a nyilvánosságban dolgozók és megszólalók meghatározó tömegének a sajátja is: nem pusztán a Fidesz uralta médiumoké, hanem a piacon lévőké is. Ha volna kedvem viccelődni, azt mondanám, hogy a stadionépítők itt is rosszul mérik fel a helyzetet. Teljesen fölösleges iszonyú pénzeket kidobni és politikai viharokat kavarni a nyilvánosság minél több fórumának a bekebelezéséért, mert a többségük enélkül is pontosan azt a kultúrát képviseli, amely az ő hosszú távú túlélésük biztosítéka: a cinizmusét és az elhülyítését.


***


Elképesztő az az értelmiségellenesség is, amely a Pásztor-ügy kapcsán most megint előtört, és amely az intellektuális és erkölcsi lepusztulás egyik legfontosabb tünete. Amely már nem is a Kádár-korszak, hanem a Rákosi-korszak szintjén van. Rákosi helyett mondhatjuk azt is, hogy a tévedhetetlen élcsapat vezette termelés- és munkaközpontú Orbán-korszak szintjén. Ahol az értelmiségi funkciókra épp annyira van szükség, mint amennyire az ötvenes évek munkás-paraszt hatalmának idején a „haladó” értelmiségére volt. Aki ma Magyarországon nem tartozik a „haladó”, azaz a Fidesz által kitartott „értelmiségbe”, vagy aki nem az elhülyített és a stadionépítőknek kétszer kétharmadot megszavazó népből indul ki, az köldöknéző, az „körúton belüli értelmiségi”, akinek gőze sincs a valóságról, a „nép” valódi problémáiról, az csak a saját hasznavehetetlen lózungjait szajkózza. Magyarország véleménydiktálói, politikusok és sajtómunkások, példátlan módon elértéktelenítették az értelmiségi funkciókat, és lenézett, lekezelt páriává változtatták az értelmiséget. Nem arra gondolok – noha ez is része a lejáratásnak –, hogy „megmondó embereknek” nevezik és afelé rugdossák őket, hogy tűnjenek el végre a nyilvánosságból – olyanok művelik ezt, akiknek századakkora intellektuális teljesítményük sincs és nem is lesz, mint ezeknek az embereknek, és olyanok, akik nem évente egyszer fejtik ki a véleményüket a politikai élet szereplőiről, hanem naponta „megmondják”, sűrű szidalmak közepette, kinek kell tüstént eltakarodnia a politikai színtérről. Hanem arra, hogy láthatóan egy ország nem érti, hogy a „körútonbelüli”, „rózsadombi”, „budapesti” értelmiségnek nem az a dolga, hogy a politikai pártoknak tanácsokat adjon, de nem is az, hogy megoldjon évtizedes társadalmi problémákat, hanem az, hogy szempontokat, értelmezéseket, gondolatrendszereket, sőt mércéket kínáljon az értelmezésükhöz. Lehet bírálni a mai magyar értelmiséget, van miért, de nem azért, mert nem tudta megvilágosítani Miskolc vagy Ásotthalom népének az agyát. Az értelmiségnek ahhoz, hogy bármilyen értelemben hatni tudjon, közeg kell, könyvek, cikkek és média minden mennyiségben, de mindenekelőtt nyitott, érdeklődő, kíváncsi, tudásvágyó emberek tömege kell. A magyar társadalmat leszoktatták ezekről a tulajdonságokról, a még ma is megszólalni merő értelmiségieket kíméletlenül sárba rántják. A szerepüket pedig átvették a sajtó „nyüzsijei”, akik naponta megmondják, és hírszerkesztői, akik már a címben beleverik az olvasó zsigereibe, kit kell utálni aznap. Biztos út a kollektív öngyilkossághoz: egy önmagáról mit sem tudó, a saját problémáiból semmit sem értő, állandó felfokozott indulati állapotban lévő vagy mélyen cinikus társadalom a maga elképesztő mértékben halmozódó konfliktusait is csak erőszakkal lesz képes megoldani.


***


Magyarországon huszonöt év alatt sem sikerült megemészteni azt az ezer éve közismert tényt, hogy a politikusok és a politika pártok szempontjai, indítékai, cselekvései, döntései nem ugyanabban a térben mozognak, mint a magánemberekéi. A politikusok és a politikai pártok eredményorientált emberek és szervezetek, a realitások szorításában cselekszenek, és egy politikus és politikai párt minősége azon dől el, hogy az állandó eredményesség-kényszert azon a terepen, amelyen működnie adatott, össze akarja-e és milyen mértékben tudja összeegyeztetni az elveivel, az értékeivel és a világlátásával. Egyáltalán, vannak-e elvei és értékei is, túl azon, hogy hatalmat akar. Mert – szemben a magyar közvélekedéssel – kell hatalmat akarnia, ugyanis csak a hatalom pozícióiból képes arra, hogy azt csinálja, amiért létrejött: képviselje azokat a polgárokat a köz ügyeinek intézésekor, akik megválasztják, és intézze úgy az egész közösség ügyeit, találjon értelmes kompromisszumos megoldásokat, hogy minél kevesebb sérelmet okozzon az ország valamennyi polgárának. Az a morális gőg viszont, amellyel sokszor totálisan amorális, sokszor defektes moralitású emberek a politika működését megítélik, siralmas és kétségbeejtően hamis. Ahogy kártékony és pusztító az is, amikor elvek felkent képviselői, önjelölt diktátorai a társadalmi értékkényszereknek – egyébként doktrinereknek hívják őket – kíméletlenül lesújtanak mindenre és mindenkire, aki nem tesz eleget maradéktalanul az ő istentől és a valóságtól elrugaszkodott ideáiknak. Aki Magyarországon politikusnak áll, szinte lehetetlen feladatra vállalkozik: az értetlenségét és korlátoltságát büszkén vállaló, minden szegmensében ellenséges közegben kellene elvégeznie a feladatát. Így aztán a politikai pártok és a politikusok nagy része idomult is ehhez a közeghez. Vagy kiszolgálja a napi gyűlöletigényét, és a nyelvhasználatában is alkalmazkodik hozzá, vagy meglovagolja és a saját céljaira használja. Az eredmény a közös erővel végrehajtott teljes intellektuális és erkölcsi lezüllés, minden értelmes kapaszkodó elpusztítása, amely az egyszerű polgárnak segítene megérteni, mi és miért történik körülötte.


***


Nincs „balliberális” értelmiség. Tudom, hogy az ehhez hasonló fiókok gyártása megkönnyíti az életet, a gondolkozást és a beszédet, de hamis. Abban a csoportban, amelyet ekként vélnek helyesen megnevezni, gyökeresen különböző véleményű, magatartású, intellektusú és értékrendű emberek vannak. A világnézetük, meggyőződésük, az alapértékeik természetesen meghatározzák a gondolkodásuk irányát, de ez nem jelent egyenvéleményt, azonos megítélést, egyetértést. És végképp nem jelent pártkötődést, még akkor sem, ha a fentebb leírt mai „közvéleményformálók” fel sem tudják fogni, mit jelent az ember szuverenitása és szuverén véleményalkotása, ezért aztán ahhoz az egyetlen sablonhoz nyúlnak, amelyet maguk gyártottak, így fel is tudják fogni: szerintük a vélemény csak pártszolgálatból vagy pártelfogultságból fakadhat. (Nincs könnyű dolguk: a Galamus, amely szerintük hol Gyurcsány-kitartott, hol hozzá közel álló, hol Gyurcsány értelmiségi holdudvara, az ügy kirobbanása óta tele van a DK döntését bíráló írásokkal. De megoldják: egyrészt az egész vitát „véleménypornónak” minősítik, másrészt beleszorítják a saját primitív sablonjukba. Szerintük ugyanis ez a vita nem egy súlyos magyarországi problémáról és annak a megközelítési módjairól szól, hanem arról, „mennyire nem képes függetlenítenie magát a pártokhoz kötődő értelmiség a pártpolitikától”. Szegény, szegény magyar újságolvasó, akiknek Konrád György helyett az Index mondja meg a tutit.) De visszatérve a „balliberális” kategóriára: én például azóta vagyok elszánt ellenfele a fentebb doktrinerként megnevezett emberfajtának, amióta egyáltalán vitatkozni lehet Magyarországon az emberi jogokról. Meggyőződésem – nagyon sokszor érveltem már mellette, most nem teszem –, hogy a kérlelhetetlenségükkel, az életidegenségükkel és az agresszivitásukkal rettenetes károkat okoztak és okoznak ma is ennek az országnak. Az SZDSZ részben a saját doktrinerjei állandó nyomásába pusztult bele. Szemben a Schiffer-féle változattal, amely még ma is harsányan vegetál. Pedig ők is baloldaliaknak és/vagy liberálisoknak tartották-tartják magukat. Nem vagyok azonos azokkal az értelmiségiekkel sem, akik beérik az MSZP-színvonalú „baloldalisággal” – már ha vannak egyáltalán „baloldali” értelmiségiek. De szerintem nincsenek. Nem véletlen, hogy az MSZP huszonöt év alatt sem jutott ötről a hatra: nincs intellektuális hátország, ahonnan meríthetne, bár úgy gondolom, nem is igényli. Nem fizetett értelmiségiekre gondolok természetesen, hanem olyanokra, akik a saját szuverenitásuk védernyője alatt – gondolkozás, vitatkozás, munka közben – egyáltalán érvényes nyelvet tudtak volna teremteni a helyett a velejéig kiüresedett beszédmód helyett, amelyet ma a magyar baloldali párt használ, amikor az életünkről és önmagáról beszél. De nem teremtett senki sem ilyen nyelvet, sem ilyen gondolatrendszert, amiből arra következtetek, hogy Magyarországon nincsenek baloldali értelmiségiek. Én például nem gondolom – szemben a DK tüntetésen bátran megjelenő emberjogi harcosokkal –, hogy a cigányok problémáira „baloldali megoldások” kellenének. Nem is tudom, mi az a „baloldali megoldás”. Hacsak nem az egalitarizmus, amely ideológiának jó volt a hazug és elnyomó kommunista rendszerekben, de aki ma erre építi a társadalomfelfogását, az a semmire építi, mert ha az egyenlősdi alapján próbáljuk végiggondolni és megoldani a problémáinkat, csak hazugságokhoz és álmegoldásokhoz juthatunk. Jogainkat, esélyeinket, emberi méltóságunkat, az emberhez méltó élethez való jogunkat tekintve egyenlőnek születünk, de képességeinket, tehetségünket, jellemünket, teherbírásunkat, ambícióinkat, tudásunkat és még sok minden mást tekintve nem. És ha tetszik, ha nem, ez befolyásolja az életutunkat és a társadalmi helyzetünket. Aki a cigányok problémáira igazi „baloldali”, azaz egalitárius megoldást keres, az a marxi utópiába, azaz a sohába helyezi át azt a rettenetes feladatot, amelyet csak a fent felsorolt elvek alapján lehet megoldani. Jelszavak alapján semmiképp. De a lényeg: nem lehet a politikai paletta szerint besorolni a magyar értelmiség különféle értékrendű csoportjait, és közös felszólításokat intézni hozzájuk. Nem lehet azokat, akik valamilyen társadalmi, akár politikai érintettségű társadalmi problémáról véleményt mondanak a nyilvánosságban, „értelmiségi holdudvarnak”, azaz pártszolgának nevezni. Ez megint semmi másra nem jó, mint arra, hogy megértés és végiggondolás helyett bárki egy legyintéssel elintézhesse azokat, akik neki nem tetsző állásponton vannak. És nagy ívben lenézhessen minden intellektuális erőfeszítést. Márpedig enélkül ez az ország pontosan olyan lesz, amilyennek ma látszik. Mélyen ostoba, destruktív és pártfüggő, azaz nem a saját esze és meggyőződése, hanem a „vezér” és a párt iránymutatása vagy máshonnan beszerzett-belévert elfogultságai alapján ítél meg minden konfliktust, amellyel találkozik. Óvok ettől mindenkit, a saját olvasóinkat is. Nemigen van különbség azok között, akik a miskolci ügy miatt a Demokratikus Koalíciót a Jobbikkal azonosítják, és azok között, akik a Demokratikus Koalíció döntését bíráló véleményeket a DK szétverésére szerződött gyűlölködőkkel azonosítják. Mindenki elsősorban a saját eszét használja, ez a javaslatom. Azon mérje le, ne a pártszimpátiája alapján, van-e igazsága bármilyen véleménynek.


***


És végül egy megjegyzés Krémer Ferenc szerdai írásához. Gyurcsány Ferenc, Eörsi Mátyás, Vadai Ágnes, Molnár Zsolt (nem folytatom a DK-s politikai vezetők felsorolását) a nagy nyilvánosság előtt cselekszenek, beszélnek hosszú évek óta, tehát pontosan tudjuk, hogy nem rasszisták, és a „gondolkodásmódjuk” sem az. Épp ellenkezőleg. Szerintem többször és hatékonyabban próbálták a nyilvánosság figyelmét felhívni a rasszizmus és az embertelen bánásmód tarthatatlanságára, mint bármelyik másik párt. Csak akkor lehet őket egy – szerintem – rossz döntésük és Eörsi meggondolatlan szóhasználatának alapján rasszistának minősíteni, ha leválasztjuk róluk mindazt, amit tudunk róluk. És akkor máris nem mondtunk igazat. Ugyanezért sem a döntésüket, sem Eörsi szóhasználatát nem lehet „becsempészett” rasszista üzenetnek tekinteni. Nem a rasszistáknak akarnak üzenni, nem egy elfogadhatatlan szóhasználatot akarnak a nyilvánosságban meghonosítani, mert nem rasszisták. De még csak igazolni sem akarják ezt a szóhasználatot, hiszen akkor nem mentegetnék – szerintem rosszul, és rosszul is teszik, hogy mentegetik – a volt rendőrkapitány szavait, hanem az igazát bizonygatnák. Krémer Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Horn Gábor, Schiffer András szerint (ennyi kirekesztőről tudok) ki kell őket zárni – ki szerint egyszer és mindenkorra, ki szerint feltételekhez kötötten – a politikából és a közéletből. Ide sikerült eljutni ebben a vitában. Meg oda, hogy ma már az antirasszistáknak ez a hangadó csoportja nem a rasszista pártot meg a nyomorultakat feláldozó kormányzó pártot tartja az ellenfelének és ellenségének, hanem a DK-t. Ez a felirat, amelyet a DK egyik budapesti irodájára írtak ki nyilvánvalóan felhergelt vagy aljas szándékú emberek, ennek a vitának és a magyar közéletnek a szégyene.



Forrás: Facebook

Egy olyan vitáé, amely szólhatott volna például arról, hogy rossz vagy helyes a DK döntése, ha egyszer „egy politikus és politikai párt minősége azon dől el, hogy az állandó eredményesség-kényszert azon a terepen, amelyen működnie adatott, össze akarja-e és milyen mértékben tudja összeegyeztetni az elveivel, az értékeivel és a világlátásával”. Lehet-e az a megfontolása egy ilyen országban és egy ilyen miskolci helyzetben egy pártnak, hogy még mindig jobb Miskolc cigány és nem cigány lakóinak egy nem cigánygyűlölő Pásztor Albert, mint egy kitelepítő, vízmegvonó fideszes vagy jobbikos polgármester? És ha a válasz az, hogy nem, nem lehet, mert ezt a politikai egzigenciát bizony felülírják az elvek, vigyék Miskolcot az embertelenek és a gárdisták, akkor azt is meg kell tudni válaszolni, hogy milyen sorsot képzelünk el a következő négy vagy ki tudja, hány évre Miskolc cigány és nem cigány lakóinak – túl azon a roppant hatékony megoldáson, hogy Gulyás Márton remélhetőleg elmegy majd „provokálni” a miskolci városháza elé is –, és miért gondoljuk, hogy nekünk is jogunk van embereket feláldozni, ha azt az elveink oltárán tesszük. Mert annál azért illene bonyolultabb választ adnunk, mint hogy dögöljön meg mindenki, cigány és nem cigány, de mindenekelőtt a Demokratikus Koalíció, csak a mi szeplőtlen normáink éljenek. Már csak azért is illene, mert ha erről vitatkoznánk, talán az az óriási többség is megértené, mi a tét, amelynek a szótiltások és az elvek önmagukban már rég nem mondanak semmit, ezért aztán megvetik „a” cigányokat, és a Fidesz meg a Jobbik módszereiben látják a megoldást a problémáikra. De szólhatna mindenekelőtt arról, amit az előző cikkemben a nyelvhasználatról leírtam, és most nem ismétlem meg, még akkor sem, ha Krémer Ferenc nem érti, miért teszem felelőssé a fentebb már emlegetett doktriner jogvédőket is a cigányok helyzetéről szóló beszédképtelenségünkért. Ugyanis nem „a” jogvédőkről beszéltem egyszer sem! „Harcos”, „elvakult”, „elszánt” jogvédőkről beszéltem. Számos jogvédő (és civil) szervezet és személy elképesztően tiszteletre méltó és hatékony munkát végez (ezt már a 2009-es írásomhoz szolgáló előszóban is leírtam), elvileg is és gyakorlatilag is, azok, akiknél a cigányokról való gondolkozás és gondoskodás nem cövekel le annál a pontnál, hogyan helyes beszélni egy társadalmi problémáról és melyik pártot kell kirekeszteni a politikából.


***


De most nyári szünetre bezárjuk a Galamust. Jó pihenést kívánok mindenkinek, akinek módja van pihenni. És kérek mindenkit, akiben nemcsak indulatokat, hanem vitázó kedvet is kiváltottak a fentebbi megjegyzéseim, hogy őrizze magában az ellentmondás lángját vagy tűzhányóját augusztus közepéig.





Előzmények:
– Mihancsik Zsófia: A volt miskolci rendőrkapitány a „baloldal” közös polgármesterjelöltje
– Krémer Ferenc: Utat vesztve – Megjegyzések a Pásztor-ügyhöz
– Herényi Károly: Egy embertelen ország
– Andor Mihály: Rögtön az elején
– Gyurcsány Ferenc: Pásztor Albert jelöléséről
– Debreczeni József: Pásztor Albert mellett
– Varga Andrea: Nyílt levél az Együtt-PM politikusaihoz és a baloldali liberális értelmiséghez
– Simkó János: A felelősség szabadsága
– Szigetvári Viktor: A tiszta beszéd fontosságáról
– Herényi Károly: Még egyszer a Pásztor ügyről, avagy javul-e a miskolci cigányok helyzete, ha ő lesz a polgármester
– Bari József: Nyílt levél a DK-hoz és a baloldal szimpatizánsaihoz
– Krémer Ferenc: Miskolc Pásztora
– Lánczos Vera: A Pásztor-ügy, ellenfényben
– Krémer Ferenc: Felhívás a demokratikus pártokhoz és a demokratikus közvéleményhez
– Erős Ferenc: A Pásztor Albert-ügyhöz
– Mihancsik Zsófia: Galamus-vélemény és személyes vélemény
– Andor Mihály: Libikóka
– Krémer Ferenc: A „romabűnözés” és a Demokratikus Koalíció