Matolcsy és a New Deal



November 15-én Matolcsy György Huba – igen, ez hivatalos neve a nemzetgazdasági miniszternek – egy kis gazdaságtörténeti előadást tartott a tisztelt Háznak. Hiszen jó, ha tudnak valamit a képviselő urak a témáról, amikor a kormányunk és pártunk éppen a sikeres Magyarország gazdasági alapjait fekteti le azzal a történelmi költségvetéssel, amelynek általános vitájában a beszéd elhangzott.

A gazdasági miniszter szerint, a történelmi áttekintésre az ad okot, hogy egy jó gazdaságpolitika kidolgozásához érdemes gazdaságtörténeti tapasztalatokra szert tenni, érdemes körülnézni, hogy „a világban a sikeres gazdaságtörténeti példák, tapasztalatok, a sikersztorik miből táplálkoztak”. És azonnal bele is fogott egy kis gazdaságtörténeti előadásba.

„Engedjék meg, hogy három világgazdasági, gazdaságtörténeti sikertörténetet elevenítsek fel, amelyekből számunkra bizony sok minden következik. Az első talán legyen rögtön az Egyesült Államok 1930-as évek elejétől végrehajtott sikeres pénzügyi konszolidációja, amit New Dealnek hívtak, és Roosevelt elnök nevéhez fűződik. Ez egy olyan siker volt, amely megőrizte a demokráciát, és megőrizte a versenyen alapuló piacgazdaságot....

Az Egyesült Államokban 1933-tól egy olyan új gazdaságpolitika érvényesült, amely egyszerre épített a költségvetési fegyelemre és a gazdaságélénkítésre; egyszerre használt infrastrukturális fejlesztéseket és más gazdaságélénkítő programokat; és mindenekelőtt is koncepciójának középpontjába, az egész gazdaságpolitika középpontjába a munkahelyteremtést állította. Roosevelt azt mondta: munka, munka, munka. Egy munkaközpontú, a pénzt használó gazdaságpolitikát működtetett, úgy, hogy közben nem használta a pénznyomás eszközét.

Hát ez valóban jól hangzik, kár, hogy csak a fele igaz. Nem beszélve arról, hogy a Matolcsy–Orbán-duó által kiagyalt „gazdaságpolitika” még köszönő viszonyban sincs a New Deal céljaival, hiszen a program alapját az úgy nevezett 3R alkotta: relief, recovery, reform (közsegély, gazdasági fellendülés és reform). De az igaz: a munkahelyteremtés volt az egyik legfontosabb cél. Lássuk, mi valósult meg mindebből.


The New Deal (the Depression Era arts program in Georgia, 1935–1943) – flickr/Greg Foster

A helyzet valóban kétségbeejtő volt 1933-ban, amikor Franklin Delano Rooseveltet (FDR) megválasztották az Egyesült Államok 32-ik elnökének. A munkanélküliség, amely 1929-ben mindössze 4 százalék volt, 1933-ban már elérte a 25 százalékot. Óriási, 20 százalékos áresés (defláció) keletkezett. A farmerek bevételei 50 százalékkal voltak kisebbek 1933-ban, mint 1929-ben. Világos volt, hogy valamit tenni kell, és Roosevelt nagy energiával vetette bele magát a munkába. Gyakran improvizált. A Supreme Court, az amerikai alkotmánybíróság gyakran megsemmisítette a kongresszus által elfogadott törvényeket, mert alkotmányellenesnek tartotta őket.

Elnökségének legelején költségvetési fegyelmet ígért, de nem is tehetett mást, mert különben a republikánusok, szövetkezve a New Deal-ellenes demokratákkal, nem szavazták volna meg FDR gazdaságélénkítő törvényjavaslatait. De Roosevelt ügyes politikus volt és a rendes költségvetésen kívül, amelyet egyensúlyban tartott, volt egy másik, amit „szükségköltségvetésnek” (emergency budget) nevezett. Ez a költségvetés deficites volt. Mai szemmel nézve az 5 százalékos amerikai deficit a harmincas években alacsony volt, de nem szabad elfelejteni, hogy a mai költségvetésnek több mint a felét majdnem minden országban szociális kiadásokra költik. FDR idejében ilyen kiadások egyszerűen nem léteztek. Roosevelt volt az, aki elindította, ha szerényen is, az állami szerepvállalást ezen a területen.

Tehát a költségvetési fegyelem csak látszólagos volt. Pénzre ellenben óriási szüksége volt Washingtonnak, mert egyik szociális programot a másik után indított be az elnök. Honnét jött a pénz, amiből a szegények foglalkoztatását finanszírozták? A gazdagoktól. FDR új adóprogramot vezetett be 1935-ben (Wealth Tax Act), amely a nemzeti vagyon igazságosabb elosztását célozta meg. Az Orbán-kormánnyal ellentétben FDR felemelte a jómódúak adóit. Megemelték az örökösödési adót és általában a gazdagabb rétegeket sújtó adókat. Ennek pontosan az ellenkezőjét csinálják Orbánék.

Rooseveltet általában business-ellenesnek tartották akkor is, és egyesek ma is annak tartják. Egyrészt mert valóban megkötötte a vállalatvezetők kezét, másrészt mert megerősítette és pártfogolta a szakszervezeteket. Törvény írta elő, hogy ha a munkások többsége szakszervezetet akar létrehozni, mindenkinek szakszervezeti tagnak kell lennie. A szakszervezetekre, Roosevelt szerint, azért volt szükség, hogy a foglalkoztatott munkások bére magasabb legyen, és ezzel a vásárlóerő növekedjen. Ez sem éppen Orbánék kedvére való dolog lenne. Hónapokig nem is voltak hajlandók szóba állni sem az üzleti, sem pedig a szakszervezeti vezetőkkel.

A munkahelyteremtést a magyar kormány a legfontosabb céljának tekinti, de azt hiszem, a Matolcsy–Orbán-duónak jobb lenne egy kicsit figyelmesebben tanulmányozni a roosevelti stratégiát. Először is, ők pontosan az ellenkezőjét csinálják annak, amit Roosevelt csinált. A progresszív adózás helyett egykulcsos, pardon, arányos adózást vezettek be, és a szegényebb rétegek felkapaszkodásának elősegítése helyett, a gazdagokat részesítik előnybe. És akkor még nem beszéltem arról, hogy FDR-nek nem sikerült a munkanélküliséget megszüntetni. A munkanélküliség sohasem esett 14 százalék alá és az átlag 1933 és 1941 között 17 százalék volt.

Ami a 3R második R-jét illeti, mármint a gazdasági fellendülést, ott sem volt rózsás a helyzet. 1937-38-ban újabb gazdasági válságot élt át az ország. A munkanélküliség 19 százalékra ugrott, és a gazdaság teljesítménye zuhanni kezdett. Azok a közgazdászok, akik John Maynard Keynes követői voltak, az újabb depresszió okát a költségvetési szigor betartásában látták, így FDR még a kiegyensúlyozott költségvetésnek még a látszatára sem ügyelt, és egy újabb élénkítő csomaggal állt elő.

Mindez hiába. Az amerikai gazdasági válság, különböző intenzitással, egészen az Egyesült Államok a második világháborúba való belépéséig, 1941 decemberéig tartott.

Egyrészt tehát: az amerikai receptet részleteiben sem követi a magyar kormány. Pontosan az ellenkezőjét csinálja mindannak, amit Roosevelt csinált. Másrészt, sikersztorinak nevezni a New Dealt, több mint túlzás. Talán jobb lenne az ilyen példákkal csínján bánni. Lehet, hogy a Fidesz-KDNP képviselői Matolcsy minden szavát szentírásnak tekintik –Orbán Viktor óriási figyelemmel és áhítattal hallgatta a gazdaságpolitikai előadást –, de sokan vannak Magyarországon és másutt, akiknek azért feltűnik, hogy az összehasonlítással valami baj van.


Balogh S. Éva                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!