A társadalmi felelősségvállalásból
- Részletek
- 2014. augusztus 20. szerda, 07:19
- Endrődi Gábor
Rosszindulatú feltételezésekkel szemben nem úri passzióból vásárolt meg a múlt hónapban a Magyar Nemzeti Bank egy kis kastélyt a Tisza mellett. Mint írták, a magyar társadalom iránt érzett, átvállalhatatlan felelősség indította az intézményt a nagyjából kétmillió dolláros szerződés aláírására. S mivel felelősségtudat és készpénz bőven maradt ezután is, a hétvégén még hozzávásároltak tízmilliárd forintért egy jó fekvésű pesti irodaházat is; ne mondhassa senki, hogy a nemzet bankja henyél a nyáron.
A Magyar Nemzeti Bank új, saját tulajdonú üdülője, a tiszaroffi kastélyszálló – nol.hu
Alighanem szintén az átlagosnál lényegesen fejlettebb társadalmi felelősségtudat zsúfolta össze egy lakótelepi harmadik emeleti kis lakásba azokat a cégeket, amelyek aztán sorozatban nyerték el a hosszúnevű minisztérium pályázatait. Félreértés ne essék, nem vonja senki kétségbe a pályázatok elbírálásának korrektségét. Sőt, büszkeséggel tölt el bennünket az a tudat, hogy bár idestova fél évtizede egy vadonatúj, munkaalapú társadalomban élünk, a pályázók milyen nagyszerűen kiismerik magukat a történelem szemétdombjára vetett pénzalapú gazdaság útvesztőiben.
Mindenesetre a ház lakói, akik a munkaalapú társadalom törvényszerűségeivel jóval a fogalom megalkotója előtt, hajnali vonat- és buszjáratokon ismerkedtek meg, egybehangzóan állítják, hogy a tendernyertes cégek irodájából már évek óta nem láttak kijönni senkit; igaz, bemenni sem. A pályázati iratok ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy a közbeszerzési értékhatárnál egy paraszthajszálnyival kisebb, néhány tízmilliós megbízásokért késhegyre menő küzdelem folyt. Unokatestvérek, sógorok, vejek és távolabbi hozzátartozók csaptak össze, ami már önmagában is mutatja a családcentrikus gondolkodás fölényét a Nyugat parttalan individualizmusával szemben. A harc élét ugyanakkor tompíthatta, hogy más, kísértetiesen hasonló témájú és összegű tendereken viszont az előzőekben vesztes más unokaöcsök, vejek és régi kollégák nyertek, a permutáció örökérvényű képletei szerint.
A társadalom iránti mély felelősségérzet érhető tetten abban is, hogy a pályázatokat kivétel nélkül kommunikációs feladatokra, hirdetésekre, arculattervezésre írták ki. De legyünk megértőek. Ha figyelembe vesszük, hogy az adósság ellen indított háború az1990 óta legnagyobb államadósságot, az „erős ország, erős valuta” jelszava a rendszerváltás óta leggyengébb forintot eredményezte, a „gyarapodó nemzet” pedig 56 óta nem látott ütemben vándorol ki az országból, lassan már nemhogy új arculatra, hanem egyenesen új arcra is szükség lehet.
Ebben a történelmileg komplikált helyzetben, a jelszavak és a valóság rugalmas elszakadásakor aranyat ér az állampártban szerzett gyakorlat. Talán ezért értékelődnek fel a mostanit megelőző egypártrendszer káderei; ha valakiknek, nekik aztán igazán van gyakorlatuk abban, hogyan kell a politikusi akarattal dacoló valóságból tündérmeséket gyártani. Csak néhány kulcsfogalmat kell behelyettesíteni. A hosszúnevű minisztériumnak a nők szerepvállalásáról kiadott dolgozata például a Ratkó-korszakban is megállta volna a helyét; mindössze egy-két tucat égbekiáltó helyesírási hibát kellett hozzátenni, hogy máris a nemzetért érzett felelősség egyik alapművét tarthassuk a kezünkben.
A másik új szerzemény: az Eiffel Palace – MTI/Mohai Balázs
Bár a mozgalmi dal szerint a Párt és a nép útja azonos, élünk a gyanúperrel, hogy az utak ismét végzetesen elkanyarodtak egymástól. A világforradalom helyi letéteményeseihez hasonlóan a munkaalapú társadalom apostolai is idejében ismerték fel, hogy a nép útja jobbára csak a szoba-konyhába vezet. Ezért arra sarkallnánk az unokaöcsöket, vejeket, régi iskolatársakat, sőt azokat is, akik az új keresztapákhoz fűződő bensőséges viszonyukra csak később döbbennének rá, hogy: iparkodjanak. Gondolkodjanak el azon, hogy az új kasznár milyen tüneményes gyorsasággal rakta ki a királyi erdőkre a „Magánterület” táblákat. Ott tartunk, hogy hovatovább már a családfájukat akár harminc évre is visszavezető történelmi dinasztiák sarjai sem garázdálkodhatnak kedvükre az udvar vadászterületein. Így aztán horribile dictu az is elképzelhető, hogy az új katekizmusban társadalmi felelősségvállalásra keresztelt svédasztal sem tart ki az örökkévalóságig.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető