Üzenetek nemzetféltés-ügyben



Az elmúlt napokban kaptam néhány elektronikus üzenetet (e-mailt); küldőik nemtetszésüknek adtak hangot a Galamusban nemrégiben publikált Nemzetféltés című írásommal kapcsolatban. Nem itt olvasták ugyan, hanem az egyik szélsőjobboldali honlapon, amely – nyilván privát email-címemmel együtt, amint szokása – közzétette, ha nem is az egészet, de egyes részeit. Ez abból derült ki, hogy az egyik levélíró megkérdezte, végül is miért gondolom a dolgot úgy, ahogyan gondolom, tehát az érveim nem jutottak el hozzá, csak a puszta álláspontom; egy másik meg figyelmembe ajánlotta a horvát és a szerb állampolgársági megoldásokat, holott ezekről (a románnal együtt) szó van a cikkben.

Két-három üzenet sima gyalázkodás volt – hát istenem, kutyaugatás nem hallatszik az égig. Egy viszont egyetértését fejezte ki, s úgy vélte, a szélsőjobboldali média jó szolgálatot tett az ügynek, mert így többen is megismerhették a cikket. És ha a többi öt-hat üzenetet nézem, azt kell mondjam, talán igaza is van. Ezek ugyanis, bár szintén az ellenérzéseiknek adtak hangot, többé-kevésbé kulturált vagy legalábbis moderált formában tették, s bár tartalmilag nagyrészt a tájékozatlanság és az értetlenség volt rájuk jellemző, fölvetettek értelmes szempontokat. Ezekre az üzenetekre válaszoltam röviden, és egy-két szempontjukat itt is fölemlítem, tanulság céljából.

E vélemények tenorja tulajdonképpen az volt, hogy legyünk szolidárisak a határon túli magyarokkal, hiszen mint az egyik üzenet írta, „az a nagyobb magyar, aki kint maradt”, ahelyett, hogy hazatelepült volna. Ne feledkezzünk meg hát sem róluk, sem a földről, ahol élnek (például Csíksomlyóról), tartsuk a kapcsolatot és szerezzünk élményeket. Teljesen egyet tudok vele érteni, csak hát az illető sajnos nem látja, hogy ez a szolidaritásvállalás és hagyományőrzés még nem konstituál politikai nemzetet. Mint ahogyan az állampolgárság és akár a választójog megadása is csak formálisan, mert a valóságos nemzetformálódáshoz a tényleges együttélés szükséges. Az ezzel kapcsolatban fölhozott egyszerű példámat az adófizetésről persze nem értették. Az egyik levélíró például ellenvetette, hogy az sem fizet adót, aki itthon tengődik, mégis van választójoga. Hát persze, senki sem várja el a nincstelentől, hogy adót fizessen, csak attól, akinek van miből. Egy másik azt írta, hogy ennek a szempontnak a fölvetésével ne akarjuk egymásra uszítani a különböző helyzetű magyarokat, s ő például nem bánja, ha egy határontúli magyar beleszól az életébe, akkor sem, ha nem fizet adót. Elhiszem neki, hogy ő ilyen lelkesült ember, de a magyar lakosság többsége biztosan nem ilyen, s az itt előrelátható feszültségek rögzítése nem egymásrauszítás, puszta predikció.

A legkülönösebb érv azonban egy magát izraelinek mondó személytől érkezett. Állítása szerint Izrael megadja az állampolgárságot mindenkinek, aki a föltételeknek megfelel, letelepedés nélkül is. Olyan magabiztosan oktatott ki, hogy utánaérdeklődtem a dolognak. Természetesen szó sincs róla. A kérelmet a megfelelő papírok benyújtása után elvileg valóban elfogadják ugyan, de a kérelmező csak az Izraelbe érkezés után kap személyi számot (rögtön), teljes állampolgárságot (3 hónapon belül), útlevelet (1 éven belül). Az állampolgárságnak tehát föltétele a voltaképpeni cél, a letelepedés. Ha a levélíró mindezt nem tudja, hát én meg azt nem tudom, vajon ő csakugyan izraeli-e.

(Lendvai L. Ferenc)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!