Galamus.hu - Galamus.hu

A csodaszarvas nyomában

Nyomtatás

Részletek: Sándor Klára; 2010. november 28. vasárnap, 05:46; Sándor Klára

Tegnap volt egy éve, hogy eltemették Kokas Ignácot. Aki Csontváryt szereti, az Kokast is szereti, nem is érdemes erről többet mondani – nézni kell. A művész képein megjelenő Ginza – hol a romokat, az őszt, a hidat ködölte elénk, hol búcsút vett tőle – ma már csak puszta Bicske délkeleti határában, Kokas szülőfalujától, Váltól félnapi járásra. Ha máshonnan nem, hát az erdejéről biztosan elhíresült ez a kis település is az uradalmi főerdész fia, Vajda János által. Ginza, ezt Kokas festményei is bizonyítják, ma is varázslatos: a dimbes-dombos, füves-ligetes terület mellett a Szent László-patak, illetve a Váli-víz folyt, régebben Keve aszója, azaz Keve völgye – az egykori nevet még őrzi a közeli Kajászó(szentpéter) település neve. Keletre a Tárnok völgye, ma Benta-pataknak hívják, az egykori Százhalomnál, a valóban több mint száz kelta halomsírnál épült városkánál fut bele a Dunába. Nyugodt vidék, s van minden, ami kell: lankás dombhátak, erdőfoltok, csalitos, vén fák, csordogáló vizek, kiszáradó patakmedrek, tavak, rétek és mezők, templomrom, bronzkori földvár maradványai, nem csoda hát, ha Kokas minden évben hónapokat töltött itt. Mesélő vidék – nyilván ezért tervezték ide a magyar Hollywoodot, s az álmok jegyében egy fociakadémiát, merthogy Ginzától Alcsút és Etyek is kényelmes kirándulótávolságra van csupán.

Kokas Ignác: Búcsú Ginzától – museum.hu

Amikor Ginza-puszta elődje, Kéza még tiptop kis falucska volt, még több mondát suttogtak az erdők, még több legenda titkát őrizték a romok, nem beszélve a patakokról, amelyek – maradjunk csak a közhelyes mesefordulatoknál, mert hiszen ma legfontosabb nemzeti mesénkről lesz szó – természetük szerint összevissza fecsegnek. Sutyorognak előszeretettel a régmúltról, különösképpen ha valaki úgy ücsörög a partjukon, hogy fejében az duruzsol: kedvében kellene járni szeretett urának, László királynak, sok öröme úgysincs szegénynek. A Kézáról elszármazott Simon mester, ez az alacsony származású, de kiművelt fiú, a király udvari papja világjárt ember volt. Tanult Padovában, talán Bolognában is, valószínűleg járt francia és német földön, alaposan megismerte a római jogot, és széles skolasztikus műveltséggel rendelkezett. De nem felejtette el gyermekkora kedves helyeit, emlékezett minden történetre, amely szülőföldje múltját elevenítette meg. Azt azonban maga sem gondolhatta, hogy az a mese, amelyet a tűz mellett hallott mondákból, fáradsággal összegyűjtött krónikás ismereteiből, útjai során szerzett tapasztalataiból gyúrt össze, és színes fantáziával egészített ki, egész népe mitológiájává, később nemzettudata alapjává válik, művek sora dolgozza majd föl, festők, költők, írók merítenek belőle, s bekerül még a nemzeti önazonosság egyik legfőbb megjelenítőjének tartott himnuszba is: hiszen az „általad nyert szép hazát Bendegúznak vére” sor Mundzsuk, azaz Bendegúz fiára, Attilára és utódaira, azaz a magyarokra vonatkozik.

Kézai Simon olyan történetet alkotott, amely a 19. század utolsó harmadáig, végéig uralta a magát a nemzettel azonosító nemesség eredettudatát, s amikor a történészek a megerősödő forráskritika révén végül eljutottak a hun-monda történeti valóságának megkérdőjelezéséig, a művészet továbbra sem hagyta veszni a magyarság hun eredetének hitét. Ellenkezőleg: ekkor születtek a leghatásosabb művek Attila királyról, s a kiterjedő népiskolai oktatás közvetítésével ekkor váltak igazán széles körben ismertté a legnépszerűbb Attiláról szóló elbeszélések. A hun-mondakör alapját vitathatatlanul Kézai alkotta meg krónikájában, de aztán persze egyre bővült az ágas-bogas történetegyüttes: a „hun származás” elmélete összetett, különböző korú és eredetű elemekből áll, ezek mára meglehetősen összekeveredtek egymással. Érdemes megpróbálni szétszálazni őket, enélkül ugyanis nem jutunk nyomára a mondakörrel kapcsolatos legfőbb kérdésre adható válasznak: vajon tudós kitalálás-e a magyarok hun eredetéről szóló regefolyam valamennyi eleme, vagy van közte ősi, valóban a népi emlékezetben megőrzött monda is? A kérdés azért kulcsfontosságú, mert lényegében eldönti, volt-e a honfoglaló magyarságnak hun eredettudata vagy nem volt – azt nem dönti el, hogy a magyarok hun eredetűek-e, hiszen az eredettudatnak nincs mindig köze a valódi származáshoz, láttuk, számos nép hitte magát a szkíták utódjának, a rómaiak valódi eredetét teljesen elfedte a trójai származás mítosza és így tovább. A magyarság történetét tehát nem írja át, akár így, akár úgy válaszolunk is a kérdésre, a korai magyar identitás történetében viszont fontos, mire jutunk. Nem véletlen tehát, hogy a hun-mondakör kutatásának kezdete óta keresik a választ erre a kérdésre, s hol afelé hajlik a kutatás, hogy a hun-történet a hajdani népi epika egy-két töredékét is megőrizte, hol afelé, hogy nincs ilyen eleme. Jól tesszük, ha már az elején figyelünk rá, hogy legalább háromféle hun-származástudattal kell számolnunk: az egyik, hogy a magyarok a hunok utódai, a másik hogy az Árpád-házi királyok őse Attila, a harmadik pedig a székelyek hun származástudata – ez utóbbi lehet akár korábbi a székely néphagyományban, mint a magyarban.

Na tehát: ki is volt ez a Simon mester? Gyakorlatilag semmit nem tudunk róla, csak a föntebb említett néhány dolgot, de jobbára azokra is csak következtetünk: Simon Kézán született, talán valamikor a 13. század közepe táján. Alacsony rendű családból, esetleg szolgasorból származott, Itáliában tanult, s úgy tűnik, Francia- és Németországban is járt, végül IV. László (1272–1280) udvari klerikusa – mint maga írja, Kun László „hű papja” – lett. Művét, a Gesta Hungarorum című krónikát, miként más krónikások is, királya politikai törekvéseinek megfelelően alkotta meg 1282-85 között. Ez bizony igen kevés ahhoz képest, milyen hatást gyakorolt a magyar kultúrtörténetre és történetírásra. De Kézai Simon munkájának legfontosabb vonulatát, azt, hogy miért éppen IV. László klerikusa vállalja föl büszkén a nyugaton keresztényfaló gyilkosoknak tekintett hunok örökségét, s hogy miért éppen a köznemesség tekinti majd bibliájának évszázadokig a hun-történetet, nem is Simon, hanem királya életéből lehet leginkább megérteni.

A „Kun” melléknevet viselő IV. László nem tartozott éppen a szent életű magyar uralkodók közé – de ezen nagyon nem is lehet csodálkozni, gyermekkora nem az udvar kényeztető biztonságában telt. Nagyapja, IV. Béla korán maga mellé emelte fiát, Istvánt, László apját: 16 évesen a herceg már a keleti, erdélyi országrészt kormányozta. Nem sokkal később azonban fegyvert ragadott apja ellen, mert nem volt megelégedve annak óvatos – az ifjú szemszögéből nézve tutyimutyi – politizálásával. 1262-ben, ekkor volt István 23 éves, sikerült kicsikarnia, hogy megkapja az ország Dunától keletre eső felét, s 1265-től 1270-ig, apja haláláig lényegében mindketten saját országrészükben uralkodtak. Jó tíz évvel korábban Béla király a betelepedett kunokkal kötött szövetség pecsétjeként a kun fejedelem, Szejhán 14 éves lányával házasította össze az akkor 15 éves Istvánt, a párnak aztán több gyermeke született, köztük a trónörökös László. László herceg mindössze két éves volt, amikor először elrabolták, méghozzá nagyapja parancsára, s zárták anyjával együtt Turóc várába két évre. 8 éves korában már nősülnie kellett, a szicíliai király lányát választották neki, s alig volt tíz éves, amikor újra elrabolták, ezúttal a kor leghatalmasabb oligarchája, a szlavón bán, Gutkeled Joachim, aki László anyjának, Erzsébetnek a bizalmasa volt, így az is elképzelhető, hogy ezt a rablást László saját anyja szervezte. László apja azonnal megtámadta a bán birtokában lévő kaproncai várat, ahová fiát vitték, de hiába – a legenda szerint e sikertelenség fájdalmába halt bele István király 1272-ben.

László tehát tízévesen túl volt két emberrabláson, az egyiket a nagypapa, a másikat talán az anyuka szervezte, két év rabságon, két éve házas ember volt, elvesztette apját, és királlyá koronázták. Az országban feudális anarchia tombolt, a királyi tekintély és a királyhoz való hűség a múlté, néhány nagyúr hatalma az uralkodóéval vetekedett, a kiskirályok adták-vették egymás közt az udvari tisztségeket. A 11 éves királyfiú országát a cseh király, Ottokár támadta meg, 14 évesen pedig László már sereget vezet Bécs felé, hogy a közben német királlyá választott Habsburg Rudolf (1273—1291) csapatait segítse éppen a német trónt követelő cseh király ellen. Csak 15 éves, amikor a Rákos mezejére összehívott gyűlésen résztvevő egyházi személyek, főurak és a nemeseket képviselő megyei küldöttek, valamint a kunok képviselői nagykorúvá nyilvánították, s meghatározták, mi a teendő az országban a rend visszaállítása, illetve a „közjó” érdekében.

László kemény kézzel fogott hozzá a gyűlés határozatainak végrehajtásához, s jelentős sikereket ért el a hatalmaskodók leverésében és az elkótyavetyélt királyi birtokok visszaállításában. A konszolidáció lendületét a III. Miklós pápa (1277—1280) által küldött legátus törte meg. A Szentszék beavatkozásának deklarált célja ugyan a királyi hatalom megerősítése volt, de nem járhatunk messze a valóságtól, ha a motivációk közt igen erősnek tekintjük, hogy a kiskirályok már az egyházi birtokokra és vagyonra is szemet vetettek, a pápa vélhetően inkább emiatt aggódott. A központi hatalom erősödése László határozottságának köszönhetően egyébként megkezdődött már a Magyarországra küldött Fülöp püspök nélkül is, másrészt a püspök csaknem teljes figyelmét a kunok kötötték le, noha László legfőbb eszköze a főurak hatalmaskodásának visszaszorítására épp a király ütőképes kun katonai kísérete volt. A pápai követet persze fölháborította, hogy az ország középső sávjában pogány nomádok legeltetik szabadon a nyájaikat, így aztán, függetlenül a várható belpolitikai következményektől, kierőszakolta, hogy a király tegyen esküt a kunok megrendszabályozására, majd a tétényi gyűlés 1279-ben írásba is foglalta a kun törvény elfogadását. A kunok az egyházi illetőségű földek és épületek kivételével megkapták azokat a területeket, ahová IV. Béla annak idején telepítette őket, vezetőik a nemesekkel azonos jogokat nyertek, sőt kedvükre, saját szokásaik szerint viselhették hajukat, szakállukat és ruhájukat. De hívő keresztényként kellett élniük, föladva „bálványimádó” szokásaikat, fölhagyva a vándorló legeltetéssel, nomád sátraikat állandó házakra cserélve, és vállalva a hadra kötelezettséget.

A kun anyától származó, kunokat, szokásaikat, nyelvüket nyilvánvalóan jól ismerő László valószínűleg nem véletlenül nem siettette a kun törvények foganatosítását. A pápai követből ezzel olyan elégedetlenséget váltott ki, hogy Fülöp kiátkozta a királyt az egyházból, jelentései nyomán pedig a pápa fölhatalmazta az országot, hogy fölkeljen saját királya ellen. László erre elfogatta és a kunok kezére adta Fülöp püspököt, az egyik oligarcha, Aba Finta válaszul a királyt fogta el. Mikor mindketten kiszabadultak, László hozzákezdett a kun törvények végrehajtatásához, az előre megjósolható következményekkel: a kunok föllázadtak, pusztításba kezdtek, sereget kellett indítani ellenük, végül a királyi csapatoknak a Hód tavi csatában, 1280 végén sikerült jelentős győzelmet aratni fölöttük – a krónikás szerint azért, mert a hirtelen jött esőben az egyébként félelmes nomád íjak húrjai megereszkedtek. A kunok egy része végleg kivonult az országból. Fülöp püspök már egy évvel korábban távozott – addigra szétzilálta László konszolidációs törekvéseit, a fiatal királyt, akinek hatalmát megerősíteni érkezett az országba, szemberfordította legfőbb szövetségeseivel, a kunokkal, viszont ténykedése nyomán újult erőre kaptak az oligarchák.

Nem sokkal később László újra a kunoknál talált menedéket: a döbbent egyházi híradások szerint maga is „kun módra, s nem katolikus szokás szerint” élt, három kun ágyast tartott, Ayduvát (’Holdkelte’), Köpcsecset (’Dúshajú’) és Mandulát, és sokkal szívesebben forgott kun főemberei között, mint a nagy hatalommal rendelkező magyar főnemesek társaságában. Uralkodói kötelezettségeivel egyre kevesebbet törődött, ráadásul 1285-ben még újabb mongol támadás is érte az országot, Lodomér eszergomi érsek rágalmai szerint az istentelen László hívta be őket, ezért nem habozott ismételten kitagadni ez egyház kebeléből a fiatalembert. Sőt: 1288-ban a bárókkal elfogatta a királyt, és pogánykodó szokásai feladására akarta kényszeríteni, majd látván, hogy hiábavaló minden törekvése, arra kérte a pápát, hogy indítson keresztes hadjáratot Magyarország ellen. Végül a balsorsú, akkor 28 éves Lászlót 1290-ben Körösszegnél a sátrára támadó kunok ölték meg – hogy miért, azt nem tudjuk, de a történészek zöme azt gyanítja, hogy a gyilkossághoz köze volt László korábbi lovászmesterének, a bihari kiskirálynak, Borsa Kopasznak.

IV. László egész élete arról szólt tehát, hogy az országot szétrabló kiskirályok hatalmát visszaszorítsa, s ebben két szövetségesre támaszkodhatott: a megyék nemességére, akik szintén megszenvedték az oligarchák teljhatalmát, így a király érdeke a köznemesség befolyásának erősítése volt. Másrészt a pogány, nomád kunokra, akik közé anyja révén tartozott. Egyáltalán nem véletlen, hogy az ő jó embere, Kézai Simon dolgozta ki a „nemzet” új fogalmát, szorosan egybeépítve az Európában rettegve emlegetett hunoktól való származás fölvállalásával. Simon mester munkája két nagy részből áll: az első a hunoknak, azaz a magyarok őseinek a történetét, a második az „újra bejövő” magyarok történetét tárgyalja.

IV. László és gyilkosai – Iniciálé a Képes Krónikából – Wikimedia

Kézai részletes bibliai genealógiával kezdi a magyarok történetét, Noétól indulva Jáfeten keresztül a Bábel tornyát építő Ménrót (Nimród) óriáson át a szkítákig, majd a hunokig. Ezzel a gesztussal a nemzeti történelmet, középkori szokás szerint, a szakrális, bibliai történelem részévé tette, követve egyébként krónikaszerző elődeit. Ménrót beiktatásával akaratlanul is összemosta a sokkal előkelőbb jáfetita utódlást a Kámtól, a feketebárány Noé-fiútól való eredeztetéssel (Nimród Kám és nem Jáfet utóda volt), de egyrészt ebben elődeit követte, másrészt csak a magyar krónikafolyam 14. századi folytatója veszi majd észre, hogy itt valami nem stimmel. Ez után tért rá Kézai a magyarok korai történetére (azaz a hunokéra): következik a csodaszarvas legendája, benne a magyarok átköltözése a Meótisz környékéről a nagyobbrészt klasszikus toposzokkal bemutatott Szkítiába, ahol száznyolc nemzetségük Barsatiában (Baskíria torzult neve), Denciában és Mogoriában élt (ez Anonymus Dentümogyerje, a keleti haza, eltorzulva, két részre választva). Ott aztán a hunok megsokasodtak, „mint a tenger fövenye”, ezért egybegyűltek, és főbírót, valamint „kapitányokat, azaz vezéreket vagy fejedelmeket választottak maguknak, hogy egy akarattal elfoglalják a nyugati országokat”. Ekkor lett vezér Csele három fia, Béla, Keve és Kadocsa, de Bendegúz (Mundzsuk) fiai is, Etele (Attila), Buda (Bléda) és Rőv (valójában nagybátyjuk, Ruga). Mindaddig a magyarok között nem volt különbség – hogyan is lehetett volna, hiszen egyazon őstől származtak. Amikor azonban kihirdették, hogy hadba kell vonulni, volt aki eleget tett a hadkötelezettségnek, volt, aki nem – „ilyen vétkek és kihágások választották el az egyik magyart a másiktól”. Innen hát az egyenlőtlenség: mert aki hadba vonult, szabad maradt, aki nem, azt fölkoncolták vagy szolgaságba vetették. A sereg elindult, átkelt a Dunán, a nyugati hadakkal az első nagyobb összecsapás a Tárnokvölgy mezején történt: a hunok győztek, de óriási vérveszteség árán. Meghalt Keve, őt az országút mellett temették el hun szokás szerint, sírjára emlékkövet emeltek, azt a vidéket azóta is Keveaszónak hívják, s elesett Béla, Kadocsa és Rőv is. A csata után választották királlyá Etelét, ő pedig bátyját, Budát bízta meg a Dunától Donig terjedő birodalom irányításával.

Kézai szól Etele mesésnek képzelt kincseiről: drágakövekkel összekapcsolt, arany oszlopokból készült sátráról, arany edényeiről és arany ágyáról, s hogy még lovai is bíborral-bársonnyal burkolt istállóban pihentek. Igen részletes leírás következik Etele nyugati hadjáratairól, a hű Simon elviszi a hunokat Katalóniába – Catalaunum helyett –, megemlíti Orsolya halálát, s igen alaposan tárgyalja az itáliai vonatkozású mondákat: Aquileia bevételét, Velence alapítását, Ravenna és a pápával való találkozás legendáját. A vég Etelét saját nőimádata (erre Kézai már a király jellemzésekor is utal) és mértéktelensége miatt éri el: a bactranusok királyának lánya, Mikolt olyan gyönyörű volt, hogy a fejedelem képtelen volt ellenállni neki, nászéjszakájukon „a szeretkezésben áthágta a mértéket”, na meg túl sokat is ivott, úgyhogy rögvest a szerelmeskedés után meghalt orrvérzésben – Szabó Károly szemérmes fordításában „a menyasszonyi éj gyönyöre után hanyatt fektében orra vére megerede, s szabad folyása nem lévén torkára mene, s ott megaludván s lélekzetét elfogván a világ félelmét megfojtá”.

Etele fiainak testvérharca és Csaba története zárja a hunokról szóló részt: Ditricus, azaz „a veronai Detre” galád ármánykodása miatt „a hunok közössége különböző pártokra szakadt”, a „józanabb rész” Csabát, Etele kisebbik, Honorius görög császár lányától született fiát támogatta, „az idegenek” azonban Aladár, Etele Krimhild német hercegnőtől származó fia mellé álltak. A gyilkos testvérháborúban mindkét oldalon rengetegen haltak meg, a Duna napokig vértől áradt. Végül Aladár győzött, „Csaba tizenötezer hunnal Görögországba menekült Honoriushoz”, onnan ment tovább Szkítiába, apja földjére, s kezdte övéit biztatni, menjenek vissza Pannóniába, bosszút állni a németeken. Ez azonban sosem következett be: csak Csaba egyik fia tért vissza Pannóniába, hogy visszavegye jogos jussát – ez volt a magyarok második bejövetele. Itt tér ki Kézai a székelyek eredetére, erre külön figyeljünk, mert még szükségünk lesz rá: „Megmaradtak tovább a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruténia határainál elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják.” Minthogy „azt hitték, hogy Csaba elpusztult Görögországban, ezért a nép mindmáig közmondásként használja: ’Akkor térj vissza – mondják a távozónak –, amikor majd Csaba visszatér Görögországból.’”

Hát bizony itt mintha össze lenne kutyulva ez-az, ha máshonnan nem, észrevehetjük abból, hogy Ruga nem nagybácsi, hanem testvér, hogy Attilának egyetlen forrás szerint sem volt Csaba nevű fia, igaz, Honorius császár sem élt, őt valószínűleg az Attilának gyűrűt küldő – egyébként is nyugat-római – Honoria alapján kreálta Kézai. A „német anyától származó” másik Attila-fi, Aladár neve valójában a hun fejedelem egyik leghűségesebb emberének, a gepida Ardariknak a nevét rejti, Ditricus figuráját pedig valamelyik vizigót Theoderik király (vagy több is) ihlette, átitatva a Salamon (1063–1074) alatt gonoszkodó német Vid cselszövői karakterével. Bléda nevét Kézai azért gyúrta át Budává, hogy hun eredetet nyerjen Buda vára, az újdonsült asszonyka, Mikolt pedig a bibliai Dávid király feleségének nevét és egyben Nagy Sándor felesége, Roxane baktriai származását kapta. Kézai hasonló nagyvonalúsággal vezette le Hispánia nevét az ispán szóból, mondta a piramisokat Bábel tornya maradványainak, lépett át évszázadokat, amikor Attila hadvezérének megtette a honfoglaló magyar Szavárdot, a hunokat harcba vezette a hetven évvel később uralkodó burgund király ellen, matuzsálemi korral ajándékozta meg Attilát, s elég volt neki két emberöltőnyi idő a hunok és a magyarok bejövetele között. Attila cselekedetei közé szabadon szőtte be a már sokszor emlegetett Totila viselt dolgait, sőt VIII. Alfonz spanyol király tetteit, vagy a hun-avar azonosság hitéből kiindulva az avar-longobárd harcok elemeit.

Pedig Simon mestert nem érheti az a vád, hogy ne használt volna forrásokat bőséggel: a kor szokásai szerint korábbi gesztákra, krónikákra alapozta munkáját, az Ősgesztát és Anonymust is használta. Olvasta Jordanest, bár talán csak kivonatban, alaposan ismerte a Nibelung-éneket és Orsolya legendáját, a frankok történeteit – ebből vette a Sicambria nevet, amelyet pontosan azóta se tudtak azonosítani, de jobb híján Aquincumhoz kötik – és különösen bensőséges viszonyban volt az itáliai legendákkal. Csak éppen átformálta az elődök műveit, szemléletét és tartalmát tekintve is: az Itáliában tanult interpretatio classica szellemében a klasszikus korok történelemszemléletéhez igazítva alkotta meg a nemzeti történelem nagy alakjainak képét, Attila alakját a római történelem szabályaiból kiindulva idomította hozzá a magyar történelemhez.

A tudós művek olvasása mellett volt egy másik fontos forrása: saját élményei. Attila hadjáratainak útvonalát saját utazásai mentén vezette, és az általa jól ismert Dunántúl hunokhoz kötődő mondáit szerkesztette össze, foglalta keretbe – különböző római maradványokhoz, kövekhez, romos templomokhoz, dombokhoz tapadt legendákat. Nem véletlenül helyezte az első nagy hun-nyugati csatát a neki ismerős gyermekkori tájra, a Tárnok völgyébe. 1928-ig megvolt a váli völgyben az a hatalmas kőtömb, amely egy néhai templomocska mellett fehérlett a pusztában: egy Jupiter-oltárkő, egyik oldalán Juno, Bacchus és Athéné bevésett képével, hátoldalán régi római felirattal, ennek a közepébe pedig valamikor az Árpádok kettős keresztjét faragták. Simon fantáziájában a kő ideális volt hát hármas síremléknek Rőve, Béla és Kadocsa számára, s egyértelművé tette azt is, miért nevezik a nagy kő körüli vidéket Keve (azaz a Kő nevű „kapitány”) aszójának, völgyének. Kézai szerint Attilát is errefelé temették el – hol máshol, mint a krónikás szülőföldjén –, és ez a legenda annyira szívós, hogy Vajda János hatszáz évvel később, a millennium évében kiadott, egyébként meglehetősen ellentmondásos írásában, a Magyarság és nemzeti önérzet címűben meséli: „Kajászó-Szentpéter és Vaál között van egy régi kormos templomfal, erről minden ökrész gyerek azt tartja, hogy itt folyt hajdan a Duna egyik ága, itt lakott Attila és ez a fal az ő városából, talán az ő házának az omladéka.”

Vajda János fiatalkori arcképe – Barabás Miklós litográfiája – Wikipédia

Kézai Simon lezser adatkezelése mögött ne tudatlanságot vagy hányavetiséget keressünk, nem is az olvasottak öncélú fabrikálása ez, hanem irodalmi értelemben koherens, jó dramaturgiával fölépített történet alkotása, „mondanivalóját” tekintve pedig egy alaposan átgondolt koncepció szépen végigvitt megfogalmazása. Egyáltalán nem véletlen, hogy krónikásunk a hunok közül senkit nem úgy hív, ahogy a forrásokban olvasható a neve: nagyon is tudatosan magyarítja a neveket, hiszen egyik legfontosabb célja annak bemutatása, hogy a hunok a magyarok ősei – nem rokonai, nem olyanok, mint a későbbi magyarok, hanem azonosak egymással. Az ellenség, az „idegenek” ezzel összhangban soha nem viselnek magyar nevet.

Itt most nem ússzuk meg, hogy tegyünk egy kis kitérőt: ahhoz, hogy megértsük, miért is egyedülálló Kézai ideológiateremtő képessége, ha nagyon leegyszerűsítve is, de szólnunk kell arról a krónikafolyamról, amely a korai magyar történelem alapvető forrása, s amelynek Kézai munkája meghatározó része volt. Ez az ideológiateremtő képesség természetesen nem önmagában fontos, nem pusztán azért foglalkozunk vele ennyit, mert tiszteljük Simon mester erőfeszítéseit – hanem mert erre az alapra épült a magyar nemesi, majd középrétegbeli közgondolkodás, történeti tudat, a 19. századtól pedig ez a szemléleti előzmény a formálódó nemzeti identitás egyik pillére, műalkotások tömegének tárgya, s ezért aztán közös kultúránk egyik alapvető eleme, ebből próbálta Arany azt az „epikus hitelt” meríteni, amellyel nemzeti eposz írásába fogott. És ennek megítélése, az ehhez való viszonyulás – túlságosan romantikus vonzódás, illetve túlságosan kritikus elutasítás – vágott és vág szakadékot sokszor olyan emberek közé ma is, akik egyébként talán még jól el is tudnának beszélgetni egymással. Gyürkőzzünk hát neki.

Az államalapítást követő évszázadok eseményeinek története lényegében egy krónikafolyamban maradt ránk: a különböző korokban élő szerzők az általuk ismert korábbi szövegeket hol kevesebb, hol több változtatással dolgozták bele munkájukba, s megtoldották saját koruk, esetleg a közelmúlt eseményeinek leírásával. Pontosabban: ezen eseményeknek azzal az értelmezésével, amely leginkább szolgálta megrendelőjük pillanatnyi politikai érdekeit, s ugyanennek az elvnek megfelelően módosították a forrásul szolgáló korábbi krónikákban írottakat is. A történelem magyarázatának legfőbb szempontja mindvégig az éppen uralkodó király dicsőségének fényezése, legitimitásának igazolása volt, de voltak olyan szerzők, akiknek a munkáját a főnemesség vagy a középnemesség érdekei is nagyban befolyásolták. Így aztán a magyarok krónikájának alkotói nagy leleménnyel egyeztették össze például István mint államalapító tiszteletét az általa megcsonkíttatott Vazul éppen trónon lévő utódainak dicséretével, az idegen Gizellára kenve a kegyetlenkedést, vagy feketítették be utólag a korábban uralkodó családi ágat, ha az egykori rivális ágból királlyá vált uralkodót szolgálták, esetleg váltottak szabadon a leszármazás (legitimitas), illetve az alkalmasság (idoneitas) elve között, ha azt mérlegelték, hogy ki is a trónt joggal birtokló uralkodó. Ez a sok szerző által alkotott, közös munka az elsődleges forrása mindannak, amit az Árpád- és az Anjou-kor történetéről tudunk, tartalmazza mondáinkat a csodaszarvastól Botondon át Lehelig. A történészeknek nem kis munkájukba kerül, hogy eligazodjanak a másolatok szöveghagyományozódásának dzsungelében, de erőfeszítéseik eredményeképp ma már elég pontos ismereteik vannak a krónikafolyam kialakulására vonatkozóan.

Salamon magyar király segítséget kér IV. Henrik császártól – Képes Krónika – Wikipédia

A magyarok krónikájának első elemét, az ún. Ősgesztát valamikor a 11. században állították össze, talán I. András (1046–1060) vagy Salamon (1063–1074) uralkodása alatt, egyes vélemények szerint ugyanaz a Miklós püspök a szerzője, aki az első magyar közszavakat tartalmazó, 1055-ben készült Tihanyi alapítólevelet is írta. Mindenesetre általános vélekedés, hogy a szerző magyar világi pap lehetett, szerény tárgyi tudással és latin grammatikai műveltséggel, munkájának fő forrása pedig valószínűleg elsősorban Regino prümi apát krónikája volt. Ez az őskrónika a nyomokból ítélve buzgón vonalas keresztény munka volt: a magyarok kereszténység előtti történetét a nyugati források „vad barbár”-képének megfelelően tárgyalta, s igen rossz véleménnyel volt a Nyugaton a magyarok őseinek tartott szkítákról. Így aztán az Ősgeszta szerzője a magyarok történetét valójában a kereszténység fölvételétől mint fordulóponttól kezdve tartotta fontosnak, s egyébként is minden történeti eseményt aszerint osztályozott, hogy elősegítette-e a magyarok között a kereszténység erősödését vagy sem.

I. (Szent) László alatt vélhetően folytatódott a krónikaírás, ebben az átdolgozásban részletesen szerepelt Imre herceg erényeinek katalógusa – ez a történészek szerint valójában Lászlót dicsőíti, rá vonatkoztatták. Kálmánt (1095–1116) tartják az első olyan királynak, akinek udvarában pezsgő szellemi élet folyt: uralkodása alatt jelentősen átdolgozták a korábbi részeket, ekkor vált a történet fő alakjává László király, ezért nevezik a Kálmán-kori krónikás által írt bővítést Gesta regis Ladislainak, László király történetének. Kálmán megrendelésére készült egyébként a nem a krónikafolyamba illeszkedő, de később sokat használt Szent István-életrajz is, a győri Hartvik püspök munkája. A következő időkben folytatódott a krónika átírása, illetve bővítése, de a 12. század végétől csaknem egy évszázadra vonatkozóan szinte csak évszámok és rövid kommentárok következnek, noha ebben az időszakban sem volt éppen megrendítő események híján a magyar történelem: ekkorra esik II. András (1205–1235) keresztes hadjárata és a tatárjárás.

Valamikor a 12-13. század fordulóján alkotta meg Gestáját a magát meg nem nevező, ezért Névtelennek, Anonymusnak hívott jegyző – mára már általános vélekedés szerint III. Béla (1172–1196) szolgálatában állt. Anonymus, bár ismerte a krónikát, más hagyományt örökített tovább, munkája nem része a krónikafolyamnak. A köztudatban munkája, a Gesta Hungarorum a magyar történelem legismertebb forrásaként, a magyar honfoglalás „legpontosabb” leírásaként él, a történészek, két és fél évszázadnyi forráskritikai munkálkodás után azonban másnak tartják. Legutóbbi kiadásában Veszprémy László összegzésével inkább mondhatjuk „az 1200 körül rendelkezésre álló helynevek, mondák és nyugati krónikák alapján megírt regényes gesztának, egy történeti igényű, de alapjában szépirodalmi alkotásnak, aminek csak áttételesen, meglehetősen véletlenszerűen van köze a honfoglalás valós eseményeihez, még inkább a honfoglaláskor Kárpát-medencéjének etnikai viszonyaihoz.” Ez abból is következik, hogy Anonymus műve nemcsak tartalmában, hanem műfajilag is eltér a krónikafolyam darabjaitól: a geszta olyan történeti munka, amelyben a krónikák kiemelt szempontja, az időrend sokkal kevésbé fontos, a hangsúly inkább az eseményeken, történeteken, földrajzi leírásokon, leszármazási összefüggéseken van, középpontjában kiemelkedő hősök állnak, sokszor anakronisztikusan melléjük helyezett társakkal vagy legendás személyekkel körülvéve. Noha Anonymus saját bevallása szerint azért alkotta meg történetét, hogy kortársai és az utókor a történeti források alapján, s ne „a parasztok hamis meséiből” és „a regősök csacsogó énekéből” ismerjék a magyarok korai történetét, maga is jócskán merített a szájhagyományból s a családtörténeti legendákból.

Ekkortájt fontos átalakuláson ment át a magyar történetírás: a hazai krónikások sokkal naprakészebben vették át a nyugati mintákat, mint korábban, így a lovagkultusznak megfelelően a szentek életének történetei is „lovagszerűre” sikerültek, akkor is, ha az illető szent semmi ilyesféle tulajdonságot nem mutatott – hát még, ha mutatott. Közben a leszármazás fontossága helyett újra az alkalmasság vált a király uralkodását igazoló legfontosabb szemponttá, ennek köszönhetően avathatták szentté Lászlót, s ekkor alakították ki – a föltételezések szerint a krónika alapján – a legendáját is, melyben a daliás László király már minden egyéb lovagi erénnyel fölvértezve jelenik meg. A krónikaátdolgozás szerzője, aki vélhetően a királyi kancellárián tevékenykedett, valószínűleg francia földről hozta haza a lovagi kultúra alapos ismeretét, ennek láthatóan nagy híve volt, s jártasságot mutatott a római jogban is. Amiért nekünk most fontos: ő volt az első, aki nem ellenszenvvel tárgyalta a pogány régmúltat: őstörténeti bevezetője ugyan rövidke, de nála olvasták a keleti magyarok keresésére induló domonkosok az 1230-as években, hogy a honfoglalóktól leszakadt s az „őshazában” maradt egy magyar néptöredék.

A következő jelentős fordulatot az 1272-ben elhalt Ákos nembeli Ákos mester átdolgozása jelentette. Ákos igen fényes egyházi pályát futott be, IV. Béla (1235–1270) és V. István (1270–1272) udvarában is fontos szerepet játszott. 1244-től már a királyi kápolna tagja, aztán fehérvári őrkanonok és kincstáros, 1254-től budai prépost, valamivel később a Nyulak szigetén lévő domonkos apácakolostor procuratora is volt. Az addig összeállított alapkrónikában átdolgozása jelentős szemléleti módosulást hozott. II. András (1205–1235) mértéktelen birtokadományozásai igen megerősítették a gazdasági elitet, azaz a bárókat, ezt a társadalmi változást tükrözte, hogy Ákos mesternél a király hatalmi érdekei mellett markánsan megjelentek a főnemesek, az oligarchák legitimációs törekvései, s ennek megfelelően a krónika szövegébe bekerültek a főnemesi családok történeti tudatát konstruáló családi hagyományok, mondák, a kalandozások korát visszaidéző történetek.

II. András és Gertrúd királyné egy zsoltároskönyvben – sulinet.hu

Ezzel meg is érkeztünk Kézai Simonhoz, aki Ákos mester munkáját folytatta úgy egy évtizeddel később. Munkáját utódai sajátosan vitték tovább: hun-története átütő, máig ható sikerré vált, a későbbi krónikások azonban, Kun László igen rossz híre miatt, egyszerűen kihagyták a pogánykodó királyról szóló szakaszokat, így a Kézait folytató szerző vagy szerzők, akiktől az 1272 és 1333/1334 közötti események tárgyalása származik, lényegében ott vették föl a fonalat, ahol Ákos elhagyta – de ez már egy másik történet része. Most arra figyeljünk, hogy a krónikafolyam létrehozása közben a 12-13. század fordulója körül jelentős változások következtek be: megjelent a királyi család leszármazástörténetei mellett a nemesség történeti tudatának a megjelenítése, s ettől nem függetlenül egyre nagyobb hangsúlyt kapott a régmúlt tárgyalása. Anonymus Gestája kizárólag ezzel foglalkozott, de Kézainál is a krónika közel fele a korai történelemről szólt. A pogány korszak tárgyalása azonban nem azért volt fontos, amiért manapság hiszik az új pogánykultusz hirdetői: a középkori keresztény szerzők – többségükben magas rangú egyházi személyek – semmiképpen sem dicsőítették a pogány ősök szemükben oly bűnös vallástalanságát. A kereszténység előtti történelem azért kapott nagyobb hangsúlyt, mert a nemesi családok kedvéért egyre több „ősi család” alapítóját kellett beleszőni a korai magyar történelembe, s ellátni megfelelő mennyiségű, a család nemességét megokoló hősi tettel. A krónikákat használták ugyanis legitimációs kérdések eldöntésére, jogi eligazodásképpen, kézikönyvként, példatárként, de természetesen tanulásra és egyszerűen szórakoztatásra is. Nem mellékesen pedig: nemcsak a későbbi magyar, hanem a külföldi történetírók is forrásként kezelték őket.

Nem Kézai próbálkozott tehát először a nemzettudat átértékelésével, hiszen már Anonymus és Ákos mester is saját korának birtokos családjait tette meg honfoglalóknak, de a köznemesi réteg származáselmélete első teljes formáját Kézai kezétől nyerte el. Az ő ideális államában az erős központi hatalmat fenntartó király az egyházra és a nemesekre támaszkodva uralkodik, s az utóbbi csoport nem rétegződik tovább bárókra és köznemességre. Ez az utópia a bárók tényleges hatalmának létjogosultságát kérdőjelezte meg – de puszta vágyálom volt a tényleges viszonyokkal szemben.

Az alapvető szemléleti váltást a natio fogalmának kidolgozása jelentette: az az eredeti elméleti keret, amelyben először jelent meg magyar szerzőnél a népfelség gondolata, s amelyben az eredetközösség a teljes nemességre, s nem pusztán annak kiváltságos tagjaira vonatkozott. A Kézai által megteremtett múlt lényegében az ideális jelent – vagy jövőt – mintázta: a királyi hatalom ebben a modellben az eredetközösségben élő szabadok akaratából, döntéséből származik, fenntartását szintén az ő együttműködésük, támogatásuk teszi lehetővé. Történetében a magyarok ősei (a hunok) szabad emberek voltak, közösségük (communitas) ruházta föl az uralkodót jogokkal. Elmélete szerint egykor nem volt különbség az eredetközösségben élő szabadok között, de akik nem engedelmeskedtek a communitas szavának – például megtagadták a hadba szólító parancsot –, vagy halálra ítéltettek, vagy megfosztattak közösségi jogaik gyakorlásától. Így alakultak hát ki az azonos eredetű és jogú magyarok között a társadalmi, jogi különbségek.

A Kézai által megalkotott hun-történet tehát szervesen illeszkedik a szintén általa létrehozott nemzetelméleti keretbe. Korábban csak az uralkodóházat származtatták Attilától (erre azonnal visszatérünk), Kézai viszont a köznemességre is kiterjesztette a nagyhírű örökséget azzal, hogy nála már nemcsak Attila a magyar királyok őse, hanem a hun nép is a magyar nép elődévé válik. Így a honfoglalás már nem pusztán az uralkodó legitim földvisszavétele, hanem a szabad nemességé is. Ezzel megteremtődik az a nemzetfelfogás, amely a honfoglalás előtti magyarság nemzetségi származáson – sokszor fiktív vérközösségen – nyugvó, Szűcs Jenő által gentilis tudatnak nevezett származáselméletét a feudális magyar államban új eredettudattal helyettesítette.

Sajátos, hogy a nomád helyett születő feudális nemzettudat kerek egésszé formálását éppen az tette lehetővé Kun László udvari papja számára, hogy a kereszténység bajnokának nem nevezhető királya számára fölvállalható volt az európai hagyományban rettegett és megbélyegzett örökség, amelyet egyébként a nyugati krónikások a Hunus–Hungarus népnevek hasonlósága, a Kárpát-medencei megtelepedés és a honfoglaló magyarok nomád kultúrája alapján már korábban is vallottak. Mindezt figyelembe véve, s Kun László élettörténetét ismerve kifejezetten pikáns, hogy Kézai azt akarta bemutatni: királya ugyanolyan kiemelkedő keresztény uralkodó, amilyen a pogányok közt volt Attila – ez azért volt feladata, mert a krónikát valószínűleg itáliai terjesztésre szánták, minthogy Róma meg a magyar király viszonya nem volt éppen felhőtlen, javítani kellett az uralkodó imázsán.

Most, hogy szorosabb ismeretséget kötöttünk a Kézáról származó Simon mester krónikájával, térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: vajon néphagyományra épül a krónikás hun-eredetmondája, vagy az egészet ő találta ki, ollózta össze nyugati forrásokból? Volt-e a magyar történeti emlékezetben bármilyen nyoma annak, hogy a magyarok a hunokra vezették volna származásukat? Megfogadva a saját magunknak adott tanácsot – kezeljük külön a magyar-hun rokonság, a székelyek hun eredete és az Árpád-ház Attilától való származása kérdését – kezdjük a talán legkönnyebben fölgombolyítható szállal.

Azt egészen biztosan tudjuk, hogy az Árpád-házi királyok Attilára vezették vissza származásukat – kérdés csak az, hogy mikortól kezdve. Etelközből, sőt korábbról hozták magukkal, vagy a nyugati forrásokból merítették az ötletet, s mivel nagyon jól jött a honfoglalás jogosságának igazolására, hát maguk is hívévé és terjesztőjévé szegődtek? Meglehet, hogy így van, hiszen a nomád népeket a szomszédok gyakran tették meg a hunok utódainak – hunnak nevezték többek közt a heftalitákat, akatzirokat, szabirokat, onogurokat, bolgárokat, avarokat, türköket, úzokat, kunokat, szeldzsukokat, oszmánokat. A magyarok a hunokhoz nagyon hasonló harcmodorral, megjelenéssel, szokásokkal rontottak rá Európára, nem csoda tehát, hogy a magyarokat is „hunnak” tekintették. Ráadásul a magyarok a hunokkal földrajzilag azonos helyen, a Kárpát-medencében telepedtek meg, és a magyarok nyugati forrásokban használatos ungarus nevének franciás változatát könnyedén össze lehetett kapcsolni a hun népnévvel. Igen ám, de maguk a nomádok is szívesen vállalták ezt az örökséget, számos nomád nép uralkodó nemzetsége származtatta magát Attilától – miért ne tehette volna már akár Álmos?

Eckhardt Sándor szerint „a magyarság sohasem tekintette Attilát és népét a Nyugat gyűlölködő szemével; nemcsak a vérrokonság hite, nemcsak a történelmi folytonosság tudata tartotta vissza ettől, hanem az a tényleges strukturális azonosság, ami a keletről jövő törökös jellegű steppe-népeket, így a hunokat és a magyarokat is, összeköti.” Első olvasásra balzsamosan megnyugtató mondat, egyik fele a másikat támasztja alá, miközben másik fele az egyiket erősíti – de aztán fölfedezzük a retorikai turpisságot: előbb igazolni kellene a vérrokonság hitét és a történeti folytonosság tudatát, hogy ilyen kijelentést tehessünk, és akkor még mindig nyitott kérdés maradna, hogy a honfoglaló magyarok mélyreható történészi kutakodás és kötelező iskolai oktatás híján honnan tudhattak volna a közöttük és a négy és fél évszázaddal korábban élt hunok között fennálló strukturális azonosságról. Harmatta János elképzelhetőnek tartja, hogy a honfoglaló magyar törzsszövetség vezértörzse, a Megyer eredettudatában már jóval a honfoglalás előtt jelen volt az Attilától való származás, és az Árpád-nemzetségben már a honfoglalás előtti időkben kialakulhatott egy olyan leszármazási lista, amely Attilával kezdődött, s úgy véli, az Attilától való származás tudata nyugati forrásból nem kerülhetett a magyar vezértörzshöz. Mindkét állításban lehet igaza, csak egyik mellett sem hoz föl érveket. Igaz, és ezt gyakran emlegetik, a 765-ből származó bolgár fejedelmi jegyzék, amely a bolgár uralkodókat listázza, Irnik nevét is föltünteti – de hát ez legfeljebb párhuzam, és nem bizonyíték arra, hogy a magyar lista is ezzel kezdődött volna. Sőt: az sem biztos, hogy ennek a bolgár listában emlegetett Irniknek bármi köze lenne Attila fiához, s nem pusztán névazonosságról lenne szó, a listát ugyanis nem Irnikkel nyitják, ahogy az egy mitikus ős esetében igazán elvárható lenne, hanem egy Avitochol nevű őssel.

A tihanyi bencés apátság
alapítólevele – Wikipédia

Mások Bíborbanszületett Konsztantint hívják tanúnak azon kételyük alátámasztására, hogy a magyar uralkodók a honfoglalás előtt vagy akár a korai Árpád-korban Attilára vezették volna vissza uralkodási láncukat: szerintük akkor nem mondta volna Tormás, a bizánci császár Árpád-utód informátora, hogy a magyaroknak Árpád előtt nem volt fejedelmük. Csak hát tudjuk, hogy Tormás megjegyzése elsősorban az Árpád-ág legitimálását szolgálta Levedi utódaival szemben – ezért aztán Attila ősként emlegetésével nem sokra ment volna, hiszen őt Levedi is ősének vallhatta. Mondják: I. András (1046–1060) nem szenteltette volna az általa alapított tihanyi monostort a legenda szerint a hunok ellen sikeresen imádkozó Szent Ányosnak. A keresztény hit azonban később sem volt akadálya annak, hogy elfogadják – akár a királyok, akár a klérus, akár a nemesség – a hun rokonság tézisét. Igaz, a korai évszázadokban a kereszténység elterjesztését sokszor tűzzel-vassal végző első királyaink nem pogánykodtak szívesen, másrészt az is igaz, hogy itt nem a hun-magyar rokonításról beszélünk, hanem csak az uralkodóház Attilától való származásáról. Nagyjából ott tartunk hát, ahonnan elindultunk.

Talán segítenek a magyarokról szóló külföldi források. Ezek a magyarokat Kárpát-medencei megjelenésüktől kezdve ungri, ungari, esetleg türk néven ismerik, a magyar haderőt jól ismerő kortársak tehát pontosan tudták, hogy egy új néppel, nem hunokkal, de nem is avarokkal van dolguk. Olyannyira tudták, hogy olykor meg is jegyezték: egy korábban nem ismert nép pusztítja határaikat. A magyarokat hunoknak először – tévedésből, a forrásában csak párhuzamként emlegetett hasonlóságot azonosságként értelmezve – Modena patrónusának, Szent Geminiánnak az életrajza nevezte, valamikor a 10. század elején, s aztán jó sokat kell várni a következő adatra, 960-ig, amikor a magyarok ungar, hun és türk néven szerepelnek György barát krónikájának folytatásában. Ekkoriban jelennek meg a nyugati krónikákban is a hunokat és magyarokat összekapcsoló első óvatos utalások. A 10. században sokkal inkább az avarokkal hozzák kapcsolatba a magyarokat: az első ilyen megnevezés 894-ből való, a Fuldai évkönyvekből, a 10. században pedig egészen elterjedtnek mondható. A 11. századból viszont már nem kell ennyire vadászni a magyarokat hunnak nevező források adatait, sőt az is szokássá válik, hogy mindhárom nevet – a hunt, avart, magyart – összekapcsolják. A 12. században pedig nagy bőségben áradnak a magyarokat hunnak tartó források: Bizáncban az archaizáló történetírásnak kifejezetten jól jött ez az azonosítás, az 1180-as évek végére pedig a nyugati krónikások is készpénznek vették, hogy a magyarok a hunok utódai. Ekkortájt születik a Nibelung-ének, ebben már Magyarországnak nevezik a hunok országát, és Etzel székhelye is Etzelnpurc-Etzilburg, 1189-ben egy német híradás Attila egykor városát már határozottan azonosítja a mai Óbudával.

Az óriási filológiai munkával megszelídített forrásokkal azonban sajnos nem sokra mentünk: ezeket az adatokat mindkét nézet bizonyítékaként fölhasználják. Van, aki szerint azt igazolják, hogy a magyarok terjesztették el Európában, hogy ők a hunok utódai, mert ezzel akarták ijesztgetni szomszédaikat, ezért jelent meg viszonylag későn a hunok és magyarok azonosítása. Mások szerint meg épp azt a következtetést vonhatjuk le abból, hogy az első időkben csak saját nevükön szerepeltek a magyarok, hogy először a környezetük hunosította őket, s ők maguk csak később hajlottak ennek elfogadására, a kereszténység első szakaszában nem töltötte el őket nagy örömmel a pogány rokonítás.

Mit mondanak a magyar források? Az első fennmaradt írott szöveg, amely Attilát Árpád ősapjának nevezte – méghozzá annyiszor, hogy már-már reklámalany-érzése van az embernek – Anonymus Gesta Hungaroruma. Az ősatyaság sűrű emlegetése mellett megjelenik egy halvány nyom, mely arra utal, hogy Anonymus ennél többre vágyott az Attila-utódlással kapcsolatban. A magyarok, amikor új haza keresésére indulnak, fölemlegetik, hogy Attila egykori birodalmát kellene megkeresniük, aztán a rémült szlávok önként hódolnak be nekik, mert fölismerik, hogy ímhol visszatért Attila népe, s aztán a magyarok ott múlatják az időt legszívesebben, ahol Attila „székhelyet állíttatott magának a hévizek fölött”: Árpád bejővén igen csodálta ezt a helyet, és ott lakomáztak nap mint nap. Anonymus nem maga ötlötte ki, hogy az aquincumi romokban Attila városára bukkantak a honfoglalók, láttuk, ez az ő idejében népszerű eleme volt a német szájhagyományak, s minden bizonnyal így tudta az a forrás is, amelyet Anonymus használt. A Névtelen Jegyző, illetve Kézai Simon egyezései alapján ugyanis föltételezhető, hogy volt egy olyan közös, mára elveszett forrásuk, mely valamikor a 12-13. század fordulója táján keletkezett, s tartalmazta az Attila városáról szóló hagyományt. Az sem lehetetlen, hogy már ez a forrás is összekötötte az Árpád-házat a hun fejedelemmel, ennél régebbi időkre azonban nemigen tudjuk visszakövetni Árpád és Attila rokonságának hitét. Igaz, a dömösi prépostság adománylevele 1138-ban már említ egy Atila nevű falut, de ennek névadója nem közvetlen a hun fejedelem volt, hanem egy Atila nevű, egyébként német úr – más német nyelvjárásban ismeretes volt a név Ecel változatban, ilyen nevű települést szintén regisztráltak. Személynévként aztán fölbukkan az Athila a 13–14. században, egyértelműen nyugati divat átvételeként: ebben az időben a Trója-regény megismerésével úgy szaporodtak az országban az Echellős (Achilles), Dédalus, Hector, Paris, Peremus (Priamus) névre keresztelt kisfiúk, mint nemrégiben a Bobbyk, Jockeyk, Martinok és Brendonok.

A fennmaradt források közül mindenesetre Anonymus az első, aki Attila hun fejedelmet név szerint emlegeti, s inkább az a valószínű, hogy ez az ő újítása volt: a Jegyző az imént említett kezdetleges epikai szerkezet megteremtésével komoly erőfeszítéseket tett, hogy Attilát beillessze a magyar királyok múltjába. Az igyekezetre szükség is volt, hiszen a magyaroknak volt egy korábbi legitimációs történetük: a fehér lovon vett ország mondája, s ez önmagában is jogossá tette volna a magyar föld birtoklását, ráadásul a „csacsogó népi énekekből” sokan jól ismerhették. Anonymus sem érezhette kevésnek az ősi birtokjog érvényesülésének ezt a megokolását, az Attila-történet nála még nem is helyettesíti, csak kiegészíti a régebbi mondát. Ugyanakkor a Névtelen csak Attilát emlegeti, egy árva szót sem szól a hunokról – a népnév egyetlen egyszer sem fordul elő a Gestában – s a magyarokkal való rokonságukról. Attila tökéletesen megfelelt az uralkodóház előkelő ősének és a területi jogosultság megteremtőjének, a hunok azonban Anonymust láthatóan nem érdekelték különösebben, még a magyarok Hungari nevét sem a kézenfekvő hun népnévből, hanem az Ung folyó nevéből vezette le, noha a hunok és a hungarusok összekapcsolása az ő korában Európában már általános volt.

Attila a Képes Krónikában – Wikipédia

Mielőtt kimondanánk sok kutató végső ítéletét – hogy az Árpád-ház hun-tudata kölcsönzésként, a bizánci és nyugati krónikákból került Magyarországra – vegyük még szemügyre az Árpádok hun származástudata ősiségének védelmében fölvonultatott tárgyi bizonyítékokat: egy balszerencsét hozó kardot, egy hercegnői levelet s némi aranykincseket.

1077 körül Hersfeldi Lampert, a türingiai bencés évkönyvíró arról tudósította a világot, hogy Merseburgi Lipót 1071-ben annyira szerencsétlenül esett le a lováról, hogy saját kardja ölte meg. A kardot Henrik király adományozta jó emberének, Lipótnak, pedig már előtte sem hozott szerencsét gazdájának, Dedi őrgróf fiának, aki nem sokkal a kard birtokbavétele után szintén meghalt. Ő apjától kapta a fegyvert, az pedig Nordheimi Ottó bajor hercegtől jutott hozzá. Ottónak pedig a magyar Salamon király anyja, I. András özvegye adományozta, köszönetképpen azért, mert Ottó segítette a gyermek Salamon trónra kerülését. A történet lezárásaként Lampert szorgalmasan lemásolta Jordanes történetét arról, hogyan talált egy pásztor egy kardot, vitte Attilához, s tekintette a fejedelem Isten kardjának a fegyvert. A két történet nem véletlenül került egymás mellé, Lampert a szövegben is Attila kardjának nevezte a szablyát. Kutatók sora idézte meg a történetet koronatanúnak azt illetően, hogy az Árpád-házi királyok jóval Anonymus előtt is Attilától származtatták magukat. Csakhogy erre valójában semmi bizonyíték nincs: ugyan nem zárhatjuk ki teljesen, hogy Salamon anyja Attila kardjaként küldte Ottónak a fegyvert, de erre semmi sem utal. Sokkal inkább Lampert találmánya ez, aki csatlakozhatott ahhoz a német földön akkoriban terjedő tanhoz, hogy a magyarok a hunok utódai. Az igen díszes, aranyveretes csodafegyvert azóta azonosították a régészek: azt már régen fölfedezték, hogy egy tarcali honfoglalás kori sírban talált ezüstveretes szablya párhuzama, s azóta szép számmal került elő hasonló arany és ezüst veretes kard más magyar sírokból is – a ma Bécsben őrzött „Attila-kard” tehát ténylegesen egy magyar fejedelmi díszfegyver volt. Igen szép karriert futott egyébként be, mert csaknem hatszáz éven át, akkor már „Nagy Károly kardjaként” volt tanúja királyok és császárok koronázásának.

Hasonlóképpen német befolyást gyaníthatunk azokban a levelekben, amelyeket II. Géza király (1141–1161) húga, Zsófia hercegnő írt bátyjának Admontból 1146 és 1148 között, ahol apácaként élt, miután házassága meghiúsult Henrik német római herceggel. Ezek megszólításában fivérét nem egyszer „a hunok győzedelmes királyának” nevezte. Ez a tiszteletteljes megszólítás származhatott a Zsófia leveleit letisztázó német szerzetestől, de az sem elképzelhetetlen, hogy a német földön élő hercegnő maga is értesült családja korai hun rokonságáról, hiszen német környezetben a 12. század közepén már egészen elterjedt nézet volt, hogy a magyar és a hunok azonosak.

A harmadik, bizonyítékként emlegetett forrás nem is egy, hanem két irat: egy bécsi évkönyv, melyet latinul írtak és egy német nyelvű verses krónika. Mindkettő arról számol be, hogy II. Ottokár cseh király kötelezte magát: visszaszolgáltatja V. István magyar királynak azokat a kincseket, „amelyet a magyar királyok Attila ideje óta gyűjtöttek” – ezeket IV. Béla lánya, Anna vitte magával, s adományozta vejének, Ottokárnak. Az 1271-es pozsonyi békéhez kapcsolódva azonban csupán „királyi jelvényekről” van szó, Attila emlegetése nélkül – ismét a német hagyomány kerül tehát gyanúba mint a hun-rokonság betoldásáért felelős „láthatatlan kéz”.

IV. Béla a Képes Krónikában
gportal.hu

Legyünk igazságosak, mondjuk el azt is: az az érv, amit IV. Béla (1235–1270) hun-tudata ellen szoktak fölhozni, szintén nagyon gyenge lábakon áll. Béla király néhány évvel a tatárjárás után (a levelet 1247 és 1254 közé datálják) IV. Ince pápához (1243–1254) írt levelet annak érdekében, hogy segítséget kapjon az esetleges újabb mongol betörések ellen. Ebben azzal érvelt, hogy Magyarország védelme a Nyugatnak is fontos: ha a Magyar Királyság elesik, Európa nyugati része is veszélybe kerül. Béla példaképpen a hunokkal riogatott, akiknek fejedelme „keletről jött, a Nyugat leigázására, és főleg Magyarország közepére helyezte székét”. A levélből azonban, az elterjedt vélekedéssel szemben, az nem derül ki, IV. Béla elfogadta-e, hogy elődei, az Árpád-háziak Attilára vezették vissza családfájukat, hiszen a király nem megtagadta ezt a rokonságot, hanem az itáliai fülhöz szabta mondandóját, olyannyira, hogy még a hun fejedelem nevét is „eltévesztette”, s Totilának nevezte. Egyébként is, furcsa lett volna, ha Béla király, aki egyébként gyermekeit szó szerint szentté nevelte – nyolc gyermeke közül Margitot és Kingát szentté, Jolánt boldoggá avatták – lelkendezve dicséri Attilát egy olyan levélben, amelyet a keresztény egyház fejének írt, hogy segítse őt a hunokhoz és egykori magyarokhoz hasonlóan keletről támadó pogány nomádok ellen.

Minden érvet és ellenérvet mérlegre állítva a történészek túlnyomó többsége ma már azt vallja: kétségtelen, hogy az Árpád-házi királyok Attilától származtatták magukat, de csak az uralkodóház kései korszakában. Először a 13. század legelején, Anonymus gesztájában találkozunk ilyesmivel, de valószínű, hogy valamilyen formában néhány évtizeddel korábban, a 12–13. század fordulóján is jelen volt már abban az elveszett krónikában, amelyet a Névtelen Jegyző is használt. Ennél korábbi időkből magyar forrásokból nem mutatható ki az a hagyomány, hogy Árpád Attila házából származott volna. Valószínű, hogy ez a föltételezés német földről érkezett a magyar krónikásokhoz, hiszen a német forrásokban szórványosan már a 10. században azonosították a hunokat a magyarokkal, a 11. századtól kezdve pedig egyre elterjedtebbé, majd a 12. századra általánossá vált ez a nézet. Anonymus még nem beszélt a hun és a magyar nép rokonságáról, csak az uralkodóház eredetéről.

Van azonban Anonymusnak egy rövidke, szinte odavetett megjegyzése, amely arra utal, hogy a szerző ismerhetett olyan mondát, amely a székelyeket mint népcsoportot kötötte össze Attilával. A gesztában ugyanis már szerepel az a Kézainál majd részletesen kifejtett motívum, hogy a székelyek Erdélyben csatlakoztak újra a magyarokhoz, s mentek velük harcba: Anonymus szerint a székelyek régebben „Attila király népe voltak”, a honfoglaló magyarok népét köszöntve „békés szándékkal elébük jöttek”, s a magyarok előtt elsőként indultak harcba. A részlet tehát egyben arról is tanúskodik, hogy Anonymus idején a székelyeket a csatlakozott etnikumok jegyeivel jellemezték – ők mentek elöl a hadban – ez valamennyi korai, a székelyeket emlegető forrásban így van.

Figyeljünk arra, hogy Anonymusnál Csabának a világon semmi köze nincs a székelyekhez, de Attilához sem: „és a ma Csabamagyarjának nevezett nép Szovárd halála után maradt Görögországban. Görögül azért nevezték őket csabának, azaz bolond népnek, mert uruk halála után nem akartak visszatérni hazájukba.” A Jegyző nem hasraütéssel találta ki, hogy a „csabamagyarja” azaz, ahogyan nála szerepel, sobamogera, bolond népet jelent, hanem egyik kedves módszerével, népetimológiával értelmezte – vagy másolt ilyen értelmezést –, igen tudós módon, hiszen a sobos valóban ’bolond’-ot jelent a középgörögben. Anonymus minden bizonnyal tudott volna róla, ha az általa olyan jól ismert felső-Tisza-vidéki Abák ősének megtett Csabát illetően az ő korában akárcsak fölmerült volna a székely kapcsolat. Csabát csak Kézai Simon tette meg Attila fiává – de ő sem a székelyek ősévé, hiszen Csaba nála is annak a tizenötezer hunnak a vezére, akik keletre, a görög nagypapához majd a szkíta atyai rokonsághoz vonultak, és bár Csaba Kézai krónikája szerint folyton ösztökélte övéit, hogy térjenek vissza a Kárpát-medencébe visszavenni őseik földjét, ő maga sosem tért vissza, csak egyik fia, Edemen – rajta keresztül származik Csabától az Aba-nemzetség. A székelyek viszont attól a háromezer harcostól származtatták magukat Simon mester szerint, akik elmenekültek az Attila-fiak véres harcából, ők épp azok voltak, akik nem vonultak keletre Csabával.

Mindkét krónikás Csabára vonatkozó tudósítása tartalmaz valóságelemeket, kissé – vagy nagyon – összegubancolódva. Csaba 10. századi magyar vitéz volt, alvezérként vett részt az augsburgi csatában. A keletre vándorlás motívuma talán annak a keletre telepedésnek az emlékét őrzi, melynek során kelet-római területre, a Balkánra, a Vardar folyó mellé vonult egy magyar töredék – sok történész szerint ők és utódaik a vardarióták, azok a „türkök”, akiket a bizánciak nemcsak emlegettek egészen a 14. századig, hanem haderejüket nagy becsben is tartották, a 13. században például ők adták a császári testőrség egyik lovasegységét. Az Abáknak tényleg voltak Csaba nevű őseik, azonban nem a honfoglalás kori alvezér, hanem 13. századi elődeik között voltak olyanok, akik a Csaba nevet viselték. Ami pedig Attila fiának keletre húzódását illeti: az Jordanesnál is szerepel, hogy Irnik, a legifjabb fiú népével Scythia minor bizánci kézen lévő területén, azaz a mai Dobrudzsa környékén talált új hazát.

Kézainál megtaláljuk ugyanazt az elmosódott nyomot a székelyek önálló hun-hagyományára vonatkozóan, amelyre már Anonymusnál is fölfigyelhettünk. Mindkét szerzőnél kitapinthatóan szétválik a magyarok és a székelyek származása – a székelyek természetesen magyarok, de mégis „mások”: a honfoglaláskor a magyarok elé mentek, Anonymusnál Attila király népe voltak, Kézainál nem Csaba tizenötezres népéből, hanem a menekülő háromezerből származtak. A székelyek e különállósága más forrásokban úgy jelentkezik, hogy őket és a besenyőket hibáztatják egy-egy balsikerű csata miatt. A székelyek eredetéről sokan, sokat és sokfélét írtak, a vita csomópontja az, hogy önálló népként csatlakoztak-e a magyarokhoz a honfoglalás előtt, vagy pedig a magyarság többi részéből szervezték őket határvédő feladatokra – az érveket, ellenérveket itt még röviden sem tudjuk áttekinteni. De csaknem mindegy is: a lényeg, hogy a 12–13. század fordulóján Anonymusnál és a 13. század végén Kézainál egyértelmű nyomai vannak annak, hogy saját mítoszaik, eredetmondájuk lehetett – a kérdés, hogy már vagy még, a mi szempontunkból most kevésbé fontos.

Csaba királyfi szobra Nyárádszeredában – nyaradszereda.network.hu

Ezek a saját hagyományok pedig, minden jel erre utal, talán korábban tartalmazták már a hunoktól való származás legendáját, mint ahogyan azt Kézai a magyarság egészére vonatkoztatva kidolgozta. Az mindenesetre meghökkentő, hogy Kézai idéz egy szólást, amelyet szerinte a székelyek mondogatnak, amikor valaki útra kel – ez volt az, hogy a távozó akkor térjen vissza, amikor Csaba –, hogy ezt pontosan hogyan értették, azt nem tudjuk, van, aki szerint úgy, hogy sohanapján, van aki szerint úgy, hogy úgy várják őt vissza, mint Csabát. Kézai, minthogy épp csak pár sorral előtte avatta Csabát Attila fiává, értelemszerűen összekapcsolta a székelyek Csaba-mondáit és hun származástudatát, de ettől még ne vegyük készpénznek, hogy a székelyek Csabája és a székelyek hun-eredettudata mindig összefüggött, meglehet csak Kézai alkotó fantáziája fűzte össze a kettőt. Föltűnő például, hogy a Csaba-mondakörbe tartozó elemek egy része a Szent László-mondakörből származik. Akárhogy is, a 15–16. századra Csaba már egészen biztosan hun őse a székelyeknek, ha kell, akkor gyógyít és népe segítségére siet, s nemcsak tudákos krónikák, hanem a székely népi mondavilág hőse. 18–19. századi romantikus kultuszát ez alapozta meg, Ipolyi Arnold mitológiája és a székelyek műhimnusza pedig végképp a nemzeti mesevilágba emelte a Tejúton vágtázó hun királyfit.

Óvatos összegzéssel – s még így is túlmerészkedünk azon, amit a források alapján egészen biztosan adatolhatónak tarthatunk – azt mondhatjuk tehát, hogy a székelyeknek létezhetett olyan eredetmondájuk, amelyben magukat a hunoktól származtatták, már annál korábban is, hogy Kézai megalkotta volna a maga hun-történetét. Erre Anonymus és Kézai hasonló ellentmondásaiból következtethetünk: mintha mindkét krónikás valamiféle székely eredetmondát akart volna munkájába illeszteni, s ez azért okozott gondot mindkettejüknek, mert a székelyek különállását mégsem magyarázhatták ugyanazzal – nevezetesen hogy a hunok utódai –, amit nemcsak a székelyekre, hanem a valamennyi magyarra érvényesnek tartottak. Csaba létezett, nem is egy, a vele összefüggésbe hozott keleti vándorlás Anonymusnál már összemosódik egy homályos régi emlékkel a szavárdokról, de egyben a honfoglalást követő idők történelméhez is köthető. Kézai a „keletre vándorlás” Csabához kapcsolt motívumát a Jordanesből megismert Attila-fiú keletre költözésével azonosítja, talán épp ez, s a székely hagyományban már komoly névvel rendelkező Csaba alakja adta neki az ötletet, hogy Attila fiát Csabának nevezze el. Azt azonban nem tudjuk, hogy ha a székelyek Kézai előtt valóban rendelkeztek már hun-származástudattal, akkor az hogyan alakult ki, s mióta volt meg náluk – a válaszlehetőségeket eleve behatárolja, hogy mit tartunk a székelyek eredetéről.

Egyetlen szálat nem varrtunk még el: hogy a honfoglaló magyaroknak volt-e hun-tudatuk. A hunokon kívül a magyarok hun-tudatával is sokat foglalkozó Bóna István szerint reménytelen e kérdés megválaszolása, egyszerűen azért, mert nincsenek megfelelő adataink sem az igenlő válasz bizonyításához, sem annak cáfolatához. Egyetlen lehetséges érv maradt: az, hogy a csodaszarvas mondája csaknem teljesen azonos változatban maradt fenn a magyar krónikákban mint a magyarok és Jordanesnél mint a hunok hagyománya.

A legendát mindannyian ismerjük, a Kézainál meglévő változatot pedig már idéztük. De ha a hun-történet többi elemét a nyugati hagyományból ismerte meg Simon mester, nem lehetséges-e, hogy a csodaszarvas mondáját csak Jordanesnél olvasta? Szerencsére sok bizonyítékunk van rá, hogy nem lehet: a jelkép szerepel a magyar mondavilágban, átkerült a művészetekbe, a kárpát-medencei nomád sírok tele vannak a szarvas motívumával. A mondának vannak olyan elemei, amelyek nem származhatnak a nyugati hagyományból: a testvérek neve, a Hunor és a Magor, amely valódi népneveket őriz, méghozzá magyarul. Szűcs Jenő ilyennek tekintette a nőrablást és a csalogató szarvasünő alakját – ez utóbbinak a neve, az ’ünő’ jelentésű, török eredetű Enéh megint csak egyértelműen keletre és totemisztikus eredetre mutat. Ma már nemigen kételkedik benne senki, hogy a csodaszarvas mondája legkorábbról megmaradt hagyományunkat őrizte meg, s minden bizonnyal a honfoglalók eredetlegendája volt – mindenkié, nem csak az Árpád-házé, mint a turul legendája vagy később Attila őssé tétele.

Ráadásul még a jámbor Simont is fölmenti: nehogy azt gondoljuk, hogy amikor hun-történetét megalkotta, akkor szándékosan hazudozott összevissza, mindenféle nyugati krónikákból lopott anyagokból tákolva össze a magyar eredetlegendát csak azért, hogy pogánykodó királyának kedves kunjait elfogadtassa valahogyan. Szó sincs ilyesmiről. Aki foglalkozott már filológiával, s kutakodott valamiféle krimifejtő izgalommal megsárgult lapokon halványuló betűket bogarászva, az tudja, milyen öröm tölthette el László király udvari papját, amikor fölfedezte Jordanest olvasva, hogy a hunok és a magyarok eredetlegendája teljesen megegyezik. Végre összeállt a kép, helyére került az utolsó mozaikkő is. Kézai magyar krónikás forrásaiban azt olvasta, hogy Árpád családfáját Attiláig vissza lehet vezetni. Hallott valamit arról, hogy a székelyek a hunoktól származtatják magukat – márpedig a székelyek ismeretei szerint magyarul beszéltek, s kétség nem fért hozzá, hogy ugyan valamelyest mások, mint a többi magyar, de hát magyarok ők is. Az ő korában a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy Európa a hunok utódainak tartotta a magyarokat, és a hatalmas, de rettegett pogány rokonságot a kun király alatt már egyáltalán nem kellett szégyellni. Kézai természetesen jól ismerte a néphagyományból a szarvast üldözve hazára találó testvérek legendáját, tudta azt is, hogy Magornak, azaz Magyarnak és Onurnak hívták őket, s most egyszer csak fölbukkan a csodálatos gím a hunok hagyományában is – miért ne lehetne a neve Hunor, hiszen a nyugati írások a magyarokat is hol ungarus-nak, hol hungarus-nak hívják? Különben is: ha két nép eredetmondája azonos, nem világosabb-e a napnál, hogy a két nép azonos? Kézai Simon teljes hittel hihette, hogy egy elfelejtett bizonyságról fújta le a port, hogy a „régi, elhúnyt idők homályából” sikerült kiemelnie, újra teljes fényében láttatnia a magyar múltat.

Simon mester nem tudhatta, hogy a szarvas nyomában új hazát foglaló vadászok meséje olyannyira elterjedt motívum egész Eurázsiában, hogy ezen az alapon nagyjából ugyanannyit ér „rokonnak” tekinteni a szkíta, hun, avar, magyar kultúrát, mintha ma azt mondanánk, hogy mindenki német, aki Adidas cipőt hord, vagy mindenki francia, aki Chanel kosztümöt visel. A steppei életben ugyanúgy vándoroltak a motívumok, mint ma, az egyes kultúrák ugyanúgy kölcsönöztek egymástól elemeket, s ezeket jelentősebben is megváltoztathatták, de volt, hogy szinte egyáltalán nem módosítottak rajta. A szarvas legendája pedig hihetetlenül népszerű volt: a monda alapmotívuma számos keleti nomád népnél megtalálható. Ismerték többek között az asszírok, irániak, hunok, törökök, vogulok. A mágikus szarvas a szkíták csodatévő vezetőállata volt, s az i.e. 8. századtól kezdve széles körben elterjedt az ábrázolása is: övcsatként, tegez díszítésére, bekarcolva, edényeken és így tovább. A repülő vagy égi szarvas a szkíták totemállata lehetett, az iráni népek közül mindazok kedvelték, akik a Fekete-tengertől északra fekvő steppén éltek. Olyannyira népszerű mitikus alakká vált, hogy az i.e. 3-4. században már a teljes steppén elterjedtnek mondható, az Urál déli lejtőinél is találtak szarvasábrázolást. Az iráni nomád művészetben gyakran jelentették meg a szarvast az életfával összefonódva: vagy a szarvas agancsa az életfa, vagy az életfa mellett áll a csodaállat. Az sem volt ritka, hogy madárábrázolásokkal dolgozták össze a szarvasmotívumot: előfordult, hogy a szarvas agancsa madárfejben végződött – ez már meglehetősen összesűrített ábrázolása a szarvas és a ragadozómadár nászának, az ebből keletkezett nép művészien tömör szimbólumaként.

Kiállításkatalógus 2005-ből – yale.edu

Az iráni nomádok nemcsak a többi nomád nép, hanem a körülöttük élők körében is elterjesztették a csodálatos szarvasünő motívumát: a 2. századi görög forrásokban is fölbukkant. Kétségtelen azonban, hogy keletebbre még korábban eljutott: az i.e. 1. évezred második felében vehették át az irániaktól az obi-ugorok elődei. Az obi-ugor hagyomány szintén megőrizte azt az ősi elemet, hogy a szarvas eredetileg nem pusztán vezető állat volt, hanem totemisztikus ős is: az obi-ugoroknál a ragadozó szerepét két, a szarvast üldöző rozsomák tölti be. A török és mongol változatok között van olyan, amelyben a mitikus férj egy farkas, egy másikban nyíllal találják el az ünőt, ekkor derül ki, hogy valójában a nap lánya. A csodás vadászat is ezerféle változatban jelent meg: a szarvas lehetett istennő, mitikus ős, válhatott belőle végül csillagkép; az üldözők lehettek csodálatos állatok, ősök, honalapítók, a magyar változatnak például közeli iráni – perzsa és alán – párhuzamai vannak. Viszont a csodaszarvas-legendának az az eleme, hogy az üldözés után az elcsalogatott testvérek két nép ősévé váltak, csak török és finnugor népeknél mutatható ki. A török népek közül a szarvast üldöző testvéreknek tartották Utugurt és Kutrigurt, az utrigurok és kutrigurok, illetve egy másik legenda szerint Bulgart és Kazart, a bolgárok és kazárok ősét.

Mikor ismerhették meg a magyarok a szarvasgím meséjét? A fennmaradt forma a meótiszi szállásterület emlékét őrizte meg, tehát valamikor a 8-9. században alakulhatott ki, a Kézai által megőrzött neveket – Hunor, azaz Onogur, a bolgárok emlékezetét fenntartó Belár és az alán kapcsolatokra utaló Dula – ebben az időben illeszthették az eredetlegendába. A mondának lehetett viszont ennél korábbi változata, hiszen a csodaszarvas országszerző és dinasztia-alapító szerepe kétszeresen is megjelenik a mondában: a fivérek a csodálatos vad üldözésekor bukkannak későbbi hazájukra, de jól tudjuk már, a monda egy korábbi rétege is kimutatható a magyar változatban, ebben a szarvas a fiúk őse is egyben, hiszen a magyarok csodaszarvas-mondában szereplő ősanyjának, Enéh-nek a neve az ünő szó alakváltozata. A népi hagyományban fennmaradt mondaváltozatok lényeges elemei – például a Nap és a Hold ráhelyezése a az életfára, illetve az ezt szimbolizáló agancsok közé – szintén a steppéről származnak, párhuzamaik általánosak az altaji és az uráli nyelveket beszélő népek hitvilágában. Van tehát Kézai hun-történetének olyan eleme, amelyet a néphagyományból emelt be művébe: a szarvas vezetésével új hazára lelt testvérpár meséje – csak hát ezt Kézai változtatta át a hun-magyar rokonság bizonyítékává, eredetileg az onogurok és a magyarok népformálásának emlékeként élt a magyar történeti tudatban.

Ha a honfoglalók ismerték a szarvast üldözve új hazára lelő testvérek mondáját, s ez az eredetmonda később is ismeretes maradt, miért csak Kézainál bújt elő? Valószínűleg azért, mert a korai keresztény krónikások igyekeztek minden pogány legendától és hiedelemtől megszabadulni – „a regősök csacsogó éneke” még Anonymus szerint is „illetlenségeket és csúfságokat” tartalmaz. A nőrablás, bármilyen romantikus légyottá próbálták is formálni a későbbi évszázadokban, semmiképpen nem volt összeegyeztethető a keresztény világképpel, de a szarvas legendája más szempontból sem volt alkalmas krónika-alapanyagnak: nem kapcsolódott semmilyen, az antik-keresztény legendákból ismert néphez, nem volt kapcsolata a keresztény történeti világképpel, s nem volt benne semmiféle legitimációs elem a magyarok Kárpát-medencei lakóhelyének elnyerésére sem.

Nemigen tudunk róla, hogyan fogadta László király kedves papjának alkotását. Van, aki úgy gondolja, hogy nem örült neki különösebben, merthogy 1285. augusztus 5-én azt írta édesanyjának: „bizton hisszük, hogy országunkat, koronánkat és uralkodásunkat szent őseink érdemeitől támogatva, kivált pedig Szent István király oltalma alatt kormányozhatjuk jobban.” Kézai munkájával egyidőben egy ismeretlen egyházi szerző latin nyelvű verses elbeszélésében valóban élesen szembeállította Attilát és Istvánt: az előbbi hitetlen, népnyomorító zsarnok volt, a magyarokat csak István kegyessége szabadította föl – azt mondjuk nem is várhattuk, hogy a kunok pogányságán háborgó egyház örömmel fogadja majd a Kézáról származó pap krónikáját. Mégsem látszik László anyjához írt levele mindent elsöprő erejű bizonyságnak, hiszen a király hivatalos kinyilatkoztatásai és cselekedetei egyébként sem igen fedték egymást. De akár elégedett volt Kun László az új krónikával, akár nem, Kézai Simon munkája példátlan hatással volt az utódokra. Már saját korában is ismerték Itáliában és Németországban, a magyar krónikák pedig innentől kezdve az ő hun-történetével – vagy legalábbis annak jó-rossz kivonatával – kezdődtek. Később erre épült a köznemesi öntudat, aztán bekerült a népi hagyományba, s bár Anonymus művének fölfedezése után sokan próbálkoztak Árpád népszerűsítésével, a párducos ős soha nem tudott olyan erővel hatni, mint a hun fejedelem. Különösen vészterhes időkben jött jól az egykori dicsfény – ilyen korszakból pedig nem volt hiány a magyar történelemben.

De a legfontosabb talán mégis az, hogy Attila és a hunok történetei kiválóan alkalmasak epikus tárgynak: szentek, városok, német lovagok, a rettegett kegyetlenség és a katonai nagyság együttese, az érthetetlen, bizonyos szempontból barbár, de mégis nagyot alkotni képes keleti nép azóta is foglalkoztatja a világ íróit, forgatókönyvíróit és játékgyárosait – természetes, hogy még inkább így van ez, ha saját régmúltunknak tudjuk ez a termékeny mondaegyüttest. Horváth János szerint Kézai krónikája írói teljesítményként ugyan egyenetlen színvonalú, de a hun-történet epikus kompozíciója kiemelkedik: „ez tagadhatatlanul érdekes, célja felé izgatva haladó conceptio, az elképzelés figyelemre méltó műve s tragikus költői sugalmak rejtekeznek benne. Hogy ily értelemben lett is következménye, azt Arany hún-éposza magában is eléggé bizonyítja”.

Ma sem kerülhetjük el, hogy megismerjük ezt a mondakört: nem azért, mert történeti múltunk kezdeteinek hiteles forrása, hanem mert kultúránk és identitásunk egyik alappillére azokon a műveken és azon a gondolatkörön keresztül, amelynek létrejöttét Kézai hun-története az elmúlt hétszáz évben inspirálta.

Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig
A honfoglaló magyarság kialakulása
Múlt idők története
A honfoglaló magyar nép élete
A magyar nyelv török kapcsolatai
A magyarok bejövetele
Isten kardja Isten ostoránál

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!